Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 1. szám - FIGYELŐ - E. Nagy Sándor: Hagyomány, kultúra, irodalom (próza)

;l 11111111111111111111II11III • 1111111II1111111111111111111II11II1111 • 11111111 M 1111111111111111IIII11 Mill 11 ■ 111! II111IIIII11IIIII11111 III I! 11II11II11111II11111 < 1111111 ■ I ■ 111111111111111111111111111 li 11II1111 ■ 111 ■ 11 i ■■ 111 W 111111 i 111II1111111111111 i 111111111111111IIII11 ■■ 111 ■■ II11 ■ 1111II1111111IJ

E. NAGY SÁNDOR: \

Hagyomány, kultúra, irodalom

iiiiiiiiiiimiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiinmiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiHiiiiiiiiHiiii iimiiiimiiiiiiifiiiiHiiiimiiiiiiiimiiiiiiiiiimiiiitiiiiimmmiiiiiiiiimiiiHin

A MAI KÖZFELFOGÁS általában egyértelműen Itéíi meg kulturális hagyományainkat. E felfogás szerint a szocialista kultúra vállalja a múlt haladó szellemi örökségét, és elutasítja mindazt, ami a szocialista tudatot károsan befolyásolhatja. Látszólag tehát egyszerű dolog ez, hiszen a kérdés ilyen értelmezése azt sugallja, hogy a marxista világnézetet tudatosító ideológiai munka kielégítő módon készíti fel a társadalom tagjait a hagyományokkal való találkozásra. Igaz is ez persze, ha a szocialista tudatformálás egészét tekintjük, de a gyakorlati népművelés és az iskolai oktató munka tapasztalatai olyan árnyalatokra figyelmeztetnek bennünket, amelyek időszerűvé teszik az alábbi gondolatmenetet.

Számunkra is meglepő módon gyakran találkozunk azzal a téves nézettel, hogy a szocialista társadalomban a gazdasági és politikai hatalmat megszerző proletariátus o polgári hagyományoktól függetlenül teremt teljesen új proletárkultúrát. A kérdés — a tiszta proletárkultúra gondolata - nem új dolog, hiszen a munkásmozgalomnak majd minden szakaszában szembe kellett néznie e tévedésekkel. Jelenbe mutató tanulságok miatt érdemes felidézni a különböző nézeteket!

A munkásmozgalom gyakorlatilag a II. Internacionálé időszakában került szembe az új típusú kultúra megteremtésének feladatával. Eltekintve most a probléma árnyalataitól magán a II. Internacionálén belül, ennek elmélkedői úgy gondolták, hogy a munkásosztály csak fogyasztója lehet a burzsoá kultúrának, de nem képes új kultúra létrehozására. Vonatkozott ez elsősorban a hatalom megszerzése előtti időkre, de az azt követő lehetőségeket is szkeptikusan ítélték meg. A mozgalom egykori vezetője, Kautsky kifejtette, hogy a munkásosztály növekvő szükségleteinek és igényeinek kielégítésére „nem szükséges az, hogy egy különleges, a polgári művészet felett álló proletárművészet fejlődjék ki.” Ezt egészíti ki egy másik megállapítása: ,, . . . olyan proletárművészetet, amely felette állna a polgári művészetnek, talán nem is lehet elképzelni.”

E lemondó, s végső soron az új kultúráért vívott harcot elutasító szemlélet ellenkező végleteként a mozgalomban létrejött a steril „proletárművészet” és „proletárirodalom” gondolata, amit a proletkultos és rappista csoportok vallottak a Szovjetunióban a győztes forradalom után. Ez a szemlélet teljesen tagadta a polgári kultúrát, s csak az előzményekkel teljesen szakító „proletárirodalom” létjogosultságát ismerte el. Azt hirdették hívei, hogy kizárólag a munkásosztály soraiból kikerülő alkotók lesznek képesek a saját proletárkultúra megteremtésére. Ezek szerint a hatalom átvétele után a proletariátus csak a saját soraiból kikerülő tudósokat, írókat, költőket és művészeket tekintette volna az új kultúra megteremtésére alkalmasnak.

