Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szemes Piroska: Mint a madár (novella)

kolós gyerekek felejtik rajta néha só- várgó tekintetüket.

Télen, Ha nagy a hó, hiányoznak ezek a reggeli és esti rohanások. Szerencsére idén csak kétszer volt hófúvás, az ekék hamar letolták az útról az akadályt, s az autók kerekei hamar elegyengették a pályát.

Fárasztó napok után szinte minden porcikája örült ennek a három kilométeres repülésnek. Ilyenkor végig gondolta, mi történt vele aznap, mi lesz holnap a teendője, s ha volt valami bosszúsága, ami napközben feszítette, mindig elszállt belőle. Amikor repült, másképpen látta a világot, és alig volt jelentősége annak, hogy róla hogyan vélekedik a világ.

Az osztályon olyan csodabogárnak számított, akinek kötélből vannak az idegei. Ha megkérdeznék tőle, hogy igaz-e ez, azt mondaná, egyáltalán nem így van, csak felismerte az arányok szerepét az életben. A férje egyszer elmagyarázta, milyen nagy szerepe van a cirkuszban mindennek és mindenkinek. A légtornász mutatványának sikere nem csak a saját tehetségétől függ, hanem mindenkitől, aki abban közreműködik. A konferansziétól, aki halványabban adja be a poént éppúgy, mint a szerelőktől, akik a trapézt felerősítik. Ha férje partnernője nem sérti meg a műsorközlőt, s az nem mondja érthetetlenül a szereplők neveit, még mindig a trapézon dolgozhatna.

Érettségi után szeretett volna valamit tanulni, de egyetlen pálya sem vonzotta annyira, hogy arra módszeresen, szenvedéllyel, hivatásszerűen készüljön. Az iskola irodalmi színpadán sokszor szavalt, és osztálytársai ösztönzésére a színművészetire jelentkezett, ahol az első szűrővizsgán kiesett. Nem tekintette nagy kudarcnak. Bár jó tornász volt, a testnevelési főiskola felvételi vizsgáján már meg sem jelent. Osztálytársai közül többen mentek ápolónőnek, néhányon azzal a szándékkal, hogy onnét könnyebben jutnak majd az orvosi egyetemre. Neki egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy orvos legyen. Ápolónői hivatástudat sem élt benne, de a munkakör mégis rokonszenvesebb volt, mint körmölni valami irodában. Munka közben kedvelte meg a pályát, és megszerezte az oklevelet. Anélkül, hogy erre különösebben törekedett volna, kivívta az orvosok elismerését és néhány kolléganője ellenszenvét, ami akkoriban egyáltalán nem volt nehéz, mert kevés jó ápolónő maradt meg a pályán. Az orvosok pedig megkülönböztetett tisztelettel bántak velük, aminek következtében sokkal több munka jutott rájuk, mint a gyenge, vagy családi kötöttségeik miatt gyakrabban hiányzó, jó nővérekre.

Annak idején kínlódott is amiatt, hogy amíg az orvosok megbecsülik a munkáját, egyes kolléganői irigykednek, pletykákat terjesztenek róla. Néhány hétig viszonya volt egy fiatal segédorvossal, de a tanulságot leszűrve többé nem engedte meg magának, hogy hasonló kapcsolatba kerüljön a munkahelyén. Ezzel a férfival ugyan sohasem hozták hírbe, de rajta kívül mindenkivel meggyanúsították. Volt idő, amikor az egyik kolléganője a szemébe vágta :

— Könnyű annak, akinek se kutyája, se macskája! Én a két gyerek mellett nem bújhatok éjszaka az ügyeletes orvosi kanapéra!

Nem ő, hanem az orvos kért fegyelmit a nővér ellen, de végül elintéződött a dolog azzal, hogy kolléganője bocsánatot kért mindkettőjüktől.

Ebben az időben történt az a cirkuszi szerencsétlenség, aminek következtében a légtornász kórházba került. A cirkusz néhány nap múlva továbbment, s a férfi náluk maradt.

A nővér akkor már ismerte a beteglélektan alapelemeit. Tudta, hogy számos férfi felfokozott hálát érez a nővér iránt, aki testi elesettségében gyámo- lítja. Különleges helyzetében tudatvilága beszűkül, korábbi társadalmi kapcsolatai a környezetére zsugorodnak össze, ahol a fő szerepet már nem az orvos, hanem a nővér játssza, akivel minden élettani funkciója szorosan összefügg.

Arra mindig vigyázott, hogy ha férfibetegei ezt az érzést összetévesztik a szerelemmel, úgy utasítsa vissza, hogy ne bántsa meg őket. Néha szívesen félredobta volna a beteglélektanra vonatkozó ismereteit, hiszen jólesett a férfiak versenqése, de utólag sohasem bánta meg. Kétszer történt meg, hogy kórházon kívül találkozott egykori betegeivel. Az egyiknek csak több konyak elfogyasztása után oldódott meg a nyelve, de akkor sem volt mondanivalója. A másik bizalmaskodó és trágár lett, mintha ezzel akarta volna visszaszerezni az ágytálazás következtében elvesztett fölényét.

