Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 4. szám - JELENÜNK - Farkas András: Beszélőn (riport)

kára tartóztatott, első hevületében kezdett volna hozzám ragaszkodni, de én némi felszerelést magamhoz véve, más­nap inkább otthagytam őt. Azt se tudom, hogyan hívják. Nem is ő volt az én szándékom, Zírcre akartam eljutni. Másnap Csopakon majdnem ráfizettem. Ahol éjszakáztam, az udvaron egy rendőr jelent meg és bizony a motorkerék­párt is otthagyva menekültem. Győrszentivánban volt rabtársamat kerestem meg, se­gítséget kértem. Kaptam is, de nemcsak úgy, ahogy egy­kori társam gondolta. Elloptam a személyigazolványát is. Tihany, Badacsony utón Keszthelyen is megfordultam, majd ismét Sófokon jártam, onnan Balatonfűzfőre igye­keztem, de mór három személyigazolvánnyal, mindenütt opróbb lopásokkal röqzítve utam emlékét. A balatoni kóborlás után ismét a Mátra szerepelt úti­céljaim között. Itt már rendelkeztem kellő terepismerettel, Egerbe is e'mentem. Ott szereztem végre egy olyan sze­mélyigazolványt, egy kertészmérnökét, aki némileg hasonlí­tott is rám. Kezdtem biztonságban érezni magam. Fellép­hetek egy művelt fiatalember igényével és tekintélyével. És úgy hiszem, itt tévesztettem el a mércét. Mindenütt meg­nyílt e'őttem az nitn. Ahová he'éotem, kedvesen foaadtak, a pontosan kiszámított mondatok, a szokásos lekötelező konyakok és egyebek mindig megtették a kívánt hatást. Felszabadultabban mozogtam, pénz — ha nem is sok — mindig került a holmik értékesítéséből. Mert van ám vevő mindenre! Miskolcon — kész bolondság — a házigazdám­tól még riasztópisztolyt is loptam. Debrecenben mór Pan­nóniát kellett szereznem. Pásztón csinos fiatal nők társaságába kerültem és bár másirányú elfoglaltságom is szerepelt terveim között, ma­radtam az apró, de értékes dolgok szerzésénél. Visegrád csak átfutó állomás volt ebben az önkéntes hajszában. Mátrafüred után megint Galyatető következett. Egy, a ma­gányával küszködő nő vett gondjaiba. Nem túlzás azt állí­tani, hogy védőpajzsommá vált, talán akaratom és akara­ta ellenére. Megszeretett. A fellobbanó érzés, meg a vak hite engem is többször zavarba hozott. Viharos jelenetek sorjáztak közöttünk, főképp, amikor már tudta, hogy kö­röznek és főképpen akkor, amikor csaknem a szeme lát­tára hűtlenségbe estem azoknál, akikhez ő ajánlott be, mint kedvesét. Ez szeptember 26. után volt, amikor már a Kék fény közölte képemet és cselekményeim gyarapodó so­rát. Az adást én is láttam, igen kellemes környezetben, de a családi hangulatban nem ismert fel senki. N°m is tudom, hoayan végződik ez a tekeraés, ha Ágasvárra nem kerülök. Már egy hete voltam megbízható és bennfentes vendég, amikor az ott időző egyetemisták előtt elővette kazettáját a turistaház vezetője és kivett né- hánv százast. M! nvndnváian láttuk, hogy a kazetta igen csak tartalmas. Nekem csak figyelnem keltett, a gazdag zsákmányt gyerekjáték volt megszereznem. A viszonylag komoly pénzösszeq könnyelművé és fel- szabadulttá tett. Amikor az egyik mátrai vízfolyás hídjának karfáján szárítgattam a megázott ötszázasokat, arra jött két szolgálatos férfi és kérdezte, mit csinálok? Mondtam, hogy a sok Ady egy kicsit megittasodott és ki kell őket szárítanom. Ők jót nevettek és én is vigyorogtam a nem túl szellemes, de hatásos mentegetődzésen. Hévízre november közepén jutottam el, most már jól öltözötten. Kertészmérnök voltam. A szállodába éjfél után kopogtam és kellő bevezetés után a szobaasszony adott nekem szobát úgy, hogy igazolványt sem kért. Még a nyol­cadik napon sem volt neki fontos, hogy testi valómon túl és felül azt is felderítse, ki vagyok, akarok-e majd fizetni a szállásért és egyebekért, vagy sem. A Gyöngyvirág presszó kiszolgálói felismertek. Azóta tudom, hogy a vendéglátóiparban több tapasztalt pszicho­lógus van, mint bármely szakhelyen. Kitűnően ismerik az emberi arcot. Kalandos és idétlen körülmények között me­nekültem a kézre kerítés elől. Csak Szegeden fogtak el. Talán már fáradt is voltam. HARMADIK MONOLÓG Érdekes és élményszerű vch ismét találkozni a bírósági tárgyalás során azokkal az emberekkel, ámokfutásom állító­lagos áldozataival, akiket kisebb-nagyobb érték, összeg erejéig