Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám - HAGYATÉK - Fülep Lajos: A jövő nemzedék
2l1lllimHWIIIIIIIIIIHIIUIIIIIIIIIIUHIHIUIIItlllllll1iMllM<lll<UHIIHIIIUIIinimmUIIIIIi|IIIIIIHIIIIMI«IUIIIlllll9HllillMíltlllllUlilllllll .lllllllllllltllllllllllllllllllllllllllllllllllll Ilin | IMIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIMIIDIIIIIIIIIIUHIII) 11111IIIII11III I'll I tu I FÜLEP LAJOS | | A jövő nemzedék | llllllllllll!IIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIII1EIIII!ll<lllllll<llllllllllllllllllllHI>lllllllllllllllllllllllllllllIlllllllltltlllll|l||||||||||||||||||||||||||||||||llllllllllliaillfllllllllli!lllllllllllllllllllllllll3llIllililllilllllllllHllllllllilllfllllllllSIIHIIII!lllllllllllllllllllT Nagy kerülővel jutott el hozzám Fülep Lajos alábbi kiadatlan cikke. Charles de Tolnay, a firenzei Buonarroti intézet igazgatója, a világhírű magyar származású művészettörténész küldte el az eredetijét. 1916 óta őrzi nem múló tisztelettel egykori kedves tanára, a közelmúltban meghalt Fülep Lajos iránt. A cikk történetét még Fülep Lajos mesélte el néhány évvel ezelőtt, alá s fel sétálva a Széher úton. Mert nem volt hajlandó mag- netofonba mondani emlékeit, és hogy lejegyezni is nehezebb legyen, csak séta köz ben beszélte el őket. Dinamikus egyéniségéhez nagyon is illett ez a peripatetikus emlékezés. Mikor 1914-ben hazajött Firenzéből, és a háború kitörése miatt nem mehetett többé vissza, megélhetés után kellett néznie. Két helyen is tanított. Francia nyelvet a Kereskedelmi Akadémián és művészettörténetet a budapesti Oroszlán utcai Iparrajz iskolában. (Kár, hegy még nem tisztelt meg magát egy erre figyelmeztető emléktáblával egyik iskola sem.) A ,,kerak”-ban, ahová többnyire gazdag és elkényeztetett lipótvárosi fiúk jártak, nagyon nehéz volt fegyelmet tartani. Fülepnek az volt a módszere, hogy megbeszélte a fiúkkal: otthon nem kell tanulniok, csak mintegy negyed óráig a magyarázat alatt, figyeljenek csöndben, feszülten. Az óra többi részén már nem kell odafigyelni. Minden bizonnyal így is történt. Fülep tanár úr óráin mindig rend volt, amit a többi tanárok irigyeltek is. Egyszer, amikor magyarázat után a padok közt sétált, észrevette, hogy egyik diákja könyvet olvas a pad alatt. A görög-latin művészetről szólt a könyv. Beszélgetni kezdett a diákkal. Kiderült, hogy a fiút érdekli az ókori művészet, előadást tart róla az önképzőkörben. Tolnay Károlynak hívják. Fülep tanár úr ekkor felajánlotta, hogy szívesen elbeszélget esténként azokkal a diákokkal, akik érdeklődnek a művészetek iránt. így kezdett feljárni hozzá Tolnay Károly és Káldor György, a későbbi kiváló publicista. Elvitte a fiúkat múzeumokba is és a Vasárnapi társaság összejöveteleire. 1916-ban a Kereskedelmi Akadémián dolgozatot íratott az egyik tanár Ferenc József haláláról. Felbíztatta diákjait, hogy őszintén írják meg gondolataikat az eseményekről, senkinek sem lesz bántódása. Tolnay Károly gyerekes nyíltsággal megírta, hogy meghalt ugyan a király, de mi magyarok nem nagyon gyászoljuk, mert inkább osztrák császár volt, semmint magyar király. A tanár bemutatta a dolgozatokat oz igazgatónak, és néhány fiút, köztük Tolnayt arra akarták kényszeríteni, hogy vonják vissza dolgozatukat. Tolnay nem vonta vissza, ezért kicsapással fenyegették meg. Fülep ekkor már a Vas utcai kereskedelmiben tanított, és — mint elmondta — felkereste őt Tolnay Károly édesapja, egy jómódú lipótvárosi patrícius, tanácsát kérve, hogy mitévő legyen. Fülep azt tanácsolta, hogy városházi összeköttetései révén vétesse fel fiát a Vas utcai kereskedelmibe, de ne részletezze az átiratkozás okait. ,,így történt, hogy Carlo átkerült hozzám a Vas utcai kereskedelmibe — beszélte tovább Fülep Lajos — én pedig írtam egy cikket, melyben kifejtettem, milyen jó, hogy ilyen bátor fiataljaink vannak, mint Carlo, és milyen elvetemült módszert alkalmaztak ellene a tanbetyárok.” A cikket a Huszadik Századnak küldte el. Jászi éppen nem volt itthon, Szabó Ervin válaszolt helyette. A levél sajnos elveszett, de tartalmát Fülep Lajos és Tolnay Károly nagyjából azonosan mondta el a következőképpen: Kedves Uram, ön bizonyára nincs tisztábin cikkének jogi következményeivel. Ezért azokat az alábbiakban közlöm. 1. A diákot nemcsak egy iskolából, de az ország összes középiskoláiból kizárnák, és öt évig terjedhető börtönre ítélhetnék. 2. önt úszintén elcsapnák, és ilyen meg ilyen büntetés várna önre. 3. A Huszadik Századot azonnal betiltanák. 