Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szemes Piroska: Mint a madár (novella)
'MiiiiiiiiiitiiiiiitiMiHiiiiHiiiiifimiiiiiiiitiniHiiiimiiiiiiiiriiriiimitiiiiiiiiiiiiHniiiHmitHiiiifiiiiiiiiiiMiiiMHiiniiriiiiiitiiimiitiiiiiiiiii'iniiiiiimimiiiiiiinj; I SZEMES PIROSKA | = Mint a madár 'iiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiiiiiinimmiiiiiiiimimiiiiiMmiiimiiiiMiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiii hmimiiii minimum nimm iMitmiiiMmiiiiiimmiiiiiiiiiumiiiimmi Beírta és visszaakasztotta a táblát oz ágy végébe. — Jó a csengő, ugye? - nézett a betegre a nővére. Az asszony kaparászni kezdte a párna felett lógó gombot és megnyomta. Messziről behallatszott a csengés. Az orvos visszanyerve a hangját, halkan, szinte a fülébe durúzsolta a betegnek: Még vizit előtt lezuhanyozott, és átöltözött, hogy ha végeznek, gyorsan indulhasson, csak a köpenyt kelljen ruhára cserélnie. Hóna alatt a vérnyomásmérővel, kezében az éjszakásnaplóval, összehangolt ritmusban, egy lépéssel mindig az alorvos mögött halad. Mint azok az epizód-színészek, akik évek óta ugyanabban a darabban, ugyanazt a szerepet játsszák a változó főhős mellett. Pontosan úgy megy, mozdul, ahogy tegnap, vagy öt éve. Nem mosolyog, de nem is komor, bizalmat áraszt, de nem kínál bizalmaskodást, tekintélyt kölcsönöz a másiknak, de sohasem jutna eszébe, hogy azt túljátssza. Tudja, hogy a fiatal orvosnak ez az első éjszakai ügyelete, de úgy követi, mint bármelyik régebbi orvossal tenné. Akkor sem előzi meg, amikor a férfi, akinek a szakmával járó formaságok még nem váltak vérévé, felkínálja, hogy előtte menjen ki az ajtón. Komolyan hátralép, talán tesz is valamilyen mozdulatot, ami a szót helyettesíti, de lehet, hogy csak a szemével int. A közönség számára mindez észrevehetetlen, mint ahogy a színpadon sem akad meg a játék, ha az új szereplő elvét egy lépést. Semmivel nem nyilvánít több érdeklődést, mint amennyit bármelyik orvos iránt szokott. Számára semmi jelentősége nincs annak, hogy indulásuk előtt a fiatalember ki akarta faggatni a házi szokások felől. Annyit mondott el, amennyit a közös munka megkívánt, s főként olyasmit, ami általában vonatkozott az esti vizitekre, noha észrevette, hogy a férfi szívesen venné, ha bizalmasan fecsegne vele kulisszatitkokról is. Anélkül azonban, hogy ez sértő lett volna, kitért a beszélgetés elől. Figyelmét az sem kerülte el, hogy a fiatal orvos ezután elbizonytalanodott kissé, de amikor túltette magát a visszautasítás tényén, merev és kimért lett. A nővér nem tulajdonított fontosságot ennek sem. Olyannak fogadta el, amilyen volt. Még maqában sem mosolyodott el, amikor felfigyelt rá, hogy a férfi a saját hangjában fürdik, amint végignézve a kórtermeken megkérdezi: — Van-e valakinek panasza, kívánsága ... ? Az utolsó kórteremben a betegek már eloltották a nagyvillanyt, csak két éjjeliszekrényen égett olvasólámpa. Amikor beléptek, az asszony felkattintotta a mennyezeti világítás kapcsolóját. A szendergők kábultan hunyorogtak. Az olvasáson kapott két beteg megszeppenten oltotta el a kisvillanyt. — Van-e valakinek panasza, kívánsága ... ? A férfi, a nyakában lógó sztetoszkópot két marokra fogta és tekintetével végig pásztázta az ágyon fekvőket, majd indulni készült. A belső ágyak felől megszólalt egy hang. — Kérem, doktor úr... én szeretném tudni a vérnyomásomat... A kórterem végén egy középkorú asszony bizonytalanul fészkelődött az ágyán. A férfi csodálkozva visszafordult, hogy megkeresse a hang tulajdonosát. A beteg, mint a válaszban bizonytalan gyerek az iskolában, tétován felemelte a kezét. A fiatal orvos felhúzta szemöldökét, és szép hangját adagolva azt kérdezte: — Gondolja, hogy én is? Az asszony elpirult. A többi beteg a férfira függesztette hízelgő tekintetét, és igyekezett kimutatni, hogy