Ezek a tapasztalatok megfosztották attól, hogy szerelmes betegei felől illúziókat tápláljon. Udvarlásukat a gyógyulás jelének tekintette.

A légtornász nem versenyzett érte a többiekkel, noha a maga módján ő is kifejezte érzelmeit. Néha virágot, máskor csokoládét kapott tőle és amikor végleg elment, megígérte, hogy levélben jelentkezik.

Tulajdonképpen így ismerkedtek meg egymással.

Amikor összeházasodtak, a légtornász már rokkantnyugdíjban volt, de amióta megtanult járni, nem mondott le arról, hogy egyszer újra a porondra lépjen. Néha hetekig nem volt otthon. Ilyenkor a központi gyakorlóteremben edzett, hogy az otthoni alapozást továbbfejleszthesse. Ezekről az utakról világszámot ígérő reményekkel tért haza. Egy ideig a „lobogó buzogány a lengő”-vel készült, amihez otthon égő fáklyákkal gyakorolt. Talajon. Később a cirkusz orvosa kijelentette, hogy sem a nyakán, sem a lábán nem függesz- kedhet, tehát csak olyan számmal szabad készülnie, amely nem terheli túl a gerincoszlopot. Egy ideig még nem adta fel a reményt, otthon is kísérletezett függeszkedéssel, de a buzogánygyakorlatokkal már nem tudta összekapcsolni. Ekkor határozta el, hogy a lábán fog egyensúlyozni. Hengereket, lemezeket, kockákat készített és egy asztalon, hanyattfekve, a talpán és a lábujjain gyakorlatozott velük. Később kártyamutatványokat tanult be, ezekkel néhányszor fellépett a városi kultúr- házban is, aztán hangszereket szerzett. Különféle nagyságú trombitákat, amelyeket egymásba lehetett helyezni. Mindegyiken ugyanazt a dallamot fújta el, minél kisebb volt, annál magasabb hangon. Ehhez bohócmaszkot is kísérletezett ki, és a kész számmal a központba utazott.

Az asszony meglepetésnek szánta, hogy mire a férje hazajön, megtanul görkorcsolyázni. Az ötletet egy mozi kísérőműsorából merítette, ahol japán szövőnők görkorcsolyával siklottak a gépeik között. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ő is olyan könnyedén változtassa helyét. Elképzelése szerint egy görkorcsolyával a lábán gyorsabban végezhetne az oszfályon is. Kiszámította, hogy naponta legalább tizenöt kilométert tesz meg gyalog, nem számítva az utat az autóbuszmegállótól a kórházig. Miért ne lehetne bevezetni a görkorcsolyát akár az általános gyalogos-közlekedésbe is? Az emberek a nagy fizikai igénybevételtől fáradtak, ingerültek. Szükségük van valamire, ami felszabadítja őket, megszünteti a föld- hözkötöttség érzetét, a feszültségek súlyát. Egész testében érezte, hogy elég rálépnie a kerekekre, repülni tud. így is történt. A kerekeken való járást könnyen megtanulta, s egy reggel görkorcsolyán indult be a munkahelyére.

Repült a betonon, haja, ruhája lobogott utána. A város szélén, ahol még gyér volt a forgalom, néha egy csodálkozó tekintet esett rá, akadtak olyanok, akik a meglepetéstől később ocsúdtak fel, és messziről kiabáltak utána, ő meg nevetve visszaintegetett. Beljebb, ahol a járdán sietőket igyekezett kikerülni, vaskos megjegyzések is repültek feléje, különösen akkor, ha valamelyik szembejövő elől ijesztő hirtelenséggel kitért, s az illetőt ez készületlenül érte. Később lement az úttest szélére, ahol csak az autóforgalomra kellett figyelnie. Ügyesen kiszámította az előzéseket, néhány bámuló sofőrnek nevetve intett, hogy menjen csak nyugodtan tovább, de a rendőr sípjára meg kellett állnia.

Mivel nem volt hajlandó levetni a korcsolyát, a rendőr felírta a nevét. Hiába erősködött, hogy nem akadályozza a forgalmat, hiszen senkinek nem kellett megállnia miatta, hacsak azért nem, mert saját kíváncsiságát akarta kielégíteni.

A rendőr sem tudott olyan szabályzatról, amely megtiltaná a görkorcsolyázást az utcán, de kijelentette: utána fog nézni és biztosan lesz ilyen. Azon a reggelen még két rendőr írta fel.

Az osztályon megkérdezték tőle, komolyan gondolja-e, hogy görkorcsolyával közlekedik ezután. Mivel kijelentette, hogy nagyon komolyan szándékozik használni, és ennek bizonyságául valóban így látott a munkájához,

11