Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Viktor Rozov: A szabadalom (Ford.: Hekli József)

NONNA: Láttad, kihez mentél férjhez?

TAMARA: Semmit sem láttam A gyárhoz kerültem, s folyton ezt hallottam: „Viktor Leszikov mondta”, „Nézd csak, ott megy Leszikov”. „Gyerünk, kérdezzük meg Leszikovtól”. Képe megjelent az üzemi újságban. A szemeimet, nekem, ostobának mintha tömjénfüst homályosította volna el. Azt gondoltam; ő nekem való lenne.

NONNA (az ablaknál állva): Ide rohan.

PE LAG EJ A FILATOVNA: Én már tudom, mi lelte, tudom. Megijedt, hogy közben Tomocska hirtelen itthagyja. Megrémült.

TAMARA: Még el tudok menni. (Gyorsan összekapja a holmijait.)

PELAGEJA FILATOVNA: Várj csak, micsoda dolog ez, várj! Tomocska, ne menj el, Torna ne tedd ezt. (Hirtelen.) Állj! Én magam megyek... az igazgatóhoz... velem kezet szorított, mikor nyugdíjba mentem. Azt mondta: ha valami történik, gyere el, Le- szikova... Én majd mindent elintézek. . . Várj csak. Minek kell őt eny- nyire nyúzni, Kettészakad. Tudom, hogy mit mondjak. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy a munkásembert ilyen helyzetbe hozza. (E szóáradat közepette átöltözik. Leveti az otthoni ruháját és előveszi a szekrényből az ünnepit.) Tamara, add ide a kitüntetéseimet!

NONNA (Tamarához): Még ne vadulj, hogy: „Elmegyek, itt hagyom!” A fiúkkal veszélyes hosszan játszani. Belül valami megpattan Vityában, aztán örökre vége mindennek. Ö mégiscsak Vityka Leszikov. Hol találsz, hasonlót.

ANTON: Meg kell őt büntetni. Erőt kell önteni bele, hogy kemény legyen. Jól mondja ezt Tamara.

TAMARA: Nem kell a gyenge ember. Nem akarom.

PELAGEJA FILATOVNA: (átöltözvén, a tükör előtt igazgatja a haját, felteszi a kitüntetéseit.) Nem hagyom, hogy beszennyezzék a nevünket — tudjuk, mit érünk.

(Berohan Viktor lihegve. Ragyog az arca. Tamara teltűnően hátat fordít neki.)

VIKTOR: Anton! A szelepekkel kapcsolatban kieszeltem valamit. Nem fémből kell csinálni. Ilyen sebesség mellett mindegyik fém beég. Műanyagból kell elkészíteni! Műanyagból! Az nem ég meg! Illeszteni nem kell, az olaj nem folyik el, a hengert meg egyáltalán nem kell átalakítani. (Mindenkihez.) Tudjátok, mennyire megszállt az ihlet? Kész csoda! Olvasom a táblán a hirdetéseket — ki mit cserél, ki milyen órákat ad. Hirtelen meglátom: eladó két papagáj. Én, persze, rácsodálkoztam. Aztán a cím: Podolszk város. . . Po- dolszk. Ott van a műanyaggyár. Emlékszel, Anton, két éve ott voltunk kiküldetésben... Mindig elcsodálkozom azon, hogy az ember gondolatai olyan cikk-cakkosan villognak (örömtelién.) Fim, műanyagból!

TAMARA: Megint kezded.

VIKTOR: Nem készakarva történt, Tomocska. Ezt a találmányt rólad nevezem el.

ANTON (Tamarához): örülj neki! Majd így mondják: „Tamara"-szelep.

PELAGEJA FILATOVNA: Elég!

Hagyjátok őt mindnyájan békében. Te pedig, Tomocska, el is mehetsz! Gyenge ő neked, keress egy erősebbet.

TAMARA (sírva): Gyenge?...

Egyáltalán nem az. Csak megjátssza... Gyenge. .. Mi vagyunk gyengék, ő pedig olyan mint a kő, a vas vagy a műanyag, amelyről szó volt, mindent kibír.

ANTON (Tamarának): Hagyd itt őt, menj el (Viktornak.) Ismét Ignat Va- sziljevicset hívd segítségül.

VIKTOR (vidáman): Öt, éppen őt kérjük meg. Fia ő hozzáfog a dologhoz. .. (Anton hirtelen Viktorra veti magát, és fojtogatni kezdi. Mindenki, köztük Tamara is, kiabálás közepette igyekszik Antont elrángatni. Mindnyájan egyszerre kiabálnak.)

TAMARA: Ne merészeld, ne merd! (Ököllel üti Antont.)

NONNA: Térj észhez, Anton, neked kis fiad van!

PELAGEJA FILATOVNA: Megőrültél te, Anton, elvesztetted az eszedet! (Elrángatják Antont Viktor mellől.)

