Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 2. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) I. rész
Rejtőzz el, húzódj jobban a fák alá! Egy lovag közeledik az úton! Díszes nyeregben, szürke lovon! Az úton most kapaszkodik felfelé! SANCHO: (nagynehezen feltápászko- dik, szeme íölé helyezi ő is a kezét) Sose lássam többé a családomat, ha akármiféle lovagot is látok, jóuram! Valami vásáros az, vagy valami kóbor zsidó!... DON QUIJOTE: Sancho! Nem látod a csillogó aranysisakot a fején? SANCHO: Hát hogyne látnám! Teljességgel azért még nem folyt ki a szemem! Valamiféle serpenyőt tett fejére a bolond! DON QUIJOTE: (mint akit varázsütés ért) Mambrinus sisakja, Sancho! Mambrinus sisakja! Ez pedig a szürke lovon, az „Elvarázsolt Lovag"! SANCHO: Úgy látom, jóuram, ha mán valakit elvarázsoltak, mi vagyunk elvarázsolva! Ettől az átkozott pogány balzsamtól még most is cikrát hány a szemem! DON QUIJOTE: A kardomat, SanchoI A pajzsomat! Meg kell szereznem a sisakot, ha addig élek is! SANCHO: (előkotorja a kardot és a pajzsot, kedvetlenül) Mán megint valami bolondságba keveredik, jóuram! Ráadásul mindjárt meg is ered az eső! (Sötétedik, a következőkben vihar- felhők, dörgés, villámlás) DON QUIJOTE: Húzódj a bokrok közé! Ha lovag lovaggal viaskodik, fegyverhordozónak nincs ott helye! SANCHO: (megmakacsolja magát) Ide szabói, vagy oda szabói, én innen mán csak el nem mozdulok! Még hogy ettől a bolond elvarázsolt lovagtól agyonveresse magát! Hogy mindketeten nyomorékok legyünk! DON QUIJOTE: Vigyázz, Sancho! Itt a Lovag! (a szín mélyén, keresztbe- állva az utón, támadó állásba helyezkedik) (Hátul az országúton, szürke gebén telteié kapaszkodva meg/elenik a BORBÉLY. Lovának oldalán felerősítve egy faláda, a BORBÉLY lején lapos habverőtányér) SANCHO: Mit mondtam, úgye! Hiszen ez a félszemű Eusebio! Borbély a szomszédos Valenciából! DON QUIJOTE: (pajzsával eltolva maga elől SANCHO-t, hogy az majd hátrabukik) Eriggy az útból! Lovagok dolgába ne ártsd magad! (hangos kiáltással, kardját hosszan maga elé tartva) Állj meg, halandó! Tudom, te vagy a varázslattól elcsúfított „Elvarázsolt Lovag”! Don Quijote de la Mancha szólít párvidalra! BORBÉLY: (riadtan megáll, majd hangos jajveszékeléssel) Ke-ke-ke-ke- gyelem ... na-na-na-nagyjóuram! (végig hebegve és dadogva) Nem vagyok én semmiféle lovag! DON QUIJOTE: Hazudsz, elvarázsolt! Jól ismerem a történetedet!... BORBÉLY: (jajveszékelve, még mindig a lovon) Borbély vagyok! Felcser és kirurgus Valenciából! DON QUIJOTE: (felemelt kardjával egy újabb lépés a BORBÉLY felé) Hazudsz! Egy lépést se tovább! Elő a kardodat! BORBÉLY: (minden izében remegve lekászálódik a lóról) Beretválni, meg eretvágni megyek! Piócát viszek! DON QUIJOTE: Nem vezetsz félre, elátkozott! Látom fejeden az aranysisakot! BORBÉLY: (orditva, kétségbeesetten) Szappanverő tál ez, jóuram! Ebben verem a habot! DON QUIJOTE: (gúnyosan) Szappanverő tál? Haha! Mambrinus sisakját viseled fejeden és még letagadnod, hogy ki vagy! BORBÉLY: (menekülésre készen) Ártatlan borbély vagyok! Eusebio a nevem! Segítség! Segítség! Emberek! DON QUIJOTE: Kardra, lovag! Mambrinus sisakja a tét! BORBÉLY: (lekapja fejéről a tálat és minden izében remegve a LOVAG felé nyújtja) Fogja, jóuram! Legyen iragalommal! Kímélje az életem! SANCHO: (kikapja kezéből a tányért, rámordulva) Eriggy az útadra, amíg jó dolgod van! rucolj! BORBÉLY: (irtózatos orditással menekül) Segítség! Rablók! Ütonállók! Gyilkosok! Segítség, emberek! (Maga mögött hagyva