Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 3. szám - HAGYATÉK - Fülep Lajos: A jövő nemzedék

40

is lelkesülten szavalja és idézi, mert ami bennük van, tilos, prózában és első személyben való elmondása veszedelmes, a költővel való azonosulás azonban mégsem tiltható meg; elfelejtették, hogy a tizenhét éves ifjú természeténél fogva lázong minden olyan tekintély, hagyomány és törvény ellen, amelyet fölserdülvén készen talál maga fölött és maga körül, hogy csak személyi tekintélyt ismer el, azét az emberét, aki személyes képességeinél vagy tudásánál fogva imponál neki, azét az íróét, tudósét, nemzeti hősét, aki megbűvöli lelkét és fantáziáját, a többi mind csak üres név, száraz „tananyag”, gyűlölt lecke neki; elfelejtették, hogy a tizenhétéves ifjú se nem történész, se nem politikus, aki a történeti fejlődés hozta helyzetet igazolni tud, opportunusan ítél és ideáljainak megérlelését rábízza a századokra, hanem titánnak érzi magát, aki csak a világnak sarkából való kifordítását vallja magához való feladatnak, mert még nem ismeri a világot, nem a jelent és nem a múltat, csak a szívében és ereiben keringő tavaszi vér lüktetésének riadószerű ritmusán keresztül hallja meg a valóság hétköznapi szavát. Mind ennek elfelejtése magában véve még csak pszichológiai korlátoltság azok részéről, akiknek életpályája, kenyere, métier-je éppen az ifjúság megértése volna, mint az orvosnak a test ismerete, a gazdának a földé. De erkölcsi korlátoltság is járul hozzá. Az intézet erkölcsi presztízsére annyira féltékeny urak nem vették észre, hogy tanítványuk botlásának két oldala van: az egyik maga a botlás, amit minden szépítgetés nélkül olyannak kell venni, amilyen s ha a paragrafusokba ütközik, ám tessék megbüntetni, ahogy egy különben kifogástalan magaviseletű és példás nevelésben részesült komoly fiút első botlásakor megbüntetni szabad; a másik oldala a nyílt őszinteség, amivel tanítványuk kifejezte a meggyőződését. Ez a meggyőződés lehet téves, lehet olyan, amivel az iskola vezetőinek energikusan szembe kell szállniok, de maga az egyenesség és őszinteség, amellyel kifejeztetett, megbecsülendő és honorálandó. Ha valahol, úgy ebben az esetben különbséget kell tenni a morális tartalom és a morális forma között, aközött, amit az illető elkövetett és aközött, ahogyan elkövette.

Az iskoláról mindig azt hangoztatják, hogy nem csak ismeretekre tanít, hanem — elsősorban — erkölcsre is. Nos, ennek az erkölcsi nevelésnek alapja nem lehet más, mint az őszinteségre való nevelés. Az első erkölcsi maximának, amit az iskola a növendék elé állít, ennek kell lennie: mondd ki, amit gondolsz. Mert hogy férhet a nevelő a tanítvány leikéhez, hogy gondozhatja, hogy világosíthatja föl, hogy gyomlálhatja ki belőle a nem oda valót, ha az a lélek nem nyilatkozik meg előtte teljesen és őszintén? Már most az a pedagógus, aki az ifjúi lélek megnyilatkozásának tartalmát nem tudja megkülönböztetni a megnyilatkozás formájától, aki úgy büntet, hogy a kimondott szó vétkében a szókimondás erényét is sújtja, az magának az erkölcsi nevelésnek gyökerére veti fejszéjét, maga alatt vágja a fát, önnön létjogosultságát szünteti meg az ellentmondásnál fogva, amelybe hivatásával keveredik. A felnőtt embernél hasonló esetben a törvény már nem választja el a cselekedet formáját tartalmától, mert nem feladata a cselekedetéért minden tekintetben felelős kész embert nevelni, hanem a megbontott rendet helyreállítani; az iskolának ellenben a megtorlás helyett éppen a nevelés a célja, amit a tanítvány azzal tesz lehetővé, hogy gondolatait teljes bizalomban közli tanítójával. Felnőtt embernél a cselekedet tartalma a fontos, serdülő ifjúnál annak formája, s ha ez utóbbi erkölcsös, sőt a legnagyobb erkölcsi értéket képviseli, amit az ifjú kivihet magával az életbe, akkor a magasabb rendű erkölccsel szemben elkövetett bűn az olyan büntetés, amely nem disztingvál. Mert az a látszólagos „anarchizmus” és „felségsértés”, amelybe az ifjú beleesik, hamar elmúlik, de a meggyőződés nyílt kifejezése, az elvekért való helytállás, a férfi gerince meg kell, hogy maradjon. Az erkölcs nevében törvényes formában, paragrafusok rideg alkalmazásával lehet a legnagyobb erkölcstelenségeket elkövetni. A paragrafus az egy, de az erkölcs, az nem egy, a magasabb rendű erkölcs szempontjából erkölcstelenség lehet az, ami az alacsonyabbrendűéből még nem az, az előbbi

