Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Suha Andor: A pokol ördögnövendékei

niiimininuiMiiumiiiiiiMiuiimifsiiiiuutmiiiiiimiiiuiamuiiiuiiiuiiifuiiuiiiiiHUUUiuiiHumiiiuiumiiuiiiiuuiiitiiiiimuiiiuiuiuiiuuumniiurK

SUHA ANDOR:

A pokol ördögnövendékei

rimtiiiimiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiitimiiiiiiHiimimmimiutimiiiHimiiintiiiiuHtiiiiiumimiiim

iiiiiiiiiiuiiiiiiiutnumiEMiiiuiiiiiHiHiuuiiiiniiinu

Sátoraljaújhelytől harminc kilométerre ötezren csákányoztuk, lapátoltuk a lövészárkot és a tankcsapdát. Kemény, kötött, agyagos talajban fúrtuk magunkat előre. A mi századunk tenyere három nap múlva már véres csonk volt. Nem szokta a cigány a szántást. Márpedig a mi századunkban egy fia paraszt sem volt. Karpaszományosok, tisztviselők, pincérek, temetkezési vállalkozók. Huszonegy évesek és harmincöt évesek vegyesen. A magyar királyi fasiszta hadsereg „tiszta keresztény” munka- szolgálatos alakulata voltunk. Amúgy a VII. híradós zászlóalj 3. rádiósszázada.

Azért ment valahogy a munka. Délben minden századhoz megérkezett a borsóleves, néha lencse. Akkor osztották a komiszkenyeret is. Csonttá aszalódott aebék húzták a lajtokat a faluból idáig. Útközben kilötyögött a leves szine, a hatalmas fadézsák oldalára, onnét az agyagos földre.

— Ha most nem lesz szent ez a föld, akkor sohasem! Vérünk is, levesünk is reá hull — mondotta egy elvetélt egyetemi hallgató, Veigand Tibi. Azonnal bevitték a faluba és bezárták az egyesbe. A falu dülede- ző tűzoltószertárát léptette elő börtönné a parancsnokság. A fiú röhögött, örült, hogy meggyógyul a keze. De időnként elfelejtettek neki levest vinni, és ha vittek is, kiparancsolta belőle a húscopákokat az őrmester. A század leste, ki kapja meg a fiú adagját.

„Erőt, egészséget, emberek! És békességet a szivetekbe. Igen, én megszöktem tőletek 44 decemberében. Megvártam a szovjet embereket és velük harcoltam tovább. Lőttem rátok, ne haragudjatok. A hazámra nem emeltem kezet. Alezredes vagyok, elhárítótiszt. Nem haragszom rátok, ti is hazataláltatok.”

Véres kezünkben remegett az edény, lehasaltunk a földre, orrunk előtt a csajka. Gyorsan faltuk, szür- csöltük az ételt, aki angyal lesz, annak talán jut még egy merőkanállal a moslékból.

— Fonyó-részleg hozzám! — Az

őrmester vasi gyerek volt. A dunántúli fiúkat minden délután magához parancsolta, és elment velük fűzfavesszőt vágni. Amikor visszajöttek, fonták a lövészárkot, mint a boros- demizsonokat, csak ezt belülről, hogy ne hulljon, potyogjon a föld, ne dőljön be az árok.

December elején a tenyerem kemény és vastag volt, mint egy szenegáli lövész talpa. És akkor abbahagytuk a munkát. Már közelről szóltak az orosz ágyúk, és mi még nem voltunk k képezve. Csak ástunk, meg „fonytunk”.

Este a parancskihirdetésnél Gyime- si törzsőrmester úr, a szolgálatvezető

tisztünk ordított, mint a sakál. Valami olyasmit, hogy kiképzetlen nagy marhák vagyunk, civil kofferek, egy nagy csürhe. Azután elmondta, hogy a hazának szüksége van ránk, ezért most azonnal szedjük a kenyérzsákunkat és még az éjszaka elindulunk a kiképzőhelyünkre.

„Parancs! Jelentsenek! Én? Tudják, hogy hazajöttem magukkal együtt. Átvettem a földművesszövetkezet boltját. Harminc évig egy fillér leltárhiányom se volt. Háromszor voltam kiváló dolgozó. Élvezem a nyugdíjam. Hegedűs! Húzza ki magát. A szocializmusnak egészséges emberek kellenek, nem gebék.”

