Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Győry Dezső emlékezetére

A környezet, a külvilág fokozódó szorításában a „vele- hívőknek" egy „Láthatatlan gárdá”-ról beszélt. Alapkövetelménynek tekintette a műveltség, a minőség fokozását. Magára vállalta a kisebbségi költősors etikai imperatívuszát, az lllyés-i értelemben vett „Legyen a költő hasznos akarat” — cselekvő humanista magatartását, hitvallását. A küldetettnek érzett néptöredék élére állt: „Mozdonynak, Motornak, Ekének,/ Gördülő Kősziklának” (Magyar rapszódia). A kisebbségi magyarok létélményét ő fejezte ki legtisztábban, legteljesebben.

A széjjelszóródás Ady-víziója helyett a népi megújulás lehetőségeit kutatta. Új víziót látott Szlovenszkón, a csak költői szemmel észlelhető, de előőrseiben már néven nevezhető „Láthatatlan gárdát". A programadó Győry Dezső találkozott is az előőrs küldötteivel. A személyes találkozást nem a múló idő színezi legendává, csupán bensőséges szépsége, példázatos igazsága ragyog át időn és téren. Emlékét hiteles tanúként Szalatnai Rezső őrizte meg. Az ő forrását alapul véve így ír róla Győry költészetének egyik legjobb értője: „Balogh Edgár vitte a sápadt arcú prágai költőt és újságírót közéjük. Pozsony fölött, fenn a Zergehegyen, 1927 nyarán, csillagtalan estében, tábortűz mellett olvasta fel Győry Dezső a fiataloknak dedikált versét. Kérve, bátorítva, simogató-lendítő szeretettel” :

„Csodalatos csillagok, botorkáló fiatal szikrák, más fényű, más lángú, más színű tüzek,

csillogjatok, égjetek, szánjatok erre, szánjatok arra, szánjatok szerte, vár az ég, komor ég, fekete magyar ég.

ismét felizzik hite, hogy ragyogóvá, sugárzóvá erősödve, lírájának legszebb kötetében, a cenzúra és támadások ellenére is megjelenő Emberi hangban lehetőségeinek tetőpontjára érjen. A magyar szellemi élet legjobbjainak kórusába szervesen illeszkedik hangja:

„Minden győzelmem s tévedésem, agyam- és lelkem-tépdesésem s minden sírásom a tiétek: egysorsú, kicsi, árva népek.

(Kis népekért)

A hazai antifasiszta irodalom legjobbjai: József Attila és Radnóti Miklós az elnyomott négerekről, a spanyol szabadságharcról daloltak, mert „Sanghai, vagy Guernica" egyaránt közel volt szívükhöz. így tett hitet Győry is a fasizmus poklában, hogy lesz idő, amikor az „egysors-árva népek... túl átkán vad jelennek... egymásra lelnek!” Szavait a megélt keserű élmények hitelesítik. Reményhitének igazolását a békés jövőtől várta, de példát maga mutatott vészjóslón tajtékos ég alatt. „Én mindent népet féltek attól,/ amitől féltem az enyém" — írta a kezdősorral azonos című versében.

Az összetartozás tudatosítására sorra ajánlotta verseit eszme- és harcostársainak, külön-külön név szerint és együttesen is:

„Igen, végére jártam már a végnek, s új élet nyílt rám a végek mögött: te is csak egy kis fodra vagy a népnek, a sors értelme: nép lenni a népek s ember lenni az emberek között."

(Onvallomásféle — Mindazoknak, akik jók voltak hozzám)

Az idős Győry visszatekintve úgy érezte, hogy neki a magvető feladata jutott, az eredmények begyűjtéséből, az aratásból kevés:

„nem aratni, csak vetni, vetni . . .

S tán végre egyszer úgy szeretni, hogy másnak ne fájjon soha.11

(És végre egyszer . . .)

Költészetét így jellemezte Dobossy László: „Haladó tartalmú magyar újarcúság, antifasizmus és szociális szellemű közép-európaiság". Győry vallotta, hogy helyes önértékelésünk, magyarságtudatunk elengedhetetlen feltétele más népek tisztelete, értékeinek megismerése és elismerése. Művei és életsorsa vallanak a népek közötti „hírverés” feladatának tudatos vállalásáról. Csak a Dunatáj ihletett költője írhatta le ezt a hasonlatot: „A Duna, mint egy hosszú sóhaj/ fogja össze kis népeit". Hazaszeretetében mélyen gyökeredzik a sorsközösségben testvérnek érzett kis népek tisztelete. Nem elvontan beszél az emberről, szó- használatában „Joanok, Jánok, Jánosok" szerepelnek.

