Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Rozov: A szabadalom (Hekli József fordítása)
ELSŐ FELVONÁS (Leszikovék lakásának egyik szobája van megvilágítva a színen. A berendezésen látszik, hogy nemrég kapták a lakást, amelyben két szoba van. Azelőtt Leszikovék egy szobában laktak. Itt a két szobában„ a konyhában és a folyosón helyezték el a kevés, csupán egy szobára való holmijukat. Pelageja Filatovna — korosabb asz- szony, még jó erőben van, bár kissé hajlott már, éppen a falra erősít egy rámában lévő fehér papírlapot. Mint később kiderül az egy szerzői szabadalom, amely Viktoré, a fiáé. Viktor ugyancsak a szobában van. Ül az asztalnál és valamiről elmélkedik.) PELAGEJA FILATOVNA: Mi van veled, Vityek? VIKTOR: Mi volna? PELAGEJA FILATOVNA: Elgondolkoztál. . . VIKTOR: Miféle szokás ez nálad, anyám, hogy állandóan kérdezgetsz. Mi van, hogy van, miért van? Vakarózom, te meg mindjárt: hol viszket? PELAGEJA FILATOVNA: Na és? Vakarózol, tehát minden bizonnyal itt az ideje, hogy megmosakodj. VIKTOR: Tegnap fürödtem. PELAGEJA FILATOVNA: Akkor meg minek vakarózol? (szünet) Sajnállak téged, most kimondtam! VIKTOR: Te csak ne sajnálj. PELAGEJA FILATOVNA: Én mégiscsak aggódom. VIKTOR: Ugyan már. (Az ablakhoz megy, s kinéz az utcára.) (szünet) PELAGEJA FILATOVNA: Miért néztél ki az ablakon? VIKTOR: Na és, kinéztem, hát kinéztem! Mégegyszer kibámulok! Sokan járkálnak. Megállt az eső. A bódéban valamit árulnak, mert egész hosszú sor áll. Egy teherautó most húz el. PELAGEJA FILATOVNA: S őt még nem látod. VIKTOR: Őt még nem! PELAGEJA FILATOVNA: Mondd csak meg: Tamarácskát kémleled. VIKTOR: Igen, miatta tekintgetek ki. Várom, s alig bírom kivárni! PELAGEJA FILATOVNA: Ha tudomására jut a négyezer rubel, szalad haza. VIKTOR: Nem fog szaladni. PELAGEJA FILATOVNA: Éppen, hogy rohanni fog! VIKTOR: Nem fog hazarohanni. PELAGEJA FILATOVNA: Nem szaladni és rohanni fog, de repülni propeller nélkül. VIKTOR: Várd csak! PELAGEJA FILATOVNA: Várom, őt, a drágalátost, várom, de nem tudom kivárni. Már beleuntam. Hiszen három egész nap eltelt már, sőt a negyedik is. . . Csak nem akarod beengedni? (Viktor hallgat) ... utálatos egy nőszemély. VIKTOR: Miféle értékítéleted van... Mikor még velem élt, Tamarácskánál szebb és jobb felesége senkinek sem volt, mindenkinek róla duruzsoltál: Tamarácska ilyen meg olyan! Most meg nincs nála utálatosabb. PELAGEJA FILATOVNA: Miért ne lenne aljas, ha egyszer itt hagyott. Míg melletted volt — jó volt, elhagyott — tehát aljas. Ez világos. VIKTOR: Kijelentem neked, ha visszatér boldog leszek, ezt tartsd szemelőtt. PELAGEJA FILATOVNA: Beengeded?! VIKTOR: Még bocsánatot is kérek. PELAGEJA FILATOVNA: Te, tőle?! VIKTOR: Igen, én tőle. PELAGEJA FILATOVNA: Érdekes! S miért? VIKTOR: Azért, mert megsértettem. PELAGEJA FILATOVNA: Te — őt? VIKTOR: Én — őt. PELAGEJA FILATOVNA: Mivel sértetted meg őt, nem mondanád meg? VIKTOR: Ha egyszer itt hagyott, hát megsértettem. PELAGEJA FILATOVNA: Élősködött rajtad, aztán elhagyott. Pedig tejben vajban fürösztöttük. VIKTOR: Szóval elkényeztettük. PELAGEJA FILATOVNA: Lehet, hogy én vagyok a hibás? VIKTOR: Meglehet. PELAGEJA FILATOVNA: Hát így vagyunk. . . Még a lelkiismeretedet is visszájára fordította. . . Igen, én ördögi lény voltam a számára. Mikor este lefekszem, eszembe jut, hogy mindig a kedvébe jártam. . . Ő folyton nevetett. Ettől a nevetéstől a mai napig hasogat a fülem. Mondd, hogy nem nevetett? VIKTOR: Na és, ha nevetett... PELAGEJA FILATOVNA: Emlékszel, mikor a sülthús helyett fekete széndarabokat tett az asztalra, alig tudtam visszafogni magam, hogy ne mondjam neki: ezeket az elszenesedett húsdarabokat a hokizók korongként ütögethetnék I De türtőztettem magam. Fulladoztam, s mégis ettem belőle. Meg sem mukkantam. S hallgattam volna a végtelenségig. Talán csak a koporsómban kiáltok fel: Szélkakas volt, igen az!. . . De az is lehetséges, hogy még ott sem kiáltottam volna, hanem továbbra is hallgatok, hiszen én már a sírban fekszem, neked meg vele kel! tovább élni. . . No, de mindegy, legalább az újság írna a találmányodról. Akkor talán ő is észhez térne. Rohanna rögtön, mint akit leforráztak. (Viktor az asztalhoz megy, s a rajzokat nézegeti.) Gyenge vagy te, Vitya! Bezzeg apai nagyapád félelmetes ember volt. Alena, a felesége, a már meghalt Szemjon anyja, angyal volt. Emlékszem, az öreg néha fejszével támadt rá. S miért? Csupán azért, mert valakire ránézett, vagy valakivel pár kedves szót váltott. VIKTOR: Hát rendben van, anyám, vegyél egy fejszét, tedd a szekrénybe, s ha hazajön Tamara — lesuhintom vele a fejét. PELAGEJA FILATOVNA: Furcsa vagy, Vitya, saját értékeddel nem vagy tisztában. Ez a baj. VIKTOR: Miféle értékkel? PELAGEJA FILATOVNA: Minden embernek ismerni kell saját értékét, s ennek szellemében illik viselkednie. VIKTOR: Micsoda új dolgokat mondasz. Magyarázd meg. PELAGEJA FILATOVNA: Mit magyarázzak. .. Ezt ésszel nem fogod fel, ehhez fizikum kell. VIKTOR: S te tisztában vagy az értékeddel? PELAGEJA FILATOVNA: Többé- kevésbé. Tudom, hogy meddig mehetek el, de lejjebb sem adom. VIKTOR: Akkor hát egyezzünk meg, anyám. Ha Tamara visszatér. . . nem jön vissza, persze, ne félj..., de ha mégis. . ., szóval, férj össze vele. PELAGEJA FILATOVNA: (kis szünet után) Amennyire ismerem, Vitya, az egész életem, én folyton csak alkalmazkodom. Mindenhez. Főképpen hozzád. VIKTOR: Mit vegyek neked a fizetésemből? PELAGEJA FILATOVNA: Nekem semmire sincs szükségem... Viszont mindenféle kell a lakásba. Mikor még egy szobában laktunk, úgy tűnt, mindenünk megvan, s most, hogy kettő lett — valahogy üresnek tűnik a lakás. VIKTOR: Ajándékok is kellenek. PELAGEJA FILATOVNA: Kinek? VIKTOR: Mindenkinek, aki segített. PELAGEJA FILATOVNA: Feltétlenül. Bizonyára már a gyár fele zümmög... Nem értem, miért nem jönnek. VIKTOR: Jönnek majd. PELAGEJA FILATOVNA: A lányok is rögtön szemet vetnek rád, ha meglátják, hogy egyedül vagy. Vigyázz csak. . . VIKTOR: Kellenek is nekem a lányok I PELAGEJA FILATOVNA: Ismerlek én téged: nem nézelődsz senki után, egyáltalán senki után, aztán valakin rajta felejtkezel, s máris elveszted az eszed! Ahogy Tamarával is történt. VIKTOR: Tamara — különleges eset. PELAGEJA FILATOVNA: Tizenhét éves korodban nem én húztalak ki a csávából valamiféle satnya fruska, Nyina miatt? VIKTOR: Na jól van. Akkor tizenhét éves voltam, most huszonhét vagyok. PELAGEJA FILATOVNA: Az ember természete — egy életre ugyanaz marad. Gondolod sikerült átformálni, átnevelni magad a keliő mértékben, s egycsapásra minden úgy lesz, ahogy elképzeled! Hipp-hopp és minden rendben van. VIKTOR: Anyám, ne papolj, hagyj egy kicsit dolgozni. PELAGEJA FILATOVNA: Már megint milyen problémán töröd a fejed? VIKTOR: Nagy sebességnél beégnek a szelepek az új gépeknél. PELAGEJA FILATOVNA: Állítsák kisebb sebességre. VIKTOR: Minek akkor az új gép? Ne szövegelj. . . (Pelageja Filatovna lassú léptekkel végigméri a szobát, aztán odamegy
