Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Hekli József: Az ifjú Jevtusenkó (tanulmány)

Jevgenyij Jevtusenko a megújult szovjet líra egyik legtehetségesebb és legtöbb vitát kiváltó képviselője még. nem töltötte be a huszadik, évét, mikor 1952-ben első jelentősébb verskötete, A jövendő felderítői napok alatt elfogyott.

Vele együtt az ifjú tehetségek egész sora lépett az irodalomba, s a köztük lévő ízlés- és felfogásbeli különbségek ellenére is a legfontosabban egyet értették; leplezetlen őszinteséggel írni mindenről, bátor szókimondással elemezni a merev, dogmatikus múltat, felvillantani a jelen fény- és árnyoldalait, s féltve őrizni azt, ami előremutat, új korszakot nyit. S bár Jevtusenkóval nagyjából egyidőben olyan színes költőegyéniségek bontogatták szárnyáikat, mint Andrej Voznyeszenszkij, aki a technika és humán tudományok szintézisével kísérletezett néha bizarrnak ható költeményeiben és Robert Rozsgyesztvenszkij, aki korai verseiben szemmel láthatóan a jeszenyini mintákat kedvelte vagy Bella Ahmadulina, aki a finomabb, érzelmesebb megfogalmazások hívének mutatkozott, mégis az a klasszikus mondás kívánkozik ide, hogy Jevtusenko primus inter pares, azaz első, volt az egyenlők között.

„A változó politikai helyzet és a változó tömegigény először a lírában hozott frontáttörésszerű újulást. A torlódó hullámok közül, amelyek szinte rajokban dobták fel a fiatal írókat és költőket — hol „hatvanasok", hol „harmincketteseket”, hol meg „negyedik nemzedék" néven emlegették az újakat —, Jevtusenko nevét vágta először a magasba a hír. A fiatal poéta azt az újjongó-haragos felszabadulás-élményt fejezi ki zabolátlan erővel, amely a dogmatikus esztétika abroncsainak töredezésével vált osztályrészévé az új irodalomnak. Széles és feszélyezetlen költő-gesztusai, kikieresztett, kiáltó hangja sok olvasóját és hallgatóját — az utóbbiakat még inkább! — Majakovszkijra emlékeztette. Az is a hajdani nagy „rikkancs-agitátort" juttatta az emberek eszébe, hogy a fiatal énekes nyers magabízással nyúlt kényesnek tudott verstárgyakhoz, s olykor ösztönös biztonsággal talált bele a tömegindulatok sűrűjébe. Első viharos hatásait olyan versekkel aratta, amelyek témában, hangban azt a benyomást keltették, mintha valami tilalmasat kiáltanának világgá.” (Kardos László)

Kétségtelen tény, hogy Jevtusenko merészen vagdal- kozó versei, szellemesre élezett megnyilatkozásai, meghökkentő formai bravúrjai, s majd minden tekintetben szokatlan fellépései fergeteges viták alapjául szolgáltak az 50-es évek közepétől kezdve. S ahogy múltak az évek, egyre világosabbá vált, hogy Jevtusenko és a negyedik költőnemzedék többi jeles reprezentánsának „új hulláma” nem múló epizód volt, hanem születő erők jeladása.

A Nagy költészet örökösei vagyunk című nagyszabású programcikkében Jevtusenko komoly felelősségérzettől áthatva eképp vall az új szovjet líráról és képviselőiről: „Nagy és komoly problémák állnak előttünk, amelyek a költészettől várjók megoldásukat, s nekünk nem szabad szétforgácsolod nunk.

Annak a nemzedéknek képviselői vagyunk, amely a harmincas években született, és lelki kialakulása Sztálin halála és a XX. pártkongresszus után ment végbe.

Kortórsaink keze kombájn-kormányokon, szerszámgépek indítókarján, atomhajtású villanytelepek kapcsolótáblájának gombjain nyugszik. A mi kezünkben az orosz költészet sorsa kerül maholnap.”

I.

A költő életútja főbb vonalakban megegyezik írótársaiéval. 1933-ban született a szibériai Zima-ban. Szülei — o színésznő anya és a geológus apa — nem értették meg egymást s hamarosan elváltak. Kolhozparaszt nagyszülei nevelték, és így hamar megtanulta becsülni a munkát, önéletrajzában tréfálkozva írja, „úgy érzem, hogy én már halálomig félig értelmiségi, félig paraszt maradok.” Majd szellemesen hozzáteszi: „...az a paraszt másik felem mindig meg fog óvni a legrosszabb értelmiségi hibától — a sznobizmustól.”

