Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 1. szám - FIGYELŐ - Bakos József: A vita "retorikája" (próza)

zető ne csak a szavak, hanem a logika gyeplőjét, ha kell pórázát is húzza rövidebbre, vagy engedje szabadabbra, s akkor eléri azt a célt, hogy a vita haszna elsősorban témájának időszerűségében, gyakorlati eredményeinek hasznában s a nyelvi formálás egyértelműségében fog megmutatkozni.

A vitavezetőn valóban sok múlik. A fegyelmezett, az éber (de nem az áléber!), a jól tájékozott, a figyelmes, a nagy anyagismerettel rendelkező vitavezető mindig előre lendíti a vita menetét. A tapasztalatlan pedig megakasztja, legtöbbször okvetetlenkedő, a csak formális ellentmondásokat tartalmazó közbevetéseivel. Úgy, ahogy Arany János fogalmazta meg: „Néha egy-egy tanács indul egész hévvel, — De maga a szóló megakasztja dé-vel”. Gyakori hiba a vita folyamatában az egymás szavába vágás, a mellék- utakra térítés, a türelmetlenséget is tükröző felgyorsított beszédtempó. A jó érv nem évül el röpke percek alatt: fegyelmezetten várjuk ki azt a pillanatot, amelyben az érv hatékonysága felerősödik, akkor valóban kérjünk és kapjunk is szót a vitában.

Napjaink vitatípusait elemezve, nagyon gyakran vagyunk tanúi a „féloldalú” vitáknak. Az elvi és a gyakorlati kérdések, problémák egyensúlya ilyen esetben megbomlik; a vitapartnerek vagy az elméleti anyaqban, vagy a gyakorlati vonatkozásokban meglehetősen tájékozatlanok, s a két fél úgy csap össze, hogy eleve nem lehetnek pártatlanok a vitaanyaggal s az elérendő céllal kapcsolatban. Ebben az esetben is a vitavezető helyes állásfoglalása segíthet, elsősorban azzal, hogy újra meg újra kiemeli a vita szempontjait, megmutatja a helyes értelmezésre vezető módozatokat. Erre akkor is szükség van, amikor a helytelenül értelmezett vitában bizonyos idő múltával szinte arról is megfeledkeznek a vitatkozók, hogy mi valójában a vita tárgya, s mit kívánnak vitatni, vaqy bizonyítani. Vannak, akik a vitát csak érzelmi alapon kívánják folytatni, s háttérbe szorul az értelmi érvelés, a megfelelő adatok felsorakoztatása. Ezzel a vitaformával együtt jár a túlságosan megemelt hang, az ellentmondást nem tűrő nyelvi formák halmozása, s ez aztán iaen qyakran a vitapartnerek lekicsinylésébe, sőt megszégyenítésébe is torkollik. Ha nagyon megemeljük a hangot, a hang uralkodik el, s nem az értelem, nem a vitatkozó kedv és az érvelni tudó szándék. Eléq gyakori az a hiba is, hogy a túl hangos és a nagyon halk hangadás szabálytalanul váltja egymást a vita folyamatában. Ha a túlságosan hangos és a természetellenesen halk részek minden értelmi szerep nélkül váltakoznak, megzavarodik a vitapartnerek figyelme. Sok kárt okozhat a fontoskodó vitapartner is. Mindent hangsúllyal emel ki, s így a valóban lényeges érvekre nem is hívhatja fel a figyelmet. Ez a hangsúlyozási hiba szokatlan, kopogó beszédritmust eredményez, s nagyon gyakran csapkodó taglejtések is társulnak vele. Pediq nem lesz hatásosabb az érvelésünk, ha feleslegesen élénk taaleitések kísérik a nyelvi formálást. Napjaink vitáit figyelve, általában azt tapasztaljuk, hogy sok az ideges mozgás a vita menetében, s a túlzásba vitt gesztiku- lációval szinte szétverik az érvelés nyugodt menetét.

Az sem érdektelen dolog a vita retorikájával kapcsolatban, hogyan viselkedjenek a vitatkozó felek akkor, amikor a vitapartnerek között alá és fölérendeltségi viszony van, s a vitavezető egyúttal a vitapartnerek vezetője, igazgatója. A legsúlyosabb hiba, ha a vita „cégére" alatt valójában a vitavezetés funkcióját ellátó igazgató egyoldalúan olyan párbeszéddé degradálja a vitát, amelyben csak az elfogadás álláspontjáról tekinti vitapartnereinek a vitában résztvevőket. Ilyen összefüggésben őszinte közléskapcsolat nem alakulhat ki a vitában résztvevők között. Ugyanakkor gyakori jelenség, hogy a „beosztottak" mint vitapartnerek eleve a „mindenben csatlakozunk" álláspontjáról „vitatkoznak” A vitában, a vita tárgyát és célját tekintve csak olyan beszédpartnerek vehetnek részt, akik egyénenként és közösségként vállalják az egyenrangúságot.

