Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 2. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) I. rész
DON QUIJOTE: (túlharsogva a Iák fenyegető nyögését, a félelmetes árnyak között) Hallod a szuszogásu- kat? Fogukat csikorgatják! A poklokból bújtak elő! SANCHO: (könyörögve) Csillapodjék uram! DON QUIJOTE: Máris legázolták a parasztok vetéseit! SANCHO: A vadászó uraságok szokták azt elkövetni, uram! DON QUIJOTE: Azért jöttek, hogy nyomorúságot, éhínséget zúdítsanak a kormányzóságra! SANCHO: Százszor inkább az adóbehajtók, bérbeadó földesurak, meg apáturak azok! Csillapodjék, nagy- jóuram! DON QUIJOTE: A dárdámat, Sancho! (hóna alatt a dárdával, másik kezében karddal) SANCHO: (minden erejével a megvadult állatokat igyekezik iékentartani) Mit szándékozik, jóuram?! DON QUIJOTE: Harcba szállók az óriásokkal! Meg kell védelmeznem a gyámoltalan szegényeket! SANCHO: Szentséges teremtőm! Ma- gasságos uram! (térdre veti magát. Két kezét összekulcsolja) Az isten szerelmére, világosodjék mán meg az esze! (Az árnyak félelmetesen imbolyog- nak, szél zúgása, fák nyöszörgése hallható) DON QUIJOTE: Állj félre az útból, hitetlen! Ha meg félsz, imádkozz lelked üdvéért! (hatalmas kiáltással a háttérben óriásivá nőtt árnyak fele) Gyáva, aljas teremtmények! Most meglakoltok gazdátok alavaló bűneiért! SANCHO: Nagyjóuram! Nagyjóuram! (De dón QUIJOTE hóna alatt a kinyújtott dárdával, kezében a karddal már megindult az imbolygó árnyak felé. Átgázolva a bokrokon, dárdáját az egyik fa hatalmas törzsébe szúrva, kardjával maga körül csapkod, — de megbotlik és elterül a bokrok között. A dárda nagy reccsenéssel a fába törik, kardja kihull kezéből) SANCHO: (hangos óbégatással letérdelve a LOVAG mellé) Lovag uram! Gazdám! Nem érte tan valami szerencsétlenség?! DON QUIJOTE: (SANCHO karjaiban erőtlenül megmozdul) Itt vagy, Sancho? Mi történt velem? SANCHO: Drága jó gazdám, nagyjóuram! Nem törte tán össze magat? DON QUIJOTE: Az óriások, Sancho! Az óriások! (Most lassan világosodik. A nappali, reggeli világosságban hátul dombok, mezők és a mezőn át kanyargó országút körvonalai bontakoznak ki. Ugyanekkor a négy figura, mármint a LOVAG, SANCHO, a LÓ és a SZAMÁR lassan a szín elejére kerülnek) SANCHO: Fák voltak azok, jóuram, nem pedig óriások! Valami varázslat homályositotta el a szemét! DON QUIJOTE: (magára eszmélve) Varázslat!? Jól mondod, Sancho! Bizonyára megint az a gonosz Merlin varázsló űzött tréfát velem! Tőrbecsalt az átkozott! SANCHO: Nekem még a lélekzetem is elállt! Még most se tudom hol áll a fejem! DON QUIJOTE: (nagy nyögéssel) Keresd csak meg nyeregkápámban a kulacsot! SANCHO: (ROCINANTE nyergéből bőrkulacsot kotor elő) Hát ami azt illeti, erre a nagy ijedelemre jó is lesz egy kis kortyintanivaló! Egy kis pisco, vagy aguardiente! (nagyot csettint nyelvével és átnyújtja a LOVAGNAK a kulacsot) DON QUIJOTE: Jobban mondva balzsam! Varázsital! SANCHO: (álmélkodással) Varázsital! Miféle varázsital? De tessen csak várni, úgy látom, vérzik a füle, a sisak meg összetört alaposan! DON QUIJOTE: (az összetört sisakot leemeli fejéről, közben folytatja, kezében a bőrkulaccsal) Ez egy olyan varázsital, Sancho, mely egyenesen az alexandriai pogány király előírása szerint készült. Meg maga Artus király is ennek a varázsitalnak segedelmével kelt életre egy szerencset- len viadal után, haló poraiból! SANCHO: (álmélkodva, közben a LOVAG fülét kötözgeti egy, az ingéből letépett tiszta gyolccsal) Már minthogy haló poraiból? Hát erre mán én