Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szemes Piroska: Mint a madár (novella)

délben magához hivatta az osztályvezető főorvos és közölte vele, hogy semmiféle extravaganciát nem engedélyez.- De főorvos úr, ez megkönnyíti a munkámat. Már az első délelőtt egy órával többet nyertem, pedig három új betegünk is van ...

— Csodálkozom magán, nővér. . . Hogyan jutott eszébe ilyesmi?

Kifejtette, de a főorvos nem értette meg, hogy számára a gyaloglás legyőzése különleges öröm, és a munka csak hasznát látja, ha könnyebben és jókedvűen végzik.

Egyedül a férje nem csodálkozott. Természetesnek tartotta, hogy a felesége örömét leli a görkorcsolyázásban.

A kórházban sokáig nem tudtak napirendre térni az eset felett. Csipkelődtek vele, hecceket csináltak, gyanútlan betegek között elterjesztették, hogy meg akarja reformálni a kórházi munkarendet, s mindig akadtak olyanok, akik beugrottak, megkérték, meséljen arról, miként szállította görkorcsolyával az ágytálakat, hogyan vette le a vért, mint repítette az ebédet a fekvőbetegek ágyához. Minden új orvost és nővért beugrattak azzal, hogy a nővért csak akkor lehet jókedvre deríteni, ha a görkorcsolyázásról beszélnek vele. A heccek megkeserítették az életét. Eltervezte, hogy otthagyja a kórházat. Férje ezidőben tökéletesítette zeneszámait, és a központ megígérte, hogy ha sikerül, nagy turnéra mehet. Ha sikerül. Míg odalesz, új állást keres magának. De nem került rá sor. A központban a bizottság úgy döntött, hogy férjének még fejlesztenie kell a számot és majd egy másik csoporttal megy turnézni. Az újra tervezett produkció gyakorlása közben azonban szörnyű gerincfájdalmai támadtak. Sokáig feküdnie kellett és nagyon lassan tanult meg újra mozogni, járni. Férje állapota minden figyelmét lekötötte, és már nem törődött a benti csipkelődésekkel. Es- ténkint, amíg a férfi a maszkját tervezte, ő az új számhoz varrta a ruháját. Nagykockás, piros zakót és bőszárú, szürke nadrágot, mindegyiken nagy, rejtett zsebekkel.

Ebben az időben történt, hogy főorvosa utoljára eresztett meg egy tréfát a

rovására. Hivatalos látogatók voltak aznap a kórházban, s nagyvizit közben a főnöke élvezettel ecsetelte görkor- csolyás újításait a jelenlevők nagy derültségére. Amikor végeztek, odament a főorvoshoz:

— Mielőtt elmenne, szeretnék valamit mondani.

— Parancsoljon.

— Most dolgom van, de kérem, szóljon, mielőtt hazaindul.

— Valami problémája van?

— Van.

— Akkor talán most is megbeszélhetnénk ...

— Majd, ha a főorvos úr végez.

Amikor a főnöke átöltözött, hivatta.

— Parancsoljon, nővér.

— Szeretném megkérni a főorvos urat, hogy ne tekintsen bohócnak.

— Ugyan, menjen már...

Magyarázkodni akart, de nem volt

rá módja, mert az asszony közbevágott:

— Több mondanivalóm erről nincs, főorvos úr.

Később sokszor eszébejutott, hogy o bohóc helyett valami mást kellett volna mondania. Véletlenül csúszott ki a szó a száján, és utána kezdett el gondolkodni azon, hogy számára a bohócnak egészen más a jelentése, mint azoknak, akik a cirkuszi nézőtérről látják. Számára mindennap keserves, megújuló küzdelem. Reménykedés, hogy az egyetlen lény, aki őt igazán megérti, feljuthasson egy automatikusan állítható fémlétra hatodik fokára, hogy ott a legkisebb trombitán eljátszhasson egy dalt. Neki nevetséges lenne, hogy valaki a harmadik lépcsőfokon, a harmadik trombitával megszédül, és újra kell tanulnia a járást, megmászni az első, a második, a harmadik, s a hatodik lépcsőfokot. Most még a harmadik is hegyormot jelent, a hatodik pedig a Himaláját, ahova fel-nem-jutni tragédia annak, aki valamikor tíz méternél magasabban is szabadon szállt két lengő trapéz között.

Az út este nem olyan forgalmas, mint reggel. Felét már megtette, amikor az első járművel, egy lovaskocsival találkozott. Látásból ismerték egymást. A kocsis megemelte a kalapját, és ő is bólintott.

Párizsban még biztosan nincs sötét ilyenkor. De a cirkuszban már megkezdődött az élet. Legalábbis a férje számára. Azt írta, hogy előadás előtt két órával kezd el öltözködni, mert csak így tud lelkileg is előkészülni a fellépésre.

Nagyon hiányzott a férje, mégis azt kívánta, hogy ne jöjjön vissza előbb, mint amikor a szerződése lejár. Ha most sikerül, talán rendbejön minden. Az első nagy útról három hét múlva, betegen hozták haza. Egy évig tartott, amíg újra kezdhette a számot. Igaz, sokkal jobban ment, mint amikor először elkészült vele, a korábbi kudarc miatt mégis félt a fellépéstől. Elutazása előtti héten vallotta meg, hogy gyakran érzi gerincében azt az émelyítő kis fájdalmat, ami az utolsó esése előtt is rendszeresen jelentkezett.

Az asszony fűzőt csináltatott neki, amitől mozgása, tartása biztonságosabb lett. Elmúltak a gyakorlás közben fellépő, hányingert keltő fájdalmak, de változatlanul félt.

Mi lesz, ha megtudják, hogy fűzőt visel? Az asszony megtanította, hogyan fűzze be maga, minden segítség nélkül. Később már nemcsak a gyakorláshoz vette fel, hanem reggeltől estig abban járt, s érezte, hogy használ a gerincének.

Az első fellépések után azt írta, hogy a művészeti vezető szerint a kelleténél fiatalosabb a mozgása. Változtatnia kellett a járásán. Egyébként a számnak nagy sikere van.

A meleg délkeleti szél szántásillattal söpört végig az országúton. Az asszony, meglátva az őrház lámpáját, dúdolni kezdett és meglendítette magát a kerekeken. Szabad volt az út, sehol senki. Behúnyta a szemét, forgott egyet, aztán hosszú tánclépésekkel folytatta az útját.

Eszébe jutott az új ügyeletes orvos. Az éjszakás nővér már biztosan elújságolta, hogy nem kell törődni vele, hiszen bolond, görkorcsolyával hordta ki az ágytálakat.

Az orvos holnap majd keresi az alkalmat, hogy megkérdezze: igaz-e?

Hát persze! Miért ne repülhetne az, aki megtanult repülni. Mint a madár.

12