A további sorsa ma már valóban közhely. Beiratkozott a Gorkij Irodalmi Főiskolára, amelyet 1955-ben fejezett be. Ekkor neve már eléggé ismert, hiszen sok költeménye látott napvilágot különböző folyóiratokban, sőt két önálló verskötettel is dicsekedhetett. Még főiskolás éveiben, szorosaidra, fűzte kapcsolatait a költészettel, mikor Bella Ahmadulina. személyében egy leendő finombangú lírikust választott első, feleségül. ,

Bár költői pályájának kezdetét az 1952-es évtől, az.em- lítétt kötet megjelenésétől szokás számítani, valójában poéta sorsra jóval élőbbről datálódik. Alig 15 éves, mikor a Szov- jetszkij Szport alkalmi házi költője lesz. Erről így ír önéletrajzában: „Már régóta készülődtem, hogy egyszer elmegyek a Szovjetszkij Szport szerkesztőjéhez a verseimmel, az volt az egyetlen lap, ahová eddig nem küldözgettem a költeményeimet.

| HEKLI JÓZSEF

Az ifjú Jevtusenko

E 5

imiiiimmiiKiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiniiimimitiiiiiiiitmiiimiiimiMimmiiimiiiMiiiimiimmtimiiHiHHMii'riiimim

Egyszer meccs után be is állítottam hozzájuk a kifakult kék labdarúgómezemben, az ócska flanellnadrágomban, a szétgyötört tornacipőmben. Kezemben egy verset szorongattam, maró iróniával, a szovjet meg az amerikai atléták morálját állítottam benne szembe á la Majakovszkij.

Az irodalom rovat vezetője, Taraszov elolvasta a verset, aztán elkérte valamennyi költeményemet, végül újra visszatért az elsőre; a kétfajta sport-ra: — ez a legrosszabb az egészből, de ez nekünk való. ..

És ráírta a régóta áhított varázsszót: „Szedésre.” És már ment is vele. Még visszaszólt: — Csak aztán nehogy a fejébe vegye, hogy olyan fene jók a versei. Egy-két erős sor akad bennük itt meg ott.”

Ezek a gyermekfejjel írt versek — bár sokszor természetszerűleg primitívnek, összecsapottaknak hatottak — néhol már bizonyos költői jegyeket mutattak fel. Az igazi siker az 50‘-es évek legvégétől kapta vállára a költőt, s ettől kezdve szinte évenként jelennek meg újabb és újabb verskötetei. Hazánkban legkitűnőbb költeményeiből két nevezetesebb válogatás került kiadásra a Rakéták és szekerek (1963) és az Ébredő város (1972).

Jevtusenko első zsengéinek megjelenése óta immár jó hangot változtató kitűnő költő neve gyakran megelent a hangot változtató kitűnő költő neve gyakran megjelent a szovjet és a külföldi sajtó hasábjain. Annok idején hozzánk csak a letompított foszlányok jutottak el a Jevtusenko körüli heves vitákból, mégis óriási érdeklődés nyilvánult meg nálunk is mindenegyes hozzáférhető költeménye iránt.

Alkalmasint az utóbbi évek szovjet irodalmában alig volt mintaszerűbb példája annak, hogy az olvasók felismerése néha mennyire megelőzi a kritika elismerését. Neve körül hosszú évekig nem halkultak a szenvedélyes viták, százezres példányszámban kiadott verseskönyveit azonnal szétkapkodták — ez a költészet történetében nem mindennapos dolog — szavalóestjein pedig egymás hegyén hátán

A szkeptikusoknak — szép szómmal voltak — ez a hallatlan siker paradoxnak tűnt. Egyesek a körülmények vélet- tatlan siker pradoxnak tűnt. Egyesek a körülmények véletlen összejátszásában, az irodalmi dicsőség szeszélyességében látták az okát. Mások a fiatal olvasók igénytelenségére hivatkoztak, akiknek tetszett Jevtusenko korai szerelmi lírájának bátor hangvétele és bizonyos pikantériája. Ismét mások a kritikusokat okolták, akik — szerintük — állandó támadásaikkal éppen ők alakították ki a költő személye körül a „botrány” atmoszféráját. Ennél jobb reklámot pedig elképzelni sem lehet, hiszen a közönség tudja, hogy amit nagyon „lehúznak”, az legalább is figyelemre méltó.

Nyilvánvaló, hogy mindegyik véleményben van egy kis igazság. Ez az élénk érdeklődés — olvasók és kritikusok részéről egyaránt — már magában véve is nagyon sokatmondó. Akárhogy is értékeljük Jevtusenko korai líráját, el