is kíváncsi vagyok! DON QUIJOTE: Megtörténhetik ugyanis, hogy egy csatában darabokra kaszabolják a lovagot, vagy annak fegyverhordozóját a szellemek, vagy az óriások! SANCHO: (riadtan) Márminthogy a fegyverhordozót? DON QUIJOTE: Vagy az is előadód- hatik, hogy elveszti eszmeletét. .. vagy mondjuk, hogy ereje cserbe- hagyja! Minderre egy-két korty bőségesen elég! SANCHO: (közben már bekötözte a LOVAG fülét és mint aki szinte alig bír magával) Nagyjóuram! Éppen jo lesz ez most nekem! DON QUIJOTE: (kortyant a kulacsból, majd tagjait dörzsölgetve) Szinte érzem, hogy testembe visszatér az erő! SANCHO: (rimánkodva) Csak egy-két kortyot, uram! Márcsak azért is, nehogy az óriások lekaszaboljanak! DON QUIJOTE: (átnyújtva a kulacsot) Csak módjával, Sancho! Ennek minden cseppje aranyat ér! SANCHO: (mohón) Módjával uram, módjával! Tudom én, nagyjóuram, a módit! (szájához emeli a kulacsot és hatalmasat kortyant, — szinte morajlá gurgulázással. Közben a LOVAG nehezen feltápászkodik és az erdő szélén egy kidöntött fatörzsre leül) llliiilllilillii I 4 | Tmiimiiin.T DON QUIJOTE: Mert ennek a varázsitalnak segítségivei könnyen megtörténhetik ám, hogy kellő vitézséggel meghódítunk valami hercegséget, vagy királyságot! SANCHO: (kezében a butykossal, amit most jól megnéz) No, akkor még- egyet kortyintok, nagyjóuram, szíves engedelmével! (újabb gurgulázó kor- tyintás) DON QUIJOTE: Ha pedig kellő vitézség árán egy királyság az ölünkbe hull, régi jó szokás szerint a dicsőségben a hűséges fegyverhordozó is részesedik! SANCHO: Dicsőség ide, dicsőség oda, én mán csak azt szeretném tudni, hogy zsákmány tekintetében mi olyankor a régi jó lovagi szokás? DON QUIJOTE: Hát ha királyságot hódít meg egy lovag, hűséges fegyverhordozóját egy-két várral is megjutalmazza ! SANCHO: Az isten szóljék nagyságodból, jóuram! Erre még kortyintok egyet, szíves engedelmével. (újabb hatalmas kortyintás, szájtörlés, majd kissé szédelegve a nyeregkápába visszadugja a kulacsot) DON QUIJOTE: Csak módjával, Sancho, módjával! Erzed-e már magadban a sarkönyölő erőt? SANCHO: (feltápászkodva, homlokát tapogatja) Nem tudom mit érzek, de mindjárt kifordul a belem! DON QUIJOTE: (tagjait dörzsölgetve a kidöntött fatönkön) Én most akár egy falka oroszlánnal is elbírnék! SANCHO: (hallatlan nyögésekkel, szédelegve, támolyogva) Nagyjóuram! Segítség, nagyjóuram! Fogjek meg! Elvágódok! DON QUIJOTE: (SANCHO-t támogatva, aki hátrafelé, a bokrok közé vonszolja a LOVAG-ot) Mondtam úgye, hogy módjával, Sancho! Ez nem akármiféle ital ! SANCHO: (öklendezve, félig a bokrok közé rejtőzve, fájdalmas nyögésekkel) De hisz nagyságod is ivott belőle! DON QUIJOTE: De csak egy kortyot! Nem pedig vedelve, mértéktelenül/ SANCHO: (már nyög, mélyen a bokrok közé hajolva, ahogy hányja ki magából az italt) Szentséges Jézusom! Meghalok! Kifordul a belem! Jaj! Jaj! Meghalok! DON QUIJOTE: Vigyázz a köpenyemre Hajolj jobban a bokrok közé! Te feneketlen torkú! Kákabélű! SANCHO: (egy pillanatra felemelkedve, öklét rázva) Hogy az a magas- ságos isten verje meg azt a bal- zsamkészítő alexandriai pogány királyt! Tiszta veríték, meg mocsok vagyok! DON QUIJOTE: (kendővel száritgatja SANCHO homlokát) Feküdj ide a fa alá, és ne átkozódj! így jár az, aki előre iszik a medve bőrire! SANCHO: (a fa alá fekszik, nyög és szuszog) Hogy tört vóna le a kezem! Moslék vót ez, jóuram, de nem varázsital! Hogy pusztult vóna el, aki összekeverte!... DON QUIJOTE: (szeme fölé helyezett tenyérrel, izgatott kiáltással) Sancho! 32
