Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 2. szám - JELENÜNK - Sugár István: Beszéljünk őszintén az öngyilkosságról

kísérlet végződött halállal, mint a nőknél. A tett elkövetésében az első helyen (kb. 50%-ban) a családi viszály áll, s ezt követi, de lényegesen kisebb részesedésben a szerelmi bánat. Jellemző, hogy az öngyilkossági kísérletek elkövetésében a nők 90%-ában, a férfiak pedig mintegy 70%-ában gyógyszer és egyéb szerrel való mérgezés szerepel. Az önakasztás viszont, mely a halálos esetekben a leggyakrabban előforduló mód, itt csupán néhány (nőknél 1, férfiaknál 7)) százalék erejéig fordul elő.

S. O. S. I S. O. S. I S. O. S. !

Az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében tevékenykedő Egészségügyi Világszervezet 1967-ben készült kimutatása szerint a világon évente ICO ezer ember pusztul el baleset következtében, öngyilkosságot azonban 7C0 ezren követnek el, és — legyünk erősek! — 3 millió ember kísérli meg az öngyilkosságot. A valóságban közölt adatok arról vallanak, hogy a második világháború óta eltelt 27 esztendő alatt a föld országaiban 8 millió 7Q0 ezer személy lett öngyilkos és 60—70 millió tett rá kísérletet.

A statisztika embertelenül kegyetlen és irgalmat nem ösmerő számoszlopai a maguk ridegségében tárták olvasóink elé az öngyilkosság aggasztóvá vált problémáját. E száraz adatok és adatsorok még a legedzettebb, a legrosszabbra számitó olvasókat is bizonyára mellbe vágták. S ha így történt, akkor máris elértük célunkat, mert úgy érezzük, hogy fel kell rázni társadalmunkat az öngyilkosság réme további vad pusztításának a megfékezésére, korlátozására — magyarán: embertársaink, polgártársaink, munkatársaink megmentésére! Vajon kiszámították-e kedves olvasóink, hogy pusztán az utolsó csekély tíz év (1963—1972) alatt nem kevesebb, mint 32,735 magyar állampolgár vetett véget önkezével életének — s akárhogy is szépítjük a tényeket, ez egy átlagos magyar város lakosságát teszi ki. Csupán a felszabadulás után 73,735 polgártársunkat vesztettük ezért el. De a magunk házalóján, Heves megyében is pusztán az elmúlt 22 év alatt 1,688 ember dobta el magától az életét. S ha ezt összevetjük a közúti halálos balesetekkel — mely ellen pedig szívós és szervezett küzdelem folyik —, akkor döbbenhet rá a jámbor olvasó, hogy minő magas az öngyilkosságok száma, hiszen megyénkben 1957 és 1972 között 498 személy vesztette baleset révén a közutakon életét, de ugyanakkor öngyilkosság miatt több, mint két és félszer annyi embertársunk halt meg!

De vajon mit tettünk, mit próbáltunk tenni ellene? A semminél alig többet. Pedig a Központi Statisztikai Hivatal 1964 óta már négy példamutatóan gondos és nagy körültekintéssel összeállított és megszerkesztett kiadványban fel is dolgozta az adatokat. De vajon hivatalos vagy akár társadalmi szerveink rádöbbentek-e a társadalmunkat emésztő öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek kárának jelentőségére? Aligha. Sőt, mint a Heves megyei Rendőrfőkapitányságon tájékoztattak, néhány esztendő óta rendeletileg még az öngyilkossági kísérletekkel való foglalkozást is megszüntették nálunk. Gergely Mihály a jó tollú író 1972-ben Röpirat az öngyilkosságról címmel egy sokoldalú és biztos itéletű könyvet írt, de az olcsó, 16 forintos munkát a Medicina Könyvkiadó csupán 9 500 példányban hozta forgalomba. A közelmúltban pedig, amikor kikölcsönöztem a kis kötetet a Megyei Könyvtárból, kiderült, hogy az még egyetlenegy oivasó kezében sem fordult meg.

