Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 2. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) I. rész
bÖN QUIJOTE: Hát akkor mégiscsak elátkozott lelkek, akik várnak a szabadulásra I SANCHO: (kiköp, megvetéssel) Gyilkosok, meg tolvajok! Nem nekünk való ez a társaság! Gyerünk innen, jóuram! (SZAMAR-át megfordítja és már menne is, amiKor az ÖRÖK egyike rájuk kiált) I. ZSANDAR: Ki mozog ott a fák között? Állj, ki vagy! Királyunk neve- ben parancsolom! II. ZSANDAR: A Santa Hermandád nevében! Elő a fák közül, köpök! (Mindaét zoANÜAK megmozdul. A LOVAG lóháton előlép es megjelenik a iák között. SANCHO gyalogszerrel utána, SZAMAR-át kótoiéken vezetve. A ZSANDAROKKAL szemben megállónak) DON QUIJOTE: (harsány hangon) Kik vagytok, fegyveresek? SANCHO: Rosszat szagolok! Gyerünk innen, gyerünk! I. ZSANDmK: Királyi zsandárok vagyunk! Golyóra visszük ezeket a bitangokat! (Nagy mozgás, morgás a GÁLYARA- tíÜK. között) DÓIM QUIJOTE: (megdöbbenve) Bitangokat? Dehát mitele törvényszegést követtek el a szerencsétlenek? I. ZSANDAR: (fegyverével durván megböki az egyik GALYARABOT) No, te lófogú! Kiagad mondd meg, miféle bűn terheli lelkedet! LOFOGÜ: (láncait csörgetve, nagyne- hezen teláll, morogva) A szerelem volt az én átkom, nemes uram! Semmi más, csak a szerelem! DON QUIJOTE: Csak a szerelem? Hisz akkor én is bűnös vagyok! LÓFOGÚ: (durva röhögéssel) Csakhát én, félreértés ne essék, egy fehér- neműs kosárral estem szerelembe, ami éppen tele volt frissen vasalt ruhával! II. ZSANDÁR: Tolvaj ez, méghozzá a javából! Kötélrevaló! DON QUIJOTE: Hát a te bűnöd micsoda, testvér? NAGYFEJÜ: (láncait csörgetve ö is lelemelkedik) tíz aranyam hiányzott a boldoguláshoz, de elfogtak loie- dóban, a piac közepén! DON QUIJOTE: (kardjával a harmadik GALYARAb-ra mutatva) Es a te bűnöd, jó öreg! Mibe keveredtél? VEN KOPASZ: Kerítő voltam, jó uram! Ez volt az én mesterségem oaragos- sában! FÉLKARÚ: Én méregkeverő voltam! Madridban mindenki csak úgy ismert, hogy a Félkarú, vagy a Mereg- keverő! PÚPOS: Én meg leitattam oszt utána elcsábítottam az unokahugomat! VERESKEZÜ: Útonálló voltam én, uram! Fosztogató! Gyilkos! Meg gyújtogató! Tőlem remegtek a kalmárok végig egész Aragóniában! I. ZSANDÁR: (utat törve magának a FOGLYOK között, nagy hangon) Most mán aztán, hogy mindent tud az úr, meg hogy az eső is elállt, kászálódjatok! Megyünk tovább! II. ZSANDAR: (korbácsával csapkodva maga körül) Várnak a királyi biztosok! Indulnak a gályák Afrikába! (Nagy mozgás, lánccsörgés a FOGLYOK soraiban) DON QUIJOTE: (kardját felemelve, harsányan a tumultus fölött) Várjatok! Egy lépést se tovább! (a CSAPAT és a ZSANDÁROK meglepetten, mozdulatlanul állanak) Szerencsétlen testvéreim! Ügy látom, bűneitekért már bőségesen megszenvedtetek! (Nagy morgás a GÁLYARABOK soraiban) DON QUIJOTE: Legyetek hát szabadok! Vessétek le láncaitokat! Kezdjetek új életet! SANCHO: (kétségbeesve) Nagyjóuram! A salamancai boldogsagos Nagyasszonyra kerem, ne ártsuk magunkat a királyi zsandárok ügyes- Dajos dolgába! Nem látja, milyen elvetemült gonosztevők? DON QUIJOlc: Keresztények, Sancho! Spanyolok! Elátkozott lelkek! Szerencsétlen sorsuknak az áldozatai! I. ZSANDAR: Tán bizony megbolondult az ur? DON QUIJOTE: Hallgass, pribék! II. ZSANDAR: Szembeszáll velünk? Kicsoda az úr? DON QUIJOTE: (támadásra készen, méltóságteljesen) Nevem dón Quijote de la Mancha! Kóbor lovag vagyok! Hivatásom, hogy