TAMARA (átöleli karjaival Viktort, szorosan magához vonja. — Anionhoz.)

Csak gyere közelebb! Nyúlj hozzá egy újjal is!! Ne félj tőle, Vitya. (Csókolgatja a férjét.)

VIKTOR (megrázza magát): Ej, te harcfi. Térj magadhoz, mosakodj meg, menj ki a Himki-tóhoz — s fü- rödj meg benne.

NONNA (csendesen, szégyenkezve férje miatt): Menjünk, Anton. Mi- senykához bizonyára megérkeztek már az apróságok, meg kell teríteni az asztalt.

TAMARA (fogja a dobozt, amelyben benne van a játékszer, s átadja Nonnának): Itt az ajándékunk.

VIKTOR (Antonnak): Fogsz velem dolgozni?

ANTON (csendesen, komoran): Nem. (Megy a kijárat felé.)

VIKTOR: Várj csak!... Dolgozzunk mégis együtt. Milyen remek lenne. Maradj nyugton, térj észhez. Azok nem ismerik a mi örömeinket... Nekik megvan a saját örömük, hát egye meg őket a fene! Ez nem is boldogság számukra, hanem csak — a mama találóan mondta, a felszín habja. Miért kell nekünk is lesüllyedni. .. Nekem most csak, persze, egy ötletem van. Sikerül-e, avagy nem, nem lehet tudni. De ha sikerül, Anton, képzeld el, micsoda általános öröm lesz. Mindenki számára. A szelepek beégnek, az emberek kínlódnak.

ANTON (tompán): Nem tudom elviselni a pimaszságot.

VIKTOR: Én sem bírom.

PELAGEJA FILATOVNA: Ki bírja, ki?

VIKTOR: Emlékszel, mondtam Tamarának: elveszthetem önmagamat. Te vesztetted el valaha már önmagadat?

ANTON: Nem, hála az égnek. Azt hiszem, nem is fogom.

VIKTOR: Majd elveszted.

ANTON: Menj a pokolbal

VIKTOR: Igen, igen! Már elvesztettem egyszer önmagamat. Tudom, hogy mi az. Még akkor történt, mikor a tizedik osztályba jártam, de egész életemre emlékezetes marad. Az egyik kislány tetszett nekem. Ne neheztelj meg rám, Tamara, ez még a veled való ismeretség előtt volt... Na és egyszer reggelig sétáltam vele az utcákon, s képzeld el, hajnali öt óra körül, a Frunze-rakparton váratlanul a fizika tanárnőnkkel találkoztunk. Honnan jött ebben az időpontban, nem tudom, s nem is rám tartozik. Egymásba ütköztünk. Zavarunkban még köszöntöttük is egymást. Délelőtt a tanárnő kihívja Nyinkát felelni — a kislányt Nymának hívták —, de Nyinka természetesen meg se tudott mukkani, el tudjátok képzelni. De Jelenő Szidorova szorongatja, egyre szorongatja, szándékosan az egész osztály előtt ostobának tünteti fel. Aztán hirtelen radörren: „Miit kóborolsz éjszakánként Leszikovval az utcákon..." Ügy gondoltam, azért haragudott meg ránk, mert találkoztunk vele az utcán az említett időpontban. A tanárnő, persze, megmagyarázta, hogy a gyógyszertárba kellett sürgősen mennie. Lehet, hogy tényleg gyógyszerért igyekezett, megtehette volna azt is, hogy nem magyarázkodik, kinek mi köze hozzá, hogy ki hová megy... Nyinka elkezdett bőgni. S hirtelen elragadta a hév. Jelena Szidorovnát mindenki hallatára varangyosbékának nevezte. Aztán a továbbiakat el tudjátok képzelni, lárma, zsivaj, botrány... De mindez miattam! Nyinkát ki akarták csapni az iskolából. Én igyekeztem közbenjárni. Rám úgy tekintettek, mint valami szörnyre, még beszélni sem akartak velem. De nem ez a dolog lényege. Végül is nem zárták ki az iskolából, megszerezte az érettségit. A leningrádi Herzen Főiskolát végezte el, s most valahol tanít... Miközben megpróbáltam közbenjárni az érdekében, s különféle fórumokhoz szaladgáltam, hirtelen valamiféle haragot kezdtem érezni az emberek iránt. Minden túlzottan sötét színben kezdett látszani előttem, maga az egész élet is. Mindenkinek csak rosszat akartam. Még olyan gondolat is felvillant bennem: bár esne az egész mindenségre, ránk is, egy atombomba, s mindent pusztítana el a csudába. Hallottatok már ilyet?! Magam is megrémültem ettől a gondolattól. Én már nem is én voltam... S éppen ekkor halt meg az apám. Minden rögtön más irányba terelődött. Magamhoz tértem. Véget ért az iskola, Nyinka elutazott, és én a gyárba kerültem. Mikor már észhez tértem, elgondolkodtam, ml történhetett velem? Hiszen olyan is ma-