4. Az ön cikkét készséggel közöljük. Ezek után Fülep természetesen visszavonta a cikket, de a levéllel együtt átadta Tolnay Károlynak. Tolnay az első háború után Németországban lett egyetemi tanár. A hitleri hatalomátvétel Rómában érte, ahol táviratilag mondott le állásáról, s előbb Francia- országba, máj J az utolsó hajóval Amerikába ment, és ott a Princeton-i egyetem professzora lett. ,,A második világháború után Princetonból kaptam tőle levelet, melyben elküldte cikkem másolatát, de Szabó Ervin levele már nern volt meg neki. Ezt a cikket, ha egyszer időm lesz, előkeresem.” — fejezte be emlékezését Fülep Lajos. Nem kereste elő, hanem, mint a bevezetőben írtam, Tolnay Károly küldte el ismét azzal a határozott kívánsággal, hogy annyi év után végre jelenjék meg a kiváló művészetfilozófus nagyszerű emberségének bizonyságául. Vezér Erzsébet Budapest Egyik budapesti középiskolának felső osztályából mostanában három hónappal az érettségi előtt, eltávolítottak egy tanulót a következő okból: a magyar irodalom tanára „A trónváltozás” cimű dolgozatot Íratott a fiúkkal; a fiúk megkérdezték a tanárt, hogy dicshimnuszokat kell-e írniok, vagy pedig írhatnak meggyőződésük szerint; a tanár azt az utasítást adta, hogy semmiesetre se írjanak dicshimnuszokat, hanem fejezzék ki nyíltan gondolatukat; az egyik fiú az elhunyt uralkodó „jelentéktelenségét" — ezt a szót használta — a királyi méltóságnak megcsontosodott, az egyéniséget béklyóba verő formáiból származtatta, emlegette a Habsburg-család degeneráltságát és nem nagy jelentőséget tulajdonított annak a ténynek, hogy egyik király helyett másik uralkodik; a tanár, aki nyíltságra buzdította a fiúkat, a dolgozatot átadta az igazgatónak, az igazgató „felségsértési ügyben” konferenciára hívta össze a tanári kart, közben magához hívatta a fiúnak atyját, valamint egy másik fiúnak, aki szintén elszólta magát, anyját és azzal rontott a szülőkre, hogy „az ilyen fiúkból lesznek a gyilkosok”. Az egyik fiú konokul hallgatott, amikor az igazgató négyszemközt faggatta és a „leipziger Illustrierte Zeitung” koronázási számára mutatva annak belátására szólította föl, hogy „nem lehet jelentéktelen esemény, melyről az a világlap így ír”, továbbá „nem lehet jelentéktelen uralkodó az, akiről olyan tudós, mint dr. Márki Sándor egyetemi tanár olyan könyvet írt”. Az ügyben tartott második konferencián, melyre a fiút is beidézték, a fiú azzal okolta meg az igazgató argumentumaival szemben megőrzött némaságát, hogy nem volt mit mondania erre a dologra, amelyet „fölfújtak”. Mikor a tanári kar e szóra felszísszent, kijelentette, hogy nem rossz szándékkal használta, csak azt akarta mondani vele, hogy túlozták az ő gyerekes politizálását, hiszen ő maga is belátja, hogy szamárság volt tőle; a tanári kar az igazgatóval élén természetesen kizárta a fiút az intézetből. Eszemágában sincs a „felségsértést" vagy annak bármilyen formáját védelmezni. A magam politikai hitvallása most nem tartozik ide, de tévedések elkerülése végett any- nyit talán szabad kijelentenem, hogy nem vagyok republikánus, még kevésbé anarchista, s ritka kellemes és derűs perceket szerez nekem, valahányszor a mi derék „ideális anarchistáinkról" — akiket oltalmazzon Allah szomorú életünk vidítására — hallok vagy olvasok. Csak azt akarom kérdezni: lehet-e egy tizenhétéves gyereket felségsértésért elítélni? Tudta-e az igazgató és a tanárok, hogy mit cselekszenek? Milyen emberek lehetnek azok, akik a rájuk bízott ifjúságot ennyire nem értik és eltiporni készek? Ha ez az eset valami egyéni, egészen magában álló eset volna, teszem azt, mint magyar emberek között a republikánus velleitás vagy a király személye iránt való tiszteletlenség, ha tehát az abnormitás jellegével bírna a földnek eme legloyalisabb országában a természeti vagy erkölcsi törvény általános érvényére emelkedett hagyománnyal és közhangulattal szemben, akkor szóra sem volna érdemes. De ez az eset tipikus és mélyen belevilágító a jövő nemzedékért nagy részben felelős tanárság s a kezére b'zott ifjúság viszonyába. Tipikus és éppen ezért sokkal jelentékenyebb, mint első pillanatra látszik. Kicsiben tükröződik benne az egymást fölváltó nemzedéknek a magyar közoktatás sorvasztó ködén átszűrődő képe. Hála Istennek, ez a kép nemcsak végtelenül elszomorító, hanem, az ifjúság jóvoltából, ugyanannyira vigasztaló is. íme a tanári kar az igazgatóval: 30—70 éves emberek, akik, a fiatalja csakúgy mint az öregje, elfelejtették, hogy valaha ők is voltak tizenhatévesek; elfelejtették, hogy a tizenhét éves ifjú korlátlan individualista, a szabadságért lelkesül, a nemzeti királyságért, március idusát ünnepli szívében, Kossuthot imádja és Petőfi rebellis verseit már csak azért a
