Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 4. szám - JELENÜNK - Farkas András: Beszélőn (riport)

Mennyi rothadás elfér ezen a védett táptalajon, ahol a

gyötrelmek és a szenvedélyek büntetlenséget élvezhetnek?

Legnehezebb és egyben legbosszantóbb meglepetése az egész eljárásnak az a félóra volt, amikor az ötven éven felüli nőt hallgatták meg, akinek minden pimaszságom ellenére kellő őszinteséggel megüzentem, hogy élettársam-: nak tekintem és úgy is gondolok rá. Erre ő kijelenti, hogy rokonszenvét ma is élvezem, mindent megtesz érdekemben, segít anyagiakban és erkölcsiekben, de a kapcsolatot nem tartja olyan mélynek és igazinak, mint én hittem. Ki tudja, ki és mikor, milyen tanácsot adott neki, milyen érdek foghatta le a nyelvét, tett béklyót érzelmeire, amelyek a kritikus napokban, olyan ellenállhatatlan erővel törtek ki belőle, hogy még engem, aki tőle súlyos évekkel vagyok fiatalabb, megforgatott és úgy gondoltam rá zaklatottságomban, mint akinél nemcsak pártfogásra, de otthonra is találhatok — és most megtagadott. Helyzetem nem tette lehetővé, hogy rákérdezhessek a megtett nyilatkozatokra, nem akartam, hogy jót nevessenek az egyébként nagyon udvarias jogászok, a bíró, az ügyész és a védő, de nyelv vemen volt a felháborodás, hogy nem ezt érdemeltem tőle.

A nagy summa gazdájának, a turistaházi főnöknek az arcát végig figyeltem. Nem lankadó szorgalommal kutat? tarn, mi lehet az oka annak, hogy ez az egyébként vertJ kutya-tekintetű gyalogos-kocsmáros, hogyan tud ilyen egy lélegzetre elősorolni mindent, hiszen a legtöbbször kapatos állapotban volt és csak akkor szólalt meg ott fenn, a Mátrában, ha a felesége szóhoz hagyta jutni. Igaz, a tárgyalásra a felesége elkísérte és ez a tény — úgy látszik — elegendő volt ama bátorságra, amely a csipkézett szélű állításokhoz kellett. Egyhetes ott-tartózkodásom alatt mindenfajta munkát végeztetett velem, mint aki örül annak,, hogy most egv kertészmérnökön uralkodhat ő, aki egy asszony uralma alatt szenvedett.

NEGYEDIK MONOLÓG

Amikor a bíró kihirdette a tizenhárom évet és a mellékbüntetést, kissé megszeppentem. Hogyan lehetséges, hbqy egy ügyben, ahol a tényállás hetven-hetVenöt százalékát én adom a nyomozó hatóság kezére önmagam ellen, csipetnyi ügyeket a legrészletesebben és a legpontosabban tisztázok, ahol csak egy olyan tétel van, ami kirí a napi zsebelések és lopások szürke tömegéből, eddigi visz- szaeséseim és e sorozatom miatt tizenhárom évre ítéljenek? Ennyi! nem adnak emberölésért, ha az okokat és ellertoko- kat felsorakoztatják? Rosszul viselkedtem volna? Rosszul védett az ügyvéd? Rosszul olvasták volna fel nekem a paragrafust, mely idevágóan rendelkezik? Mit értett félre a bíró, vagy valamivel megsértettem, magam ellen hangoltam? Talán bosszantotta a bírót és az ügyészt, hogy nem csaptak olyan hűhót a tv-sek a bírósági tárgyaláson, mint a Kék fényben? Rosszul csaptak volna össze az indokok az. ügyész és a védő között?

Ma már tudom — a másodfokú bíróság nyolc évre leszállította a szabadságvesztést —, hogy minden kérdésemben benne akadt valami a meg nem fejthető valóságból.

Nem tagadom, tekergő vagyok. Erre nincs jobb magyar szó. Csaknem negyven leszek, mire szabadulok. Az életem kétharmad része odavész, mire a börtön falai közül sápadtan kijövök a szabad levegőre. Magamnák köszönhetem. Bűnhődésem jogos, el is viselem. Ezért tettem mindenre kiterjedő, beismerő vallomást, hogy később fel ne fedezhessenek valamit is, amiről nem adtam számot. Tudom, hogy ezért nem várhatok dicséretet, de a jószándék jelenlétének az észrevételét igen. Ez vagyok, ilyen vagyok és most megmértek. Igen súlyosnak, veszélyesnek találtak. Talán az is vagyok, ha elszabadulok. De a bűncselekményeket nagyonl sokszor nem követhettem volna el, ha azok a bizonyos sértettek nem ugyanolyan sunyi módon és ugyancsak nem haszonlesésből álltak és kerültek velem szembe. Nem egyszer csak bosszúból, a magam módján igazságot szolgáltatva vittem el a ráncos vénséqektől a holmikat, hogy ráébresszem őket kapzsiságuk tudatára.

Nem találtam a helyeme* a világban. Elszoktam tőle. Fé'tem, elrugaszkodtam tőle. Egy éjszakai gondolkodás nem volt elég az eligazodáshoz, a tűrés új fajtájának elviseléséhez, az idomuláshoz, az edződéshez. Még nem is éltem, még nem is döntöttem igazán, mihez kezdek majd negyvenévesen. Van, aki gondol rám, van, aki törődik velem a távolból. De lesz-e majd, ha kiszabadulok? És milyen lesz az, és ki lesz az? Apám talán majd él még. Az új anyám talán lesz még az anyám, de minek? Látja, nem vagyok különösebben elérzékenyedve, ez az eljárás azzal végződött, amit még az elején remélni engedett. Igaz, nem mondta biztosra, mert az ügyvéd nem jós, Csak szakember, aki nekivág a vád alapján, a bizonyítékok birtokában az izzasz.ó küzdelemnek, amely az ügyész, a bíró, az ügyvéd között lezajlik., — Az igazságért. De hát mi lehet ebben az ügyben az én igazságom?

Valami azonban elgondolkodtatott. Azt ismételgette, hogy a vádlottat meg kell minden oldalról vizsgálni, ha az isméte't büntetés nem éri el a célját. Majdnem tizenkét évet ültem és ön azt mondta, vegyen kéz alá egy ideggyógyász, vizsgálata után feleljen ezekre a kérdésekre: miért csak fekete Pannóniákat loptam; miért vettem az ámokfutás alatt nyáron öt bőrsapká*-; miért csak fekete utazótáskákat emeltem el; miért csak fekete tokos zsebrádiókra fájt a fogam, ha nem olyan volt, rögtön becseréltem feketére; miért kerestem a kiélezett veszélyhelyzeteket; miért loptam meg olyanokat -is, akikkel szemben hálát kellett volna éreznem? Ez a fekete szín, ez a gátlástalan ismétlés azóta engem is elgondolkoztatott. Ez a színimádat az őrület előszobája? Amióta ezt elmondta, félelmeim vannak. Ügy érzem magam, mint a sérült vitorlásgép, amit hangárