Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Viktor Rozov: A szabadalom (Ford.: Hekli József)

NONNA: Velem Is komiszk»dni kezdett. Rosszul alszik, sokat forgo­lódik. VIKTOR: Mondtam neki: ne sza­ladgálj, nem kell. NONNA: Mit jelent — hogy ne szaladgálj? Szerinted, hagyjuk az egészet? Nem, kedvesem, te csak ülj és örvendezz, hogy miattad mások görnyedeznek. Anton elintézi, meg látod. VIKTOR: Hol van ő most? NONNA: Kitajevhez ment. Neki segítenie kell... Réaen elment már, gondoltam, ide benézett. (Csengetés. Pelaaeja Filatovna aj­tót nvit. visszatér Antennái.) ANTON: üdvözlöm, Polja néni. PELAGEJA FILATOVNA: Miért vagy ilyen zaklatott? Teát kérsz? Pirogot sütöttem mea befőttet csináltam. ANTON: Nincs gusztusom a teára. Igv is folvik rólam a verejték. PELAGEJA FILATOVNA: S_mi van? ANTON: Nem érek a végére. (Min­denkihez.) Na, barátaim, igazén szó­rakoztató, Bárhová is megyek — mindenütt szívélyesen fogadnak. Tá­vozol, köszönetét mondasz, azt aon- do'od: vége, minden megoldódott. Valóban — semmi nem változott! Minden marad a réaiben. Olyan az eaesz, mint eay szemfényvesztés, vagy érzéki csalódás. _ PELAGEJA FILATOVNA: Régebben, úav volt. hoav lehordták, és minden viláaas lett. Vagy seaítettek. ANTON: Itt az a baj, hoay minden rendben van, de nincs semmi ered­mény. Bolondítanak, hitegetnek, se véae se hossza, de nincs egy szilárd pont, amelybe bele lehetne kaoasz- kodni. Ma például megvek Jáscsi- kovhoz, Iván Ivánovicshoz. Üqy fogad, mintha a fia lennék, asztalhoz vezet: ülj le, fűid ki magad. Méa a számat sem tudtam kinyitni, de ő máris mondia: tudom, miért jöttél hozzám Kooalin, reggel Nazarov már telefo­nált nekem. S én, tökkelütött. teg­nap, mikor Nazarovval beszéltem, azt mondtam, hoay nem haqyom annyiban a dolaot. ha nem seaítenek, Jáscsikovhoz fordulok. Ő, tehát, Na­zarov, szándékosan hívta fel. Tájé­kozhatta. . , Ostoba voltam. PELAGEJA FILATOVNA: Mit vála­szolt Jáscsikov? ANTON: Rendbe hozzuk az ügyet, mondta, ne nyugtalankodj. De én ekkor már megértettem — ezen a szinten az ügy megbukott. Jól van, gondoltam, veled kár a szóért, el- meavek Kitaievhez. El is mentem. De K'talev rögtön azt kérdezi tőlem: „Voltál Jáscsikovnól?” Hát, nem kelhettem hazudozni, mondom: „Voltam.” ICtájev felveszi a kaavlót és közvetlenül a házi vonalon tár­csázza Jóscsikovot. „Ványa, mondia — látszik, hoav ió barátok — nvújts se­gítséget Kooalin elvtársnak ebben az Oayben. . . Inén, igen. .. Aha, aha...” És visszatette a kaqylót. Azonnal megértettem: megint semmi, fiaskó. És Kitáievet is meaharaaítottam: miért mentem hozzá, mikor Jáscsikov sem utasított el, És Jóscsikovot is kí­nos helyzetbe hoztam — úgy néz ki, mintha panaszt akartam volna tenni ellene. NONNA: Magadat hoztad buta helyzetbe. ANTON: Hallgass, édesem, amíg az idősebbek nem kérdeznek... Most pedig — elég! Ezekkel a kisszerű alakokkal leszámolok. Egyenesen az iaazaatóhoz megyünk. (Viktorhoz.) Készülődj, már intézkedtem. Tizen­nyolc óra harminckor fogad. Készülj, mór előre mosakodj jól meg?! VIKTOR: Nekem feltétlenül veled kell mennem? Nem mehetnél-e egye­dül? ANTON: De igen, jobb ha te itt­hon maradsz a kályha mellett. Ne bosszants. VIKTOR: Mi éppen hozzád készü­lünk vendégségbe. ANTON: A vendégeket lemondtak. (Meglátia, hogy Viktor újságot néze­get.) ^ Tedd le az újsáaot, tedd le! Hozzád beszélek, te balaa! Mit ta­láltál te ebben az újságban, mit? Mondd csak meq — mit? VIKTOR: félénken): Ez a heti ,,mo- ziújsáa". Holnap Tamarával moziba akarunk menni. ANTON: (kitépi kezéből az újsáaot, elhaiitia): Nem eléq, hoay miattad futkosok, már a lábamat is álig ér­zem, mintha pata nőtt