Ki a jó vitapartner? A nyelvi formálás oldaláról nézve az, aki mindig gondolatokat fogalmaz meg, s nem kész nyelvi formulákat interpretál. Minden mondata valóban mond is valami lényegest és megszívlelendőt, de csak any- nyit fogalmaz meg, amennyi éppen szükséges a közlés érdekében, s vitapartnerei tudati tartalékára, ismeretanyagára és asszociációs képességüknek erejére is támaszkodik. Nem bonyolítja a problémákat öncélúan: világosan fogalmaz, határozott és tárgyszerű, ugyanakkor tudatosan törekszik arra, hogy ne csak pontosan, világosan beszéljen, hanem érdekesen, bizonyos helyzetekben hatásosan is.

Nem kívánatos a vitában az a vitapartner, aki a taktikázás, a lényeg megkerülése útjára téved, bizonytalanul fogalmaz, és sem a megkezdett gondolatsort, sem mondatait nem fejezi be. Általában hosszan beszél, sokat ismétel, feleslegesen hivataloskodó és szakszerűsködő nyelvi formákkal él, visszaél az idegen szavakkal is. Nyelvi hibái mellett sok logikai hibát is vét; sem gondolataiban, sem nyelvi formálásában nem tartja meg a logikai rendet. A fontoskodva részletező, a szószátyár vitapartner nyelvi tevékenysége sem a tartalom, sem a nyelvi forma, sem a nyelvhasználati norma szempontjából nem megfelelő. De nehéz vitapartner az is, aki csak a nyelvi formálás helyességére, hatásosságára ügyel s kevésbé érveinek hatékonyságára. A sziporkázó stílus, a szellemes szóriposztok. s bizonyos megjátszott viselkedési formák éppen a lényegről terelhetik el a figyelmet. Az ilyen típusú vitapartnerről hiteles rajzot nyújt a költő alábbi versrészletében:

„Jól fűzöd a szót. Alany, állítmány, minden a helyén volt: jelzők, idő- és helyhatározók. És az a sok-sok ravasz fordulat! Kimért szünetek, bölcs idézetek. S ahogyan szer- kesztel? Elkápráztató. Micsoda stílus. Könnyed és finom. Sehol egy durva nyelvtani csomó. Nyers indulatszó. Botlás. Lazaság. Vagy rossz igealak! Azt már nem tudom, hogy miről beszéltél ... Ennyi csínnyel, szónoki bravúrral nem mondasz soha semmi lényegest.” (Cs. Szabó Béla: Szónoki bravúr, Élet és Irodalom, 1967. júl. 15.)

Mi tehát a helyes út a vita retorikáját és nyelvi formálását illetően? Ha kellő egyensúlyban funkcionálnak a nyelvi formálásban az értelmi, az érzelmi és a felhívó jellegű nyelvi formák. A vita „stílusának” kizárólagos intellek- tualizmusa, csak logikai teljesítményt tükröző sajátossága éppen úgy gyengítheti a vita, a disputa hatékonyságát, mint az érzelmileg túlszínezett nyelvi formálás.

A vita nyelvi formálásával kapcsolatban előtérbe helyezett retorikai nézőpont nemcsak a korszerűsíthető és hasznos retorikai eszközök bátrabb és tudatosabb használatára ösztönözhet bennünket, hanem arra is, hogy a vita folyamatában felhasznált nyelvi képletek elsősorban a vita tárgya és az elérendő cél indítéka felől kapják meg sajátos szerepüket. A vita nyelve, stílusa csak akkor hatékony, ha felerősödnek benne azok a nyelvi formák, amelyek mögött hitelesíthető erőként húzódnak meg az önálló gondolatok, s ha a gondolkodás folyamata és a nyelvi formálás teljesen szinkronban van. A közlés logikus rendjében az ok és az okozat, az előzmény és a következmény, az egyidejűség, az előidejűség, illetőleg az utóidejűség követelményeinek is eleget kell tennünk. Mindig a legmegfelelőbb helyen adjunk szerepet a meghatározásnak, az értelmezésnek, a következtetésnek, a bizonyításnak, a cáfolásnak stb.

Nem véletlenül szólunk külön és éppen cikkünk befejező részében arról, hogy kevés olyan vitán vettünk részt, amely valóban befejeződött volna, és a megfelelő tanulságokat is feltárta volna. Mi ennek az oka? Elsősorban a fegyelmezetlen nyelvi formálás: a vitázók újra és újra kezdik a már befejezett gondolatok felsorakoztatását, újra részleteznek, és más megfogalmazásban ismételten fogalmilag szinte körüljárják állításaikat. Minden vitának időben is célszerűen határt kell szabnunk, s ehhez az időtartamhoz úgy kell igazodnunk, hogy a vita valóban befejeződjék és ne félbeszakadjon.

36