Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakó Ferenc: Kőbe vájt lakások, építmények

lakással, amelyek még a múlt század végén három szinten húzódtak egymás felett.

Mind a két kőzet alkalmas üregek készítésére, de a riolittufa gyengébb, mállékonyabb, ezért élettartama rövi- debb. A szürke riolitba vájt üreg — akár lakás, akár pince — szabályos formáival, függőleges, sima falaival, íves boltozatával, egyenes padlójával élesen elüt a mésztufa üregtől. Itt mindezek a tényezők szabálytalanok, szinte formátlanok. A mésztufába vájt lakás vagy pince egyenetlen falsíkjaival a természetes, nem emberi kéz alkotta barlangra emlékezteti a szemlélőt. A barlanglakásokat tehát erre a két csoportra lehet osztani, de alaprajzi elrendezésük és tüzelőberendezésük módja szerint még sokban különbözhetnek egymástól. Ezek a kérdések szorosan összefüggnek a kronológiával és a barlangban lakó ember gazdasági, társadalmi helyzetével.

A korunkra még épségben megmaradt lakásokban az alaprajzi elrendezés több változatát figyelhettük meg, de meggyőződésünk, hogy valamennyi egy alapformára, az egyetlen helyiségből álló, ún. egy sejtő lakásra megy visz- sza. Ez a kezdetleges alaprajzi forma eredeti állapotában századunk derekán már ritka volt, inkább ennek egyik továbbfejlődött változatát használták, amelyben a magányos lakóüreg mellé külön bejárattal épültek a járulékos helyiségek, a konyha, kamra, pince stb. Bár az egyes lakásrészek között közvetlenül összeköttetés nincs, a lakóüreg mégsem maradt meg eredeti formájában, mert használata a differenciálódás következtében megváltozott. Előbb a lakóüreg egyesítette a konyha, a nappali és hálószoba, valamint az éléskamra funkcióit, később a függőlegesre vágott sziklafal síkján a különbejáratú helyiségek egész sora jelenik meg, a tulajdonos vagyoni helyzetétől függő mennyiségben.

Az alaprajzi fejlődés egy másik vonala a föld felszínére épített, ún. fennálló házak térelosztásának rendjét tekinti elérendő modellnek. A szisztéma itt a helyiségek összekapcsolása, először azzal, hogy a szoba mellé közös bejárattal konyha épül, s így az udvari bejáratot a konyhára helyezik át. A barlanglakás készítője azonban csak ritkán éri el és csak elvétve tekinti megmásíthatatlannak a századunk elején általánossá vált három sejtő parasztház példáját. Kénytelen az anyag és a tér körülhatárolta lehetőségek között maradni, de ezenkívül valamit még hozzátesz, amire a fennálló házakban más megoldások vannak. A két sejtő, szoba-konyhás lakások legnagyobb részében pince, kamra nyílik a konyhából a szoba-konyha tengelyére merőlegesen, vagyis a barlanglakás gazdája azzal igyekszik még sajátos helyzetét hasznosítani, hogy egy-egy helyiséggel beljebb megy a természetes kő mélységei felé.

Tulajdonképpen harmadik iránya a fejlődésnek a fennálló építmények felé terjeszkedés. Ennek leggyakoribb formája a tornác, máshol gádor, vagyis a lakás bejáratát, esetleg egész homlokzatát védő féltető, ami Noszvajon mind a három oldalán deszkával kerített helyiséggé válik. A kifelé terjeszkedés másik módja a barlanglakás közvetlen, vagy közvetett összekapcsolása a föld felszínére épített lakó-, vagy gazdasági helyiségekkel. Ennek utolsó fázisában — amint Sírokon láthattuk — a lakószoba végleg áthelyeződik a fennálló házba, a „lyuk”-nak nevezett barlanglakás pedig nyári konyha, esetleg időlegesen használt lakókamra lesz.

A kőbe vájt lakások korszerűsítésének első lépéseként a tüzelőberendezést szokták megváltoztatni, ennek ellenére a napjainkig megmaradt építmények még mindig elég anyagot szolgáltatnak a tüzelőberendezés fejlődésrendjének összeállítására. Néhány archaikus területen, így Sírokon és Noszvajon, a belülfűtős, kürtös kemence korunkat is megérte, mint az egysejtű lakás fűtő, kenyér- sütő és főző berendezése. Egy-két esetben (Ostoros, Eger- szalók, Cserépváralja) a kemence az élő kőbe volt bevájva, teste tehát a belső falsíkokon kívül, de a hegy gyomrába került. Ezek a kemencék a lakás belső, ajtóval szembe néző falán voltak, s csak akkor kerültek el onnan, amikor az egysejtűség mellett rátértek a kemence külső fűtésére. Ebben az esetben a kemence már a külső falra, a bejárat mellé került, száját pedig egyszerű eresszel védték, amint erre Egerben láttunk példát. A haladottabb eljárás a siroki, amely leválasztja a lakás egyik sarkát, kiskonyhává alakítja és onnan fűti a ház kemencéjét. Egyedülálló megoldás az egerszalóki, itt a terepviszonyok megengedték, hogy a házhoz derékszögben csatlakoztassanak még egy helyiséget, egy konyhát. A szoba kemencéjét innen fűtötték, de a füst nem a szokásos módon kéményen át, hanem a konyha ajtaján és ablakán át távozott. Amint a barlanglakás két- vagy háromsejtűvé válik, szobájába az alföldi jellegű boglyakemence vonul be, s ennek füstjét a konyha szabadkéménye vezeti el. A füstöt általában a sziklába fúrt lükön át a lakás feletti dombtetőre vezetik fel, ahol ez a luk kezdetleges, vagy fejlettebb módszerekkel épített, de kőből rakott kéményben végződik. Századunk derekán a barlanglakás boglyakemencéjét is az a sors érte el, ami a többit, kikerült a házból, de a kemence testét az udvaron sokszor éppúgy kőbe vájták, mint a legkezdetlegesebb fázisban, azzal a különbséggel, hogy szája most a szabad égre nyílt.

