Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 1. szám - FIGYELŐ - E. Nagy Sándor: Hagyomány, kultúra, irodalom (próza)
nek kitalálása, akik magukat szakembereknek nevezik a proletárkultúra terén, Mindez merő sületlenség. A proie- tárkultúra ama felhalmozott tudás törvényszerű továbbfejlődésének kell lennie, amelyet az emberiség a tőkés földesúri-hivatalnoki társadalom igája alatt szerzett meg." Más alkalommal Lenin figyelmeztetett a múlt kulturális örökségének kritikai szemléletére, és ugyanakkor felvázolta az egyetemesebb, talán össznépi jellegűnek nevezhető, szocialista kultúra távlatát; „Birtokba kell venni az egész tudományt, a technikát, minden ismeretet, a művészetet. Enélkül nem építhetjük fel a kommunista társadalom életét. Márpedig ez a tudomány, technika és művészet a szakemberek kezében és az ő fejükben van ... Ez roooant nehéz feladat, amelynek teljes megoldására évtizedeket kell fordítani.” VILÁGOS TEHÁT, hoav a lenini „proletárkultúra” termino- lóaiáia a marxista világnézeten alaouló eavetemes, szocialista kultúra-szintézist ielenti. amelynek létrehozásában minden szellemi alkotó közreműködik, aki vállalia a múlt értékeinek kritikai szemléletű átmentését a jelenbe a marxista viláanézet alaoján. Bár időnként napiainkban is tapasztaljuk a kultúra kontinuitásával kapcsolatos tévedéseket, a nagyobb veszélyt méais abban látiuk, hogv a „tartalma szerint szocialista — formáia szerint nemzeti" kultúra megteremtéséhez nem mindin rendelkezünk a Lenin által is menkövetelt kritikai szemlélettel. Főlea e szemlélet dialektikáját hiányoljuk, illetőleg azt a történeti szemléletet, amely seaíthetne a jelenségek korhoz köthető jellegzetességeinek feltárásában. és ilv módon az átvehető hagyományok értékeinek körültekintő feltárásában is. Mivel a problémákat elsősorban munkaterületünkön, az irodalmi ielenséaek megítélésében érzékeljük, ezért példáink is ebből a körből kerülnek ki. A szocialista kultúra eaésze szempontjából is fontos kérdés, hogy a huszadik századi polgári irodalom eredményeiből mit vállalhat a szocialista irodalom? Tapasztalataink szerint a legtöbb bizonytalanság az irodalomban is ható ootaári dekadencia megítélésében jelentkezik. Két veszélyt is látunk ezzel kapcsolatban: a dialektikát, illetve a történeti szemléletet nélkülöző értékelés hamar pálcát tör az életművek felett és rearesszívnek minősíti az előremutató jelenségeket; ugyanakkor találkozunk olyan nézetekkel is, amelyek kritika nélkül fogadiák el a valóban ideológiai-eszmei zűrzavart tükröző műveket. Iskolai oktatásunk problémái között is kereshetnénk például annak magyarázatát, hogy már az érettségin is túljutott diákjaink sokszor olyan tájékozatlanul és bátortalanul beszélnek a századeleji Nyugat költőinek munkásságáról, s legfeljebb megtanult formulákat ismételgetnek a Tart pour l’art líráról és az „elefántcsonttorony"-költészet- ről. Holott alapvetően módosulhat ez az elmarasztalásnak szánt minősítés, ha Babits, Tóth Árpád, vagy Kosztolányi dekadenciáját a századforduló magyar társadalmi viszonyaiból eredeztetjük és menekülő útkeresésüket, magányukat, individualizmusukat az általuk meg nem értett, sőt megtagadott feudális-kapitalista társadalom elleni lázadásnak fogjuk fel. Formakultuszuk, a következetesen megvalósított esztéticizmus ebből a lázadó eszménykeresésből fakad. A modern líra ilyen értelmű szubjektivizálódása ugyanakkor már a XIX. század második felében elkezdődött és a kapitalizmus talaján — az ellen fordulva — az új költői világkép kiformálódását előlegezte, illetve készítette elő. A líra zárt világába menekülő humanizmus ily módon olyan maradandó morális példát alakított ki, amelynek - történetileg tekintve — a szocialista irodalom számára is voltak folytatható hagyományai. ELLENPÉLDÁNK viszont már napjainkig mutat és a modern polgári dekadenciára vonatkozik. Az irodalmi művek tartalmának és formájának egységét szem elől tévesztő szemlélet túlságosan hamar korszerűnek lát olyan mo- derneskedő írói törekvéseket, amelyek a hagyományos ábrázolási eszközök helyett az öncélú formabontással tüntetnek. Ilv módon korszerűbbnek látszik Déldául a francia „új regény”, mint a valójában korszerű solohovi realista regény, vagy az „abszurd dráma” meghökkentő fogásai időszerűbbnek tűnnek, mint az arisztotelészi dramaturgiát követő drámaírói teljesítmények. Pedig éppen Solohov regényei mutatják igazán, hogy az irodalmi korszerűség nem a formán múlik, hiszen inkább a hagyományos realista regény eszközeit alkalmazó Csendes Don vagy a Feltört ugar teljesebb és így művészibb képet rajzol a század forradalmi korszakának napjainkra is mutató konfliktusairól, mint az „új regény” megtervezett tárgyiassága. Vázlatosan bemutatott példáink arra alkalmasak tehát, hogy illusztrálják a dialektikus, történeti szempontú gondolkodás szükségességét. A szocialista kultúra teljessége azt is jelenti, hogy a szocialista társadalom tagjai gondolkodásukkal is felnőnek a jelenhez és a marxista világnézetet életszemléletté alakítva sokoldalúan tudják nézni a hagyományokat is. Nem könnyű ezt a szemléletet kialakítani és formálni, de mint minden másban, a hagyomány, kultúra, irodalom dolgában is a türelmes munka vezethet célhoz. 34