holmiját, orditva eltűnik a bokrok között) SANCHO: (fenyegetően emelgetve öklét utána) Eriggy, mert lekaszabollak! Ha eddig még nem voltál elvarázsolva, én majd elvarázsollak! (a hátrahagyott LO-hoz rohan, körültapogatja nyergét, kitörő örömmel a LOVAG felé) A lovát meg itthagyta a bolond! Szabói szerint ez most a miénk! DON QUIJOTE: (fejére helyezve a habverőtálat, méltóságteljesen) Épp ellenkezőleg! Legyőzött lovagot nem illik kifosztani! hzt a felszentelt lovagok ősi erkölcse tiltja! SANCHO: Erkölcs ide, erkölcs oda, abból meg nem élünk, ha ilyen fenemód szabálosan gondolkodunk, jóuram! (könyörögve) Legalább a nyerget hadd cseréljem ki! Valahogy csak majd elbírja a lelkiösméretem! (Lassú eső, később fokozódva sűrű, kopogó cseppekben) DON QUIJOTE: (leddően) Sancho, Sancho! Meglátod, pusztulásba visz még téged ez a kapzsiság! SANCHO: (máris cseréli ki a nyergeket) Nem kapzsiság ez, jóuram, csak- hát szemesnek áll a világ! Családom van nekem! Meghát ami azt illeti, nagyságod se vethet a szememre sokat! Nagyságodnak is megvan amit kívánt! DON QUIJOTE: (szinte megszállottan igazgatja fején a tálat) Mambrinus- sisak! SANCHO: Borbélytányér az, szappanozótál ! (a LOVAG egy mozdulatára) No, jó, jó, legyen hát ahogy nagyságod kívánja, Gambrinus sisak, vagy Latrinus sisak... ezen mán csak nem fogunk összegabalyodni, uram! (közben a LO-vat átnyergelte, most egy gallyal rávág) Te meg most mán eriggy a gazdád után! Legalább elmondhatjátok, hogy ép bőrrel úsztátok meg ezt a lovagi párviadalt! (a LÚ lassan eltűnik hátul a bokrok között) Eső, az eső, uram! DON QUIJOTE: (szinte felriadva) Az eső? SANCHO: De még hogyan! És itt állunk a rét közepén! DON QUIJOTE: Merlin varázsló bosz- szúja ez, Sancho! Ö küldte ránk a vihart! SANCHO: Osztón mért tette ezt velünk az a fránya varázsló? Hogy bőrig ázzunk, akár a mezei vadak? DON QUIJOTE: A sisak miatt! Az elvarázsolt lovag miatt! Nem látod? Ott áll a felhők fölött! Fekete köpenye a földig ér! (hatalmas mozdulattal az ég felé, ahol a felhők között most megjelenik a VARÁZSLÓ félelmetes arca) De hiába minden, a sisak most már az enyém! Megtört rajtad a varázslatod! Pusztulj, átkozott! SANCHO: (kapkodva ROCINANTE és a SZAMÁR gyeplője után az esőben) össze ne ütközzék mán a felhőkkel is, jóuram! Az elébb nem volt elég? Egy kalyibát látok ott a fák között! Úgy látom, birkahodály! Húzódjunk tető alá! (DON QUIJOTE a ROCINANTE, SANCHO pedig a SZÁMÁR kötőlékjét fogva néhány lépést tesznek a közben átalakult színen jobbfelé) iliillllllilllll I 5 I ...iiiiiniiii. (Közben esik az eső és a színpad is félhomályba borult. Zuhogó esőt, dörgést, vihart intonáló zene. És ugyanekkor oldalt, — talán inkább a sarokban — a fák közül kiemelkedik, vagy még inkább előbukkan egy kalyiba, vagy ha tetszik, egy jun- akol. A sötétség nem esti sötétség, csak éppen ami erdőben, esőben, borús időben látható. A hodály kapujában egy csapat láncralűzött férti ül, rongyosak, szőrösek és gondozatlanok. Lábuknál tűz parázslik. Ezek a GÁLYARABOK. Rekedt hangon, keservesen zümmögnek, a dal ritmusára láncaikat csörgetik. Hátul és oldalt egy-egy KIRÁLYI CSENDŐR) SANCHO: (megragadja a LOVAG karját) Álljunk meg, uram! Egy lépést se tovább! Haramiák! DON QUIJOTE: (ő is megriadva) Elátkozott lelkek! SANCHO: Nagyon is élők, uram! Meg vannak vasalva és zsandárok ügyelnek rájuk! DON QUIJOTE: Fegyencek lennének, Sancho?! SANCHO: Azok hát! Rabok! Gályarabok ! (Közben újra kivilágosodik, az eső elvonult, háttérben nagy napsütés) 3:
