Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Suha Andor: A pokol ördögnövendékei
úsztak, röpködtek a picinyke vltágító jánosbogarak. Hatalmas bombázók úsztak a falu felett. Érsekújvár felé. Félelmetes kép, pokoli zenebona. Aztán hirtelen fájó csend, és vaksi sötétség. Visszabotorkáltunk a faluba. A katonák és a civilek ezrével nyüzsögtek a falu furcsa fényű házai között. Különös búcsú volt ez, fasiszta karácsonyi búcsú. Senki sem félt? Mindenki félt? Teljesen mindegy volt. A zsuptetős házak a fejek fölött semmit sem jelentettek. A félelem hirtelen feloldódott. És gyerekes hencegés váltotta fel. Ismét elszabadult a pokol. A halotti csendet megtörte egy géppisztolysorozat, melyre először egyenként, azután ezrével, tízezrével válaszoltak a katonát játszó, félő, de romlott kegyetlen kamaszok. Félelmetes tűzijáték volt. A tábornokok is az utcán voltak és lövöldöztek, fel az égre. Később alábbhagyott a puskaropogás. Valamelyik utcából elindult a hang, szállt, szájról-szájra szállt, s már ezer és ezrer torok énekelte: „Stille Nacht..." Az iskola ablaka nyitva volt, odabent 25 petróleumlámpa ontotta a világosságot, micsoda fényűzés! Az asztalon szemkápráztató gazdagság, gyönyör és sehol egy lélek. Ordítottam, hogy „Heilige Nacht. .." és bementem a szobábo. Még ropogtak a fegyverek, amikor hazalopództam. A konyhában sötét volt. Csak éreztem csupán, hogy a fiatalasszony itt remeg valahol a sarokban. Süket volt ő is és nem értette szavamat, pedig a szám a fülét érintette. Kezébe csúsztattam a tiszticsokoládét és a narancsot. Húzott be a szobába, éreztem, hogy egy szál ingben van, remeg. Hallottam, jönnek a többiek is, és akkor ő egyedül ment a hálóhelyre. Másnap reggel misét hallgattunk. Gyimesinek három nagy ezüstje volt, és két másodosztályú német vaskeresztje és még egy csomó medáliája, Négy évig volt a keleti fronton. Mind kirakta. Délben kezdtük a vagonírozást. A törzsőrmestert meghívták a tiszti vagonba, utazzon velük. Két pucér cipelte a csomagokat, Deli Kálmán a mázsa kolbászt. Az asszonyka is kijött, szeme emberét kereste. Aztán, hogy engem talált meg, odajött hozzám és hívott: — Még nem késő, jöjjön, gyere. Gyere velem. Elbújtatlak. Férjem, tudom, meghalt — mondta és sírt. Nem mentem. A németek ránk zárták a vagonokat. Elhelyezkedtünk, vagy ötve- nen a szalmán. Ruzsim, a borbély elővette szájharmonikáját és belekezdett egy nótába. Pasewalkba újévkor érkeztünk. Vízkereszt napján, délután 2 órakor, az öreg kaszárnya évszázados platánfáira felakasztottak kilenc franciát. Hat férfit és három nőt. Megszöktek a koncentrációs táborból. A vonatról szedték le őket, közvetlenül a francia határnál. Egy magyar baka, tiszafüredi parasztfiú, a kivégzés alatt mar- garinos kenyeret evett. Gyimesi irtózatosan megpofozta és azt mondta neki: — Maga, baromi A nyáron Pasewalkban Jártam, különös nosztalgia hozott, vonszolt ide. Pasewalk szép, tiszta, virágos kisváros, fenn északon, a lengyel határ közelében, az Odera torkolatánál. Elmentem. A németek ránkzórták a va- téglás, magas falánál megálltam. Itt voltunk hát a pokol ördög növendékei. Ha nem is tudtuk róla, ha fáj is ez ma nekünk, akkor is azok voltunk, — Be akarsz menni? — kérdezte tőlem német kollégám és kísérőm, a berlini újságíró. Nemet intettem. Hazafelé Drezdában, az étkezőkocsiban mellém ült egy magyar ismerős', akivel jónéhány éve nem láttuk egymást. Azt kérdezte udvariasan, hogy én vagyok-e én? — Persze, Azaz, hogy nem. Ki tudja Talán. 7