frissen és hatalmas elánnál kezdődik el ott, ahol az utóbbi nem tud túlmenni, miután kimerítette minden eszközét egész a halálos büntetésig. Az alacsonyabb rendű erkölcs természeténél fogva ellensége a magasabb rendűnek, szívesen menti fel azt, aki ő ellene vét, föltéve, hogy nem a magasabb rendű erkölcsi alapján állva vét. Ugyanebben az iskolában megtörtént tavaly, hogy egy-két fiú háromszor vagy négyszer annyi igazolatlan órát mulasztott, mint amennyiért a törvény a kizárás büntetését szabja ki, de nemcsak mulasztott, hanem hamisított is féléven keresztül és ügyesen orvosi bizonyítványokat, leveleket az atyja nevével, az atya aláírását a félévi rossz bizonyítvány alá, az elsikkasztott bizonyítványt bekérő tanárt azzal torkolta le, hogy már visszaadta. Volt olyan fiú, aki társait bicskával fenyegette, sőt előttük azt emlegette, hogy tanárait is leszúrja — mindezeknek az intézet erkölcsi hírére olyan kényes igazgató szóbeli dorgálásán kívül egyéb bántódásuk nem esett. Csak természetes, hogy ahol a hazugság, csalás, hamisítás bűnébe esettet felmentették, ott az őszinteség bűnébe esőt elítélik. Mert az újdonsült udvari tanácsos úr igazgatónak, aki magyarul sem tud, meg kell védenie a magyar királyság eszméjét, a magyar király személyét és a királyi ház tekintélyét, a 17 éves fiúval szemben. Egyik kezében a Leipziger 111 ustrierte-vel, másikban a paragrafussal. Erre igazán nagy szüksége volt a magyar királynak. Az igazgató és a tanárok nem disztingválnak, a 17 éves fiú disztingváljon. Öt arra biztatja a tanára, hogy írja meg nyíltan, amit gondol, ő a történelem tanárától a Habsburg- család degeneráltságáról hall, arról, hogy miért kerestek Mária Teréziának ilyen meg olyan férjet, ő azt tanulja a történelmi könyvében, hogy V. Ferdinánd „tehetetlen” volt —, de neki tudnia kell, hogy az a család, amelyről neki azt mondják, hogy száz egynéhány évvel ezelőtt degenerált volt, ma már nem az, s amit a hetven évvel ezelőtt uralkodó királyról tanítani szabad, azt a tegnap elhunytról kimondani nem szabad. Neki kell belátással bírnia a tanára helyett, neki kell helyt állania, ha a tanár mézes szavára lépre megy — a tanár denunciál, s aztán a sötétből lesi, amint vak Justitia megy a maga útján.

De a pszichológiai és morális korlátoltsághoz még harmadik is járul: a pedagógiai. Ez az, amit tipikusnak neveztem, ez az, amiért ezt a kis esetet szóvá kellett tennem. A tanárok nagy része — tisztelet, a legmélyebb tisztelet a kivételeknek — nem ismeri tanítványát, nem tudja, mivel foglalkoznak, mi iránt érdeklődnek. Leginkább csak azt tudja róluk, melyik a jó, melyik a rossz tanuló, melyik jó, melyik rossz magaviseletű. Egyik oka ennek, s mondhatni, a magyar középiskolai oktatás eredményességét illetőleg kétségbeejtő oka, a középiskolák osztályainak túlzsúfoltsága; a tömegtanítás, mely lehetetlenné teszi a tanár számára, hogy a tanítványokkal közelebbi viszonyba lépjen. A másik oka, hogy sok tanár nem tud, vagy nem is akar lépést tartani a kezére bízott új generációval. A szóban lévő intézet tanárai például nem tudták a két vádlott-gyerekről, hogy iskolai tanulmányaikon kívül mivel foglalkoznak. Az igazgató mindenekelőtt azt tudakolta a beidézett szülőktől, hogy fiaik járnak-e a Galilei-körbe, de azt nem tudta sem ő, sem a tanárok, akik a fiúkat évek óta tanítják, hogy a két fiú közül az egyik tudományos pályára ké- irodalmi ismeretekkel bír, amilyenekkel társai közül egyik szül, még pedig műtörténeti szakra, a másik pedig olyan sem; nem tudták, hogy a kicsapott diák soha politikai kérdésekkel nem foglalkozott, nem is érdeklődött irántuk, soha életében politikai nyilatkozatot nem tett és talán soha sem tett volna, ha az agent provocateur tanár ki nem forszírozza belőle; nem tudták, hogy ez a diák tudományos könyvei és a múzeumok között él (én legalább sohasem mehe- tettem úgy a Szépművészeti Múzeumba, hogy ott ne találkozzam vele); nem tudták, hogy ez a fiú, korát meghaladó érettséggel, Wichoffot és Justit, Furtwönglert és Winckel- mannt, Gardnert és Male-t olvassa; hogy Platót olvassa és Szokrateszért lelkesedik, aki pedig ugyancsak tisztelője volt a törvényeknek, még a rosszaknak is; hogy a két veszedelmes konferencia között, sőt kicsapatása napján is, Gor- giassal és Philebossal foglalkozott s ezért még saját sorsán sem tudott aggódni, nemhogy politikai kérdések érdekelték volna. Mindezt nem tudták, talán nem is tudhatták. De