tetszett a válasz. Néhányon kuncogtak is. A nővér arca változatlan volt, sem rosszallást, sem helyeslést nem lehetett leolvasni róla, fellapozta a naplót és az orvos elé tartva halkan mondott valamit. A férfi belenézett, a kelleténél tovább időzött a bejegyzésnél, bólogatott és a torkát köszörülte. — Igen ... Megindult az ágy felé. A nővér arca semmit sem árult el. A férfi mögött haladt, s mire a beteghez értek, már kinyitotta a dobozt, helyet keresett neki az ágyon, az asszony mellett, tempós fürge mozdulatokkal felcsavarta karjára a vásznat, majd viszalépett az ágy szélén ülő orvos mögé. A betegek magukra húzták a takarójukat és behunyták a szemüket, vagy a semmibe néztek. A férfi a fülébe akasztotta a hallgató kampóit, kitapogatta a beteg pulzusát, és pumpálni kezdte a kart szorító vászontekercset. A nővér ezalatt leemelte a láztáblát és utasításra készen állt. A kiáramló levegő halk sustorgása hirtelen felerősödött, aztán megszűnt. Újra pumpálni kellett. Amikor megint sziszegni kezdett a levegő, a férfi keze megrándult. Végre harmadszor is feltöltötte, s fejét mélyen lehajtva, mereven nézte a számok mellett lerohanó higany csíkját, majd piros füllel, de megkönnyebbülten állt fel. — Százhúsz, per nyolcvan — nézett a nővérre. Hangja rekedt volt. Az asszony nem nézett rá, de tudta, hogy elpirult. Észrevette, hogy ösztönösen megint előre akarta engedni, de ő a helyére húzódott, és megismételte: — Százhúsz, per nyolcvan ... — Ha szüksége van valamire, csengessen az éjszakás nővérnek. Az asszony az ügyeletes szobáig kísérte az orvost, aki az ajtóban megállt és tétován kezetnyújtott. — Köszönöm. Tudta, hogy mondani akar még valamit, de eleiét vette azzal, hogy bólintott és elköszönt. — Jóéjszakát doktor úr. Megyek, még leadom a naplót az éjszakás nővérnek. Amikor az autóbuszról leszállt, langyos földszaaú szél akaszkodott bele rövidre nyírt halába. A város szélén, ahol már gyérült a villanyfény, ritkábban álltak a házak, a kertekből jácint illatát söpörte ki a szél. Az idegenek lépteire megmordultak a kutyák. Némelyik a kerítés möaött lapulva orvul arra várt. hogy meaíieszthesse a gyanútlant. Olykor nesztelenül nekiugrottak a kerítés belső falának és fenyegető, vad ugatásba kezdtek, mintha szét akarták volna tépni a világot. Az estére szabadon engedett kutyák lehai- tott féljél, behúzott farokkal siettek dolgukra az utcán. Kerítésen kívül gyámoltalan lett valamennyi. Ahoav a busz tovább ment, az asz- szony kivette táskájából a qörkorcso- lyákat, és csÍDŐiét a megálló oszlopához támasztva fölcsatolta. Amikor a kis kerekek meaindultak alatta, izmaiban úi feszüléseket érzett. Tizenkét órás szolgálata alatt jóformán csak az ebédnél ült le, ilyenkorra már égett a talpa, és merev vasvázat érzett a gerincoszlopa helyén. Hosszú léoésekkel hozta lendületbe magát, s amikor izmai lassan felenaed- tek, már csak aoró lökéseket kellett tennie, hoay erőlködés nélkül haladjon tovább. Húsz perc alatt szokott hazaérni, valamivel később, mintha autóbusszal ment volna. Ezt az időt igyekezett betartani regei is. ha munkába ment, bár olyankor a forgalom mindig nagyobb volt az úton. Ha kocsi jött vele szembe, leállt az út szélére, megvárta amíg elmegy, aztán tovább hajtotta magát. Kék vászontáskája, amelyet a vállán keresztbe vetett, nem akadályozta a mozgásban. Eleinte még előfordult, hogy megállt egy kocsi, a pilóta kihajolt és felkínálta a helyet. Megesett, hogy az őrházig követték. Lassan járatták a motort, vagy megelőzték s leálltak, amíg beérte őket. Nem tudott kitérni előlük. Ebben az időben nem voltak egészen zavartalanok az útjai. Azt a kevés örömet, amit magányos futásai szereztek, illetéktelenül, erőszakosan félbeszakították, elvették tőle. Amióta nadrágban jár, és levágatta a haját, nyugod- tabban közlekedik. Csak a tanyai is10