megkárosítottam. Amikor először találkoztunk, a felelőtlen, a felületes és a hiszékeny emberek szürkeségé­ben összemosódva láttam őket. Mind egyformák voltak, rosszul öltözöttek, az általuk megtestesített érdek és kiszol­gáltatottság néha síró rabszolgái. Itt mind jól öltözöttek voltak, kisimult arcúak, kikészí­tettek, a fontosság és fontoskodás megannyi ráncával, ag­godalmával az arcukon, ünnepélyességüket még fokozta az a tudat, hogy ők most fontos személyek, az igazság szol­gáltatásában működnek közre. A bírói figyelmeztetés után is hitték azt, hogy igazat mondanak, semmit el nem hall­gatnak. Kapzsiságukat zsebre gyűrték, mint a taknyos zseb­kendőt, kárukat fennen lobogtatták, mint ártatlanságuk legfőbb bizonyítékát. A férfiak legtöbbje közömbösen vi­selkedett, a nyomozati szakban felvett jegyzőkönyvi vallo­másukat fenntartották, amit a bíró szenvtelen hangon olva­sott fel előttük. A legtöbben nem is értették a hivatali nyelven fogalmazott, a szakkifejezéseket gyakran mereven használó szövegeket. Rendszerint rábólintottak, majd úti­költségük felől érdeklődtek. Ebből a sorozatból a lapuló és dadogó női sunyiságot kimondottan élveztem. De nem szóltam közbe, hogy mennyire másként fűzték a szót, ami­kor szemben állottam velük, akiről azt hitték, hogy meg­kopaszthatják. Kevés, csak nagyon kevés az, ami elgondolkoztatott eb­ben a sokáig tartó szóözönben. A hévízi szobaasszony az talán, ahogyan az elfogódottságtól széttöredezett monda­tait elpötyögte, csaknem a sírás széléig sodródva és elpi- rulva-ellágyulva, mint egy szerelmében megbántott kis­lány, az talán felzaklatott. Most már bánom, hogy ennyire csak eszköznek láttam őt, aki talán cél is lehetett volna. Hiszen annyira, igazán naív és érzékeny vidéki teremtés volt itt is, a szónak legjobb értelmében. Az új anyám talán még fennhéjázóbban harsogott a bíróság előtt, mint a rendőröknél. Most is hirtelen szőkített taréjjal érkezett, felháborodottan attól, hogy sokat kellett várakoznia. Fújta a melódiáját, mintha vásárban lenne. Vádaskodott. Elmondta, hogy az egész családban én vol­tam neki a legrokonszenvesebb és mégis visszaéltem a bi­zalmával. Már-már azt vártam, hogy valamit kikottyant abból a nagy-nagy bizalomból, amely nem látszott annyi­nak még második szemrevételezésre sem, amikor kezdte panaszolni elfulladó zokogással, hogy őket is, az apámat és őt is megloptam hétezer forint erejéig, pedig, hogy be­fogadtak?! A bírónak is feltűnt ez a nagy erőfeszítés és abbahagyotto vele a nagy szájöblögetést.. Akkor is felvág­ta a fejét, amikor a bíró megkérdezte, hogy az új anyai szereore tekintettel nem kell vallomást tennie, hallgathat. De ő beszélni akart, mert minden bizonnyal megütötte volna a guta, ha mindazt nem mondhatta volna el, ami o begyét nyomta. Hát most már a begye is üres lett. Apám megtört, meggyötört emberként jött be a tár­gyalóterembe. Hétköznapi gúnyát viselt, de tisztességes tisztasóaaal, nyoma sem volt most annak, hogy a kocsmá­ban érezte jól magát. Személyi adatait nyögve ismételte a bíró után, mint akinek nehezére esik a hangokat egymásba jll^cztani, talán nem is az ajkán, mint az agyában. A bíró kérdését, hogy kíván-e vallomást tenni, hiszen a fiáról van szó a tárgyalt ügyben, talán harmadszorra, ha megértette, de nem szólt. Az amúgy is görnyedt test továbbgörnyedt, mint aki be akar gubózni és így akar elmenekülni a szé­gyen elől. Nem kereste, nem is találta volna a tekintete­met, mert ebben az egy helyzetben bátrabb és fölénye­sebb voltam önmagomnál. Gondoltam régebbre és még régebbre, aztán annál is régebbre, egészen addig kutat­tam emlékezetemben, amíg apám első részeg arcára nem emlékeztem. Meg az anyáméra. És nem akartam sem őt, sem magamat egy sajnálattal egy csomóba fogni. Ami­kor a lehajtott feje már-már a nehéz tölgyfa tárgyalóaszta­lig bukott és eleredtek a könnyei, a biró kitessékelte a teremből. E pillanatban mintha egy belső hang mégis azt mondta volna, hogy nemcsak nekem terhes ez az élet, de neki is, akit lassú és alattomosan óvatos gonoszsága meg­óvott attól, hogy börtönbe kerüljön. Mi mindenre nem jó a házasság, a családi ház küszöbének a szentsége? 43

Next

/
Thumbnails
Contents