A barlanglakás használatában a társadalom paraszti osztályának több rétege érdekelt. A földbirtokosok kőbe vájt gazdasági építményeihez gyakran kapcsolódó lakásban cseléd, pásztor, vagy vincellér lakott, és ez a forma jelzi a kőbe vájt hajlék legalacsonyabb szintjét. A félfeudális társadalmi és gazdasági kötöttségekben élő zsellér, később napszámos, cseléd rétege a legnépesebb a barlanglakás használói között. Nagy számukkal magyarázható, hogy századunk elején a legtöbb pinceház egysejtű, vagy ahhoz közelálló, gazdasági építményei vagy nincsenek, vagy jelentéktelenek. A föld nélküli, napszámos réteg lakásában is megjelenik azonban a borospince — többnyire a lakóhelyiségekhez közvetlenül kapcsolva —, minthogy szőlőtermelő területeken a napszámmal természetben megkeresett bor tárolásáról gondoskodni kellett.

Az agrárproletáriátus kisméretű, egyszerű pinceházai mellett több faluban megjelennek a földes és szőlősgazdák háromsejtű, vagy kétsejtű, de mindenesetre gazdasági építményekkel kellőképpen felszerelt barlanglakásai. Nagyon valószínű, hogy ezt a formát az alacsonyabb rétegekből felfelé törekvő szegénység fejlesztette ki, ahogyan földet, szőlőt, állatot szerzett magának, de ugyanakkor megtartotta a régi lakásformát, ami egyébként számára megfelelt, mert előnyeit értékelni tudta. Ha a barlang- lakás ezen a területen a feudalizmus korábbi századaiban ismeretes volt, a telkes jobbágyok használatában ilyen formájú lehetett. A kőbe vájt lakást azonban először a módosabbak hagyták el azzal, hogy „lerejtették” az udvart — ahogy Szomolyán mondják —, vagyis elhordták az udvar végéből a dombot, s vele együtt a pinceházat is, hogy a megnövelt portára fennálló házat építsenek.

A népi építkezés fogalomkörébe tartozó barlanglakás, mint az egyik természetes építőanyag, az élő szikla alkalmazása, nem áll egyedül az építészettörténet északmagyarországi fejezetében. Ma is álló építészeti emlékek és írott forrásadatok tanúskodnak arról, hogy évszázadokkal ezelőtt a barlangépítkezés a társadalom egész rendjének szolgálatára állt. A tufaréteg vonulatára települt várak kőfalai és bástyái alatt sziklába vájt üregek húzódnak meg — Sírokon és Kácson —, amelyek a XIII. században épített kővár előzményeinek foghatók fel. Istenmezeje kőbe vájt temploma azt sugallja, hogy korábban nemcsak védelmi berendezéseket és paraszti lakásokat, hanem közösségi termeket is vágtak kőbe. A Szomolyán, Noszvajon, Ostoroson, Tibolddarócon, Egerszalókon megfigyelt gazdasági rendeltetésű barlangépítmények — istállók, hodá- lyok, borospincék — méretei és formája az egykori közösségi termek hangulatát idézik annak ellenére, hogy korunk semmiképpen sem vethető össze a várak kőbe vájt helyiségeinek korával, és hogy funkciójuk egészen más. A térformálás természetes lehetőségei azonban minden időben adottak voltak, amikor az ehhez szükséges munkaeszközök rendelkezésre álltak. Erre egészen modern példákat lehet felhozni, mint a miskolctapolcai középkori eredetű és újabban korszerűsített barlangfürdőt, vagy ugyanott a barlangtemplomot, amit 1935-ben alakítottak ki egy hajdani kőbe vájt hodály helyén. Ezek a példák bárkit meggyőzhetnek arról, hagy szűkebb hazánkban a barlangépítkezés mai lehetőségei kihasználatlanok és távlatai nagy ígéreteket tartogatnak a technika, a művészet alkotásai és a legkülönbözőbb gyakorlati alkalmazások számára.