Ami történt, az néhány lelkes, a probléma által fanatizált orvos, ideggyógyász munkájának az eredménye. Az

orvosok voltak azok, akik öntevékenyen felismerték az ön- gyilkosság megelőzésének a jelentőségét és lehetőségeit, és kivált figyelmet fordítanak egyes helyeken az öngyilkossági kísérletet elkövetettek utógondozására. A megelőző szolgáltatások keretében Debrecen volt az első, ahol 1970-ben a Városi Ideg- és Elmebeteggondozó Intézet keretében felállították a telefon lelkisegély szolgálatot. Ezt 1973-ban követte Budapest és Székesfehérvár, s talán ebben az évben Pécs is. Dr. Szabó Pál 'debreceni intézeti vezető főorvos nekem küldött tájékoztatójából megtudjuk, hogy már néhány életmentési akciójuk eredménnyel járt. Miskolcon az öngyilkosságok megelőzésére a kísérlettevők rendkívül fontos utógondozásával már 5—6 éve intenziven foglalkoznak, Debrecenben az eltelt két esztendő alatt több, mint 2 ezer alkalommal keresték meg az öngyilkos- sági kísérlet utókezelése keretében a gondozónők az érintetteket lakásukon, s legalább ugyanannyiszor fordultak meg az illetők az Intézet rendelésein. A jeget tehát egyes orvosok megtörték. Lengyelországban már 10, Csehszlovákiában már 6 ilyen állomás működik. Sőt — ki hinné? — már van is nemzetközi szervezetük is: az IFOTES. Úgy hisszük, hogy érdemes lenne Heves megyében is foglalkozni ennek a világszerte már alkalmazott s hazánkban is részben már ki kísérletezett módszer bevezetésével.

A Fővárosi Pszichotherápiás Módszertani Központ részéről megjelent igen komoly és a kérdést mélyen elemző cikksorozatában dr. Buda Béla az öngyilkosságot megelőző szolgálatok és a kísérletet tettek jobb és teljesebb értékű ellátása mellett felveti az egészségügy fokozott és szakszerű törődését a kérdéssel, a pszichológiai szolgáltatások hatóköre fokozását és elérthetőbbé tételét, a gyakorló orvosok bevonását a mege!őzésbe( 11) s javasolja, hogy az egészségügy és az orvostársadalom vállaljon szerepet a társadalom mentálhigiénés befolyásolásából.

Találóan állapítja meg Bálint Mihály az EMBERCENTRIKUS MEDICINA maradéktalan kialakítását.

De közel sem csupán orvosi kérdés az öngyilkosságok megfékezése, megelőzése. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a munkából ki kell vennie a részét a hatósági szerveknek csakúgy, mint a társadalmi szervezeteknek. Képzeljük el, hogy még csak tudományos kutatócsoport sem létezik, mely ezzel a súlyos problémával foglalkoznék... Meg kell szervezni a megelőző szolgálatot, s a tettüket túlélők utógondozását. Nagyobb, sokkal nagyobb gondot kell fordítanunk az öregekre, az elhagyatottságban élőkre. Itt szinte korlátlanul érvényesülhet a szocialista emberszeretet, hiszen ezeknek az embereknek elsősorban a melegség, a szerető emberi kéz, a jó szó, a SZERETET hiányzik. Komolyan kellene végre venni az alkohol elleni küzdelmet is. Találóan írja Gergely Miklós: jobban oda kellene figyelni számtalan munkahely mérgezett légkörére ... Egyszer s mindenkorra fel keli számolni társadalmunkban még ma is bántóan szemetszúró tartózkodást, elítélő magatartást az öngyilkosságot elkövetettek hozzátartozóival, vagy éppen a tettüket túlélőkkel szemben. Hiszen az emberek teherbírása rendkívül különböző — amit az egyik fel sem vesz, attól a másik már összeroskad!

Tudatosítani kell, hogy egyetlen politikai, társadalmi és gazdasági rendszer nem lehet alkalmasabb az öngyilkosság elleni eredményes tettekre, mint éppen a szocializmus, melyben LEGFŐBB ÉRTÉK AZ EMBER. A SZOCIALISTA HUMANIZMUS eltökéltségével, határozottságával és emberszeretetével kell ehhez a kényes, de égetően fontos kérdéshez nyúlnunk.

Szeretnénk hinni és remélni, hogy Euripidész örökbecsű klasszikus sorait sikerül minden ember szívébe-lelkébe égetnünk:

Legyőz minden beszédet ez az egy sikoly; az embernek legédesebb a napsugár, a halál semmi: őrült, aki halni vágy, még a rút élet is szebb, mint a szép halál...