volna rajta. De méa szégyent is el Leli viselnem. PELAGEJA FILATOVNA: Milyen széavent. Anton? ANTON: Milyent? Hát, mondjuk, ilyent. (Viktorhoz.) A te átkozott ezer rubelod, például, amelyik még nincs is meg és nem is lesz — kölöncként húzza a nyakamat. Jáscsikov is tu­dott róla, például — s ki közölte ve­le! — ianat, természetesen. Jáscsi­kov az ajtóig kísért, vállon verege­tett, és azt mondta úgy barátilag, kedvesen: „Meglesz a maga ezer ru- belia, Kopalin elvtárs, ne izqulion.” Maidnem elájultam. Azt mondtam: „Nem az ezresről van szó, Ivan Iva- novics, ezt az ezer rubelt semmi kö­rülmények között nem fogadom el, ha selvembe és bársonyba csomagol­ják akkor sem. Vajon hozzákezdtem volna-e az egészhez. . .” Mire ő, Jás­csikov, elmosolvodott: „Jó! van, jó! van, mondta, nálunk mindenki önzet­len, tudiuk. . .” Mintha áramütés ért volna, elöntött az izzadtság. .. Mi az ördöanek mocskoltál be ezzel az ezer rubellel I VIKTOR (hirtelen felkiállt): Azt mondom neked: ne menj, ne menj te sehová, ostoba fráter, ne menj! ANTON: De iaen, menni foaok! Feltöröm ezt a diót. Ezeket a szála­kat, ha nem tudom kiboqozni — szétszakítom! Most nem rólad és ró­lam van szó! Te velem jössz... (Se­jön az elegánsan felöltözött Tamara.) TAMARA (vidáman): Mi van itt? Megint vitáztok. Szervusz, Anton. ANTON: Szervusz, Tamara. TAMARA: Éppen hozzátok készü­lődöm. ANTON: A névnapot későbbre ha- lasztottuk. Most azonnal az igazga­tóhoz megyünk. TAMARA: Miért? ANTON: Dolgunk van. TAMARA: Megint dolgotok van. De miféle dolgotok? PELAGEJA FILATOVNA: Ez fontos ügy, Tamarócska. TAMARA: Vitya, ez az ügy tényleg fontos? VIKTOR: Nem, egyáltalán nem fontos... ANTON: De én azt mondom — fontos. VIKTOR: Én meg azt mondom.. . ANTON: Hát akkor én Tamarának mindent elmesélek, hogy ne hiába heavezze a fü'ét. TAMARA: Mit me'élsz el? VIKTOR: Ne merészeld! TAMARA: Mondd csak! ANTON (Viktorra mutatva): Sajná­lom őt. .. PELAGEJA FILATOVNA: Jó! van. Anton, ha már kinyitottad a szádat, a tö^hi iön magától. ANTON: Nem fmok beszélni, PELAGEIA FILATOVNA (csendesen Antonnak): Beszéli csak, beszéli. Ta­mara most már úgyis kiszedi Vityá- ból. TAMARA: Mi történt? NONNA: A nénzetekkel. .. TAMARA: Mi? VIKTOR: Minden jóra fordul, nyu- godi mea, Tomocska minden megol­dódik. Nem igaz, Anton? ANTON: Most kell neked Anton. Megoldódik, valószínű. De nem szá­szad ölhetett kézzel üldögélni. (Ta­marához.) A mester Viktortól ezer ru­belt követelt. TAMARA: Mennyit, mennyit? ANTON: Mi csipiszt mutattunk az orra alá. Ezért ő azt akarja, hogy a pénzt az összes ember között osszák meg. TAMARA: Hogy hogy az összes ember között? ANTON: Csak úgy! (Viktorhoz.) Ma a avarban semmit nem vettél észre? VIKTOR: Nem, miért? ANTON: Gyere el, barátocskám, az iaazaatóhoz, akkor értesülsz a leafrissebb hírekről. Nem akartam neked erről beszélni, a finom lelke­det felizgatni, de mégis szüksénes. Tudod, Ignát még mit eszelt ki? Ész­revette, hogy csaodát készülök állí­tani neki, s kijelentette a fiúknak, hoqy nekik, állítólag, a te jutalmad­ból tíz-tíz rubelt adnak, mivel ők a segítségedre voltak, modelt csinál­tak. PELAGEJA FILATOVNA: Régeb­ben mi is így tettünk, minden újító­nak segítettünk. De hogy idegen pénz után nvúitottuk volna a man­csunkat, inkább száradt volna el, vagy tört volna le a kezünk. De ha méqis megjutalmaztak, akkor csak a prémiumalapból. ANTON: Na, persze, mindenki megörült. Tíz rubel — semmiség, de az is pénz. A lényeg az, hogy ez hí­zelgő a számukra, olyasmit jelent, hogy mindannyian feltalálók. És Ig­nát hozzátette még: mindenkinek jár, gyerekek, de Vitya ellenzi, nem akar,

Next

/
Thumbnails
Contents