Ma már könnyen beláthatjuk a proletkult álláspontjának tarthatatlanságát! Nemcsak azért, mert az „üvegházi”, tiszta proletárművészet elképzelése sematikus és megvalósíthatatlan (elegendő csak a műformák politikai változásokat átélő történeti folytonosságára utalnunk), de a aya- korlat sem igazolta a kigondolt elméletet. A két világháború közötti európai irodalom bőven ad példákat a proletkultos nézetek helytelenségére! Bebizonyosodott ugyanis, hogy a szocialista irodalom már a felszabadulás, a hatalomátvétel előtt is jelentős értékeket hozhat létre, s erre elegendő példa most Bertolt Brecht, Anna Seghers, Will Bredel, vagy az ugyancsak német Johannes Becher irodalmi munkássága. Talán nem is kell külföldre menni példákért, hiszen József Attila költészete és Derkovits Gyula festészete is a fenti megállapítást igazolja. Az említett életművek egyszersmind cáfolják a II. Internacionálé elmélke- dőinek nézeteit is, hiszen világos, hogy a proletariátus osztályharca töltötte meg szocialista szemlélettel József Attila, Brecht és mások művészetét, tehát a felszabadulásért harcoló proletariátus közel sem csak egyszerű „fogyasztója” volt a burzsoá kultúrának.

VÉGIGTEKINTVE a fenti neveken és hozzájuk gondolva még a szürrealista iskolán átment Louis Aragon vagy Paul Eluard művészetét, az is világos lehet előttünk, hogy mennyire helytelen volt a „tiszta munkásíróról” meghirdetett proletkultos álláspont. Elképzelni is nehéz, hogy a szocialista irodalmat csak a munkások teremthetik meg! Azok is persze, illetve a közülük művésszé váló tehetségek, de teljesen helytelen volt ebből a folyamatból kizárni az értelmiségi írókat, vagy a polgári oldalról érkező, s a marxista világnézetet vállaló szellemi alkotókat.

Az eddigiek szükségessé teszik, hogy a terminológiák értelmét is tisztázzuk. Noha az említett írók a mozgalom mindennapi feladatait is vállalták — gondoljunk csak József Attilára! - mégsem csak szűkén értelmezett orakticis- ta életművet alkottak. Az igaz, hogy a Tömeg, a Szocialisták, a Lebukott vagy más művek a proletariátus napi politikai harcairól szóltak, de a kiteljesedett költői életmű a világ szemléletének új fogalmú költői szintézisét is létrehozta. A szocializmus eszméjétől áthatott József Attila-i költői világkép tehát nemcsak egyszerűen proletárirodalmat jelent, hanem egy magasabb szintű, a napi hasznosság keretein túllépő, s a politikát költészetté transzponáló szo- cialista irodalmat. S ez a különbség nem puszta játék a szavakkal: a szocializmus kultúrája nem lehet csak a munkásosztály szűk kultúrája! Egy egyetemesebb kultúra kialakítására van szükség, amely magába olvasztja az emberiség történetileg kialakult kultúrkincsét, és rugalmasan tud különbséget tenni a számára értékes és értéktelen alkotások között. Ennek nyomán tehát nemcsak proletárirodalomról beszélünk, hanem olyan magasabb szintű szocialista irodalomról, amelyet áthat a felszabadulásért küzdő, vagy a hatalmat már megszerzett proletariátus világnézete, amelyet a marxizmus—leninizmus szellemisége tölt meg. Ennek hatása pedig nem korlátozódik csak egyetlen osztályra. Nagy hiba lenne a kulturális munkát kizárólag a munkásosztály napi feladataival azonosítani.

MINDEZZEL egyáltalán nem fedeztünk fel új dolgokat! Lenin elméleti munkásságában mindvégig tagadta a „steril proletárkultúrát” és gyakorlati tevékenységével is harcolt a „saját proletárkultúra” és az „élesen elkülönített osztálykultúra" ellen. A problémával kiterjedten foglalkozó Illés László bővebben is dokumentálja ezt a tényt (Proletárkultúra vagy szocialista kultúra. Kritika. 1971. november-december 4-22.), mi most Leninnek csak néhány megállapítását idézzük. A Proletkult 1920. októberi kongresz- szusára beterjesztendő határozati javaslat tervezetében ezt írta: „Nem új proletárkultúra kitalálása, hanem a leq- jobb példának, a hagyományoknak, a már meglevő kultúra eredményeinek továbbfejlesztése a marxizmus világnézetének és a proletariátus életfeltételeinek és harcának szempontjából a proletárdiktatúra korszakában”.

Lenin 1920. október 2-án, a Komszomol 3. kongresz- szusán még határozottabban fogalmazott: „Ha nem értjük meg világosan, hogy proletárkultúrát csak akkor lehet építeni, ha pontosan ismerjük az emberiség egész fejlődése által létrehozott kultúrát, csak úgy, hogy ezt a kultúrát átdolgozzuk — ha ezt nem értjük meg, nem fogjuk ezt a feladatot megoldani, A proletárkultúra nem pottyan le készen valahonnan, ismeretlen helyről, nem azoknak az emberek33