ötzer csákányt és lapátot hagytunk ott, de kaptunk helyette 5000 puskát, és még azon az éjszakán elindultunk nyugatra, gyalog.

Kitértünk az országútra. „Eay—kettő! Egy—kettő! Nóta az élen!"

„Eay, kettő! Egy, kettő!” „Mikor a híradós reg:ment...”

Foly:k a sár befelé, süti, égeti a lábamat a jeges lé. A következő lépésnél kifolyik a másik lyukon. A lábam ujjai között is marad egy kevés, azt jól meggyúrom, az meleg lesz és tartós.

„Egy, kettő, egy kettő!”

Néhány nap múlva Ipolyságon már fagyott és térd:q ért a hó. Este az iskola tornatermében lobogó kályhánál sok száz pár kapca száradt, sok száz baka didergett és tetvészke- dett. Előző éjszaka eay hodályban aludtunk és élt ott néhány 'milliárd csirketetű. Hajnalban ismét nek:vág- tunk az országútnak. Naoi adag: hatvan kilométer. Ruzsintól, a borbélytól aznapra átvettem a szerelvényét és a puskáját. Jó üzletet kötött velem a tróqer: este megnyírt és megborotvált. Munka közben tisztes távolságban állt tőlem és egy fapálcikával seperte le fejemről az elhalt fürtöket. „Félek a tetvektől” — mondotta, és hogy megvigasztaljon, adott még egy csomag Leventét. Cipeltem hatvan kilométeren át a dupla terhet.

„Hozsanna, fiúk! Ki szólított engem? Meghaltam Güstrowban, a bombatámadásnál. Szétroncsolt fejemtől néhány centire feküdt, lapult

a ti ijedt arcotok. Rohamsisakomból rendetlenül, csapzottan kihullott a véres hajam, egyikőtök se igazította meg. Miért féltetek tőlem? Nem haragszom. Énekeljetek. .. Azt, hogy „Nádfedél, faluvég..

Tornácra, utunk végállomására valamivel karácsony előtt érkeztünk. Kemény, fagyos reggel volt. Tornác felvidéki falu a Vág partján, ahol az emberek velünk magyarul, egymás közt szlovákul beszéltek. Akkor a faluban már egy gombostűt nem lehetett leejteni, nyüzsaött a csukaszürke és a sárgás keki. ötezer bennszülött, tízezer német és magyar fasiszta katona. Amikor meqérkeztünk, már minden házat lefoglaltak. A parasztok eléa furcsán pislogtak ránk. A vasúti töltésen túl, az új faluban kaptunk szállást. Gyimesi törzsőrmester úr intézte el. Boldogan hordtuk a jó szagú szalmát a házakhoz. A ml rajunk eav nagy földes konyhát kapott, a búboskemence ontotta a meleget. Heqedűs templomfestő útközben elszórta a drága kincstári szalmát, és akkor kapott egy akkora pofont Gyimesi törzsőrmester úrtól, hoay mi azt gondoltuk, ilyen pofont csak ígérni lehet, de adni nem.

„Mennyből az angyal. .. Hová hívtok? Én katona többé nem leszek. Annyi anavalt festettem már életemben. Mindig én mentem hozzájuk, hátha jól tartanak. Mindig szegény volt az eklézsia, szűk marokkal mért nekem. Méq’s itt maradtam balga anqyalnak, közöttük... Köztetek is az voltam, Gyimesi is azért ütött,..

— Ne ganéjozza össze a havatl Szedje össze azonnal szálanként! Segítsenek ennek a marhának! — mondotta Gyimesi, aztán megfordult és gavallérosan bemutatkozott a háziaknak. Egy ötven év körüli, sunyi tekintetű paraszt nyújtotta bizonytalanul a kezét, azután kijött a szobából egy érdeklődő szemű, barna fiatalasszony. Sok szoknyájába beleka- kapszkodott a kisfia, aki felszólításra illedelmesen köszönt a katona bácsiknak, magyarul, azután kenyeret kért az édesanyjától szlovákul. Gyimesi a fiatalasszonynak is bemutatkozott.