Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám
NICIÁLÉ A z imában is „mindennapi kenyerét” rí- mánkodta a fohászkodó, mondván és kérvén: „ . . . add meg nékünk ma”. Nem lehetett éppen előrelátónak nevezni azt, aki könyörgésében megelégedett az egyetlen aznapi kenyérrel is, bár minden bizonnyal jobban ismerte az Urát, mint a sorok írója és tudhadta, hogy a mindennapi kenyér egynapi megadása a kérés és a kapás közötti józan realitást és egyensúlyt jelentette. A hazai statisztikák is arról örvendeznek, hogyan csökken hazánkban a kenyérfogyasztás, orvosi cikkek, egészségügyi tanácsok intenek a túlzott kenyér- és tésztafogyasztástól. A fohászkodó kenyere, a mesebéli kakastejes kenyér — uram ég’! — hát valamiféle méreggé lépett elő? A kenyérről azt derítette ki tán a tudomány, hogy veszélyes, mint a dohányzás, mint az ital, mint a koffein? A kenyérről, amelyről oly szép verseink vannak és meséink, a kenyérről, amelyről megszámlálhatatlanok a szólásaink száma, a kenyérről, amelyre az idősebb nemzedék még véletlenül se lépne rá, a kenyérről hát az derült ki a modern tudomány kutatásai nyomán, hogy nem mindennapi kenyerünk, de mindennapi vétkünk? Mire a sorok napvilágot látnak, eljutnak az olvasóhoz, az újságok hasábjairól jószerint már régen lekerültek a hírek az idei aratástól. A kenyér betakarítása után már a szőlőre, a szüretre figyel előre az ország: az őszre. Lesz még szőlő lágy kenyérrel? Lett. Szőlő is, kenyér is, meséből kilépett, nem kakastejjel, de elektromos kemencével, nem megfohászkodott, de a mindennapok asztalára természetesen odakerülő kenyér. Illatos, ízes, friss cipó, vekni. Az én, a te, a mi, az ország kenyere. Nem kel! félteni a kenyeret. Trónja foszl'hatat- lan. Csak már nem az elérhetetlen, vagy az alig elérhető, a naponta meg- és kiimádkozandó magaslatok étke, hanem trónja tisztes asztallá szelídült, de így még megingathatatlanabb lett. A búza: a legfontosabb népélelmezési cikk. A búza, amely másfél évtizede még nem sokkal hozott többet az ország földjein, mint ötven, vagy akár nyolcvan évvel ezelőtt, ma annak három-négyszeresét termi a magyar föld — átlagában. Kitűnő szovjet intenzív fajták, korszerű, iparszerű termelés, teljes gépesítettség és a romantika, a mesék világából — a legkegyetlenebb munkát hogyan tudott varázsos mesévé is tenni a nép?! — a búza, a kenyér kilépett a realitások világába. Magyarországon a búza forradalma zajlott egy évtized alatt. És ezzel véglegesen megoldottuk a kenyérgondot: megoldottuk először társadalmilag és képletesen, s aztán megoldottuk a kenyér bőségének önmaga valóságában is. A búza forradalma zajlott le hazánkban. így azonban ez mégsem igaz. A búza forradalma elképzelhetetlen lett volna a társadalom forradalma nélkül. Az ipar forradalma nélkül, amely ellátni volt képes gépekkel, technikával, vegyszerekkel a búza termelőket. A tudomány forradalmi előrehaladása nélkül ma is kenyérgondjaink lennének, a tudomány nélkül, amely kikísérletezte azokat a legjobb fajtákat, amelyek a legtöbbet hozzák a sajátos magyar klimatikai és talajtani viszonyok között, a hazai igényeknek megfelelően. És a barátság, az összefogás „permanens forradalma” — nélkül sem lenne immár szükségtelen a fohász a mindennapi kenyérért. A szovjet Bezosztája például, mint „tenyészanyag”, az NDK betakarító- és szállítógépek többek között, mint technika, — csak ez a két tény is azt igazolja, hogy ma már egy karéj kenyérben is fellelhető az internacionalizmus gyakorlata. Igaz, nem imádkozunk, hanem dolgozunk a kenyérért, a mindennapiért, amely évszázadokon át fő és egyetlen táplálék volt, amely soha sem volt elég, amelyért gyilkoltak, s amely nélkül éhenhaltak. Kegyetlen kegyes úr volt az immáron testvérré szelídült és magasztosult kenyér, amelyet im már ismét betakarítottunk az időszámításunk utáni 1974. esztendőben is. És voltaképpen mögöttünk is az esztendő? Igen. Valahogyan úgy tűnik, hogy vége az esztendőnek. Ipari társadalmunkban, ahol a dolgozók több mint kétharmada már nem a földből él közvetlenül, ahol az urbanizációnak ezernyi gondja, baja nyűvi az embert, ahol a közgazda- sági gondolkodás gyári futószalagon kíséri végig a termelés folyamatát, valahogyan még mindig a kenyér betakarítása jelzi az év végét. A mezőgazdasági évet? Ugyan, hiszen az ősz ezernyi kincsét hordja majd még kamráinkba. Az ipari évet? Ugyan, hiszen papíron rögzített terveink január 1-től december 31-ig pergettetik ujjaink között a naptár lapjait. Hát akkor milyen év végét jelentik azok a napok, amikor véglegesen bekerült a búza a magtárakba? A kenyérrel mért esztendő végét. Azt a kalendáriumot tesszük félre, amelynek első lapján a vetés, utolsó napján a magtár áll. Azt az immár el nem ismert, be nem vallott, de szívünkben ma is ott élő naptári évet zártuk, amelynek egész esztendeje felett egyetlen zodiakus jel állott: a kenyéré.