A „hídverő" Győry mindig arra figyelt, ami a népeket összeköti. Nem véletlen, hogy ő fordította le elsőként Július Fuciknak, a mártírhalált halt cseh írónak híres Börtönnaplóját. Benne a népek közti barátság és a prágai Petőfi- szobor ügyének támogatóját, a „hídverés” példamutató hívét, a Sarló mozgalom pártfogóját, a hű elvbarátot tisztelte. Fucik „Üzenet az élőknek" című börtönnaplójára felelve megírta az Elő válaszol című szép versciklusát.

Szalatnai Rezső, az egykori harcostárs, akinek antifasiszta írásait Fábry Zoltán útmutatása nyomán gyűjtötték kötetbe „Kisebbségben és igazságban” címen, így ír költészetéről: „tiszta és egységes hangulatot ad. Szűkszavúan rövid mondatokban ír, melyek a gondolat és érzés teljességét néha csak meg-megcsillantják, de nem adják oda kidolgozva, teljesen. S ez a lélektanilag az olvasóra bízott kiegészítés sejtelmessé és drámaivá válik”. Az induló költő lírájára vonatkoznak elsősorban ezek a szavak, de helytállnak a későbbi köteteit tekintve is.

Ihlettípusait nem bontakoztatta ki tehetségének megfelelő gazdagságban. A költői hang és dallamváltozatosság csak néhány versében jelentkezik. Ezek is elhalványulnak a nemzet sorsáért vívódó költő verseinek sugárzásában. Pedig néha megmutatta hangkincsének sokszínűségét, élményrétegeinek sokrétűségét: „Irt újfajta virágéneket, szemérmesen áradót, szerelmi lírát, férfiast, a csók közben figyelőt, hajtotta emlékek ölébe a fejét, s tudott dúdolni kerítésnek vetett háttal, őszi ködökkel betakarózva.” A derűs kedély víg dalai helyett tudatosan

. . . s uj arcotok nagy missziós tuzevel . . . kezdjétek roppant rendeltetésteketl”

(Újarcú magyarok)

„Csodálatos pillanat lehetett: a seregtelen vezér táborra, a vezér nélküli tábor vezérre talált. Mert ez történt, személyes találkozás. S nevet kapott, széles visszhangot verő nevet az ifjúsági megmozdulás. Már nem pusztán diákok, regős-cserkészek voltak, de új arcú magyarok.” (Czine Mihály.)

A diákmozgalomból a gombaszögi táborozáskor alakult meg a Sarló, amely folyton erősödő, nagysodrású szellemi-közéleti mozgalommá vált. Széles körű kapcsolatokat épít ki a Dunatáj népei között. Központja, bölcsője az egykori, pozsonyi Lőrinckapu 24-es szám alatti ház volt. A házat az idő ítélte lebontásra, neveltjeit a iélekcserélő idők szórták szét a szélrózsa minden irányába. De legjobbjait a közös indíttatás eszme- és élményköre, az eszmél- kedés, felnőttéválás éveinek elszánt közös „szépetakarása”, a Dunatáj éltető élményvilága, az önneveléssel is növelt közösségi erények összetartották, bárhova is vetette őket sorsuk.

Az együvétartozás tudatosításában, elmélyítésében kiemelkedő jelentősége volt Győry Dezső költészetének, megtartó eszméinek. Természetesen a Sarló egysége — mint a hazai „népi” írók mozgalmáé is — nem lehetett hosszú életű. Egyöntetűségről, szilárd egységről megalakulásakor sem beszélhetünk. A belső eszmei érlelődés, fejlődés eltérő üteme és a külső körülmények egyaránt tagozódáshoz, majd szakadáshoz vezettek. A kezdetben résnyi repedések mélyültek, az utak elváltak. Győry a kisebbségi magyar progresszió egységén munkálkodott, éberen figyelt, de az egységet megteremteni, megtartani, azaz a „lehetetlent lebírni" neki és sorstársainak sem sikerülhetett. A külső ellenerők és a belső széthúzás erősebbnek bizonyult a forrásban lévő eszmei kohéziónál. Külön utakat választottak a közösségi megújulás törekvései.

A költő továbbra is a vox humana hangján szólt, de őt is elérte a kétely, a választottak sorsa: csalódások, oktalan mellőzések, támadások elronthatták közérzetét, de nem tudták megtörni emberhitét. A hol a költő? (1931) című kötetének pesszimizmusa, de még A hegyek árnyékában (1936) felfelé ívelő hangja is meggyőzően érzékelteti pokoljárásának gyötrelmeit. Ekkor is az egyenes utat választotta: „se jobbra, se balra/ magamnak előre,/ így vagyok hit s zászló én: örök időre” (Egyenes út).

Küldetése elől nem menekülhetett, nem is akart. A megszenvedett időszak az erőgyűjtésnek is ideje volt, melyet magasabb szintézis követett. A Zengő Dunatájban