Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Ugye nem? (tárca riport)
ledékenységből nyitva tetszett hagyni... Megesik az a fiatallal is, hót még az öregebbjével . . . —' ...és Anyu ekkor mondta? — ... dehogyis lányom, dehogyis ... Ekkor még csak azt kérdeztem meg, hogy ez lenne-e a véletlen baleset? Azt mondta, hogy ez lenne, de van másmilyen is, ami nem véletlen. És amikor megkérdeztem, hogy az mi, akkor mondta az a rendőrtiszt gyerek, hogy baleset ugye az öngyilkosság is, de az nem véletlen. S ezt neki ki kell vizsgálni. A véletlent is, meg az öngyilkosságot is. Tudnia kell a rendőrségnek, hogy miért van. Látnia kell az... összefüggéseket . .. Azt. Az összefüggéseket. így mondta, nagyon megjegyeztem, pedig egy kicsit feledékeny vagyok az utóbbi időben . . . Ugye lányom? — Miért lenne feledékeny. Figyelmetlen legfeljebb —, szisszent fel az asszony lányban egy kis türelmetlenség. Aztán újból és makacsul megint megkérdezte... — És Anyu ugye, ekkor mondta, hogy öngyilkos lett? — Igen. Ekkor mondtam annak a rendőrgyereknek, hogy kedves lelkem én véletlenül öngyilkos lettem ... És, amikor kérdezte, hogy miért. . . — Mert volt egy szép skatulyám, s azt a lányom szó nélkül kidobta a szemétbe. A szemem előtt. — Hogy milye volt a néninek? — Nem vagyok bolond édes íi- am. Skatulyát mondtam. Egy szép, színes skatulyám volt. Tulipános. Amit félretettem, hogy majd belerakom a gombokat, meg a spulnit is. S akkor a lányom szó nélkül kidobta. A szemem előtt. Hát ezért! — De aranyos néni — nyelt nagyot a rendőrtiszt, egyből máris nehezebbnek érezve ezt az ügyet. — De hát kedves néni, ugye egy skatulyáért mégsem nyitják ki a gázcsapot és gyújtják is meg a gázt. . . Már mégse . . . Kellett ott valami másnak is lennie . . . Tessék nyugodtan elmondani. Őszintén. Ha kell, mi segítünk . . . Az öregasszony felült, fürgén, közel hajolt a férfi füléhez, miközben körbepislogott, mint valami egér a kamra sarkában, ám hogy látta, a többi beteg, a két nyöszörgős, siví- tós öregasszony, meg az a testvéreknek is beillő két fiatal nő már régen nem figyel rájuk, megnyugodva mondta inkább, mint suttogta: — Van is. Más is. Maga fiam fiatalember. Az unokám alig fiatalabb, de biztosan megért. Magának is van nagyanyja. Egyedül maradtam. Hát ezért csináltam. Hogyan maradhattam egyedül két felnőtt meg egy unoka között? Lelkem egy öregasz- szony csak így maradhat egyedül. Hallom, amit mondanak és nem értem őket. Hallják, amit mondok nekik és nem értenek engem. És nekem senkim sincs rajtuk kívül lelkem. Ne higyje, hogy ez jó. Ez nagyon rossz. Én már csak akkor vagyok, ha nekik vagyok, én már csak bennük vagyok fiam, mint a mazsola a kalácsban. És, ha én már nem is kellek, akkor még jó lehet a kalács. Nem igaz? A lányom azt mondta, nem is olyan régen ... vagy de- hogyisnem régen ... vagy tizenöt esztendeje is megvan, hogy felpakol és otthagyja az urát. Hazajön. Hozzám. A mamához. De mondja fiam hát nekem, hol van a mamám. Én hová mehetek haza, amikor nekem már régen ott van az otthonom, ahol nekik van és ahol már régen egyedül vagyok... És a szép skatulyámat is eldobta a lányom. Meg se kérdezte keil-e? Mert én már édes fiam nem vagyok, csak létezem, mint papsajt az útszélen. .. — Ezt mondta Anyu egy ismeretlen embernek? — Nem ismeretlen az lányom... Egyáltalán nem. Nagyon rendes fiatalember az. Igen szépen meghallgatott és én nagyon jól kibeszélgettem vele magam . . . igazítsd meg a párnát. . . Lacika mit reggelizett? Jaj, míg el nem felejtem, ami elöl van körtebefőtt, azt ne bontsátok fel a világért se, mert mögötte egy alma kezd romlani, kár lenne érte ... Mit vacsoráztatok? A hűtőben volt még egy kis leves, meg a pörköltből is maradt... Hiába nézel, nagyon rendes fiatalember volt és igazán megígérte, hogy senkinek sem mondja el, hogy . .. — ... nem lelkem, azt nem mondanám. Megverne az isten, ha ilyet mondanék. De a kutya is megérzi, van-e helye, vagy sincs? Hiába mentem én be hozzájuk, csak olvastak, egy szót se válaszoltak. Vagy hüm- mögtek, mintha elfelejtettek volna beszélni. Aztán meg a lányom is. Már semmi se volt jó az utóbbi időben. Mindig a kezemet nézte, leste, mint karvaly a csibét. Kinézte volna belőle a kést, a szedőkanalat, még a mosogatórongyot is. Csakhogy éreztesse, nem vagyok én már jó semmire. De én nem adtam oda egyiket se. Én nem. Nekem is jogom van még, hogy mossak, meg főzzek, meg vasaljak ... Pedig lelkem fiam, ha tudná, hogy mennyire utálok, én édes jó istenem bocsásd meg a bűnöm, de mennyire utálok vasalni...