megvédjem az etnyomouakat es az ülúozottekei! I. ZSANDAR: Nohát akkor kereskedjék máshol, kóbor lovagságod! II. ZSANDAR: (nagy hangon) Törődjék a mások nyomorúságával! DON QUIJOTE: (karaját támadásra Készén) Törjétek szét a láncaitokat, rabok! Testvéreim! Elég volt a szenvedésből! Szabaduljatok! (Lovával a ZSANDÁROK felé indul. A GALY ARABOK körében nagy kavarodás. Láncok roppannak, a két ZSANDART a RABOK szempillantás alatt lelegyverzik. A ZSANDAROK nagy óbégatással, fegyverüket el- hanyva menekülnek. SANCHO kezeit tördelve öbegat, még rongyos kalapja is leesiK tejéről a nagy telfor- aulasban) ZSANDAROK: (menekülés közben) Segítség! Segítség! Utonállók! Gyilkosok! Elszabadultak a gályarabok! (kétségbeesett ordítással eltűnnek a iák között) SANCHO: (Kétségbeesve) Mit tett mán megint, jouram? Szembeszállni a hatalom parancsával? A király embereivel? DON QUIJOTE: Állj félre az utamból, Sancho! (nagy mozdulattal a GA- LYARABOK leié) Szabadok vagytok, gályarabok! testvéreim! PÚPOS: Most aztán szanaszét! Nehogy a zsandárok összetereljenek! VERESKEZÜ: Mindenki merre a szeme lát! DON QUIJOTE: Várjatok! Testvéreim, egy percre még várjatok! Mert van még egy kötelességetek! PÚPOS: (gúnyosan) Kötelességünk? LOFOGÜ: Nekünk? DON QUIJOTE: A hála, derék barátaim! (néma csend a GALY ARABOK soraiban) Kívánságom csak az, hogy viszonzásul mit tettem értetek, fogjátok láncaitokat és úgy ahogy vagytok, vonuljatok Toboso falvába és ott járuljatok szívem imádott hölgye, a szépséges Dulcinea elé! (megilletődve, a meghatottságtól remegő hangon) Mondjátok el neki megváltástok történetét, helyezzétek lába elé széttört láncaitokat és adjátok át neki rabszolgája: a meg- törtszívű Búsképű Lovag hódolatát! (Nagy mozgás, vihogás, röhögés a GALY ARABOK soraiban) FÉLKARÚ: Ügy látszik, nadragulyát evett az úr! VÉRESKEZŰ: Elment az esze! Megháborodott! DON QUIJOTE: Még haboztok, hálátlanok? NAGYFEJŰ: Halljátok, cimborák! Még hálát követelne tőlünk a vén madárijesztő ! DON QUIJOTE: Hitetlenek! Hálátlanok! VÉRESKEZŰ: (kezében egy {elragadott kővel, fenyegetően) Csak annyit mondok, menjen útjára az úr! Tán azt hiszi, hogy mink is bolondok vagyunk? (a GÁLYARABOK felé) Isz- kiri, cimborák! De előbb lássuk el a vén bolond baját! (A GÁLYARABOK köveket ragadnak és lépésről lépésre, ahogy szanaszét visszavonulnak, kőzáport bocsátanak SANCHO és a LOVAG leié. SANCHO elterül a földön, LOVAG pajzsával védekezik. A RABOK még ki is losztják SANCHOT, lehúzzák felső gúnyáját, SZAMARÁRÓL leszedik a nyerget és még végig is verik bottal. Majd hangos óbégatással eltűnnek szanaszét a Iák között) llllllilllilllll I 6 I ■ ..... S ANCHO: (még mindég a földön, keserves nyöszörgéssel) Hát kellett ez nekünk? DON QUIJOTE: (a ROCINANTERÓL leszáll, egy la derekáig támolyog, ahol leül) A jótett jutalma, Sancho! SANCHO: (kétségbeesett jajgatással) A nyergem! A gúnyám! Még ki is raboltak az alávalók! DON QUIJOTE: (kétségbeesve, szinte könyörögve) Sancho! Hát ilyenek az emberek? Elvetemültek? Háládatla- nok? Hát mivé lesz az emberiség? SANCHO: Ne jöjjön nekem az emberiséggel, jóuram! Inkább azt mondja meg mibe takarózzak? Meg azt, hogy mivel tömjem meg a hasam, ha éhes vagyok! Hová húzódjak, ha szél kerekedik! Ha eső esik, vagy hull a hó! (újra éktelen óbégatással) Még a gúnyámat is leszedték rólam I Pedig én az ujjamat se mozdítottam értük! Semmi okuk se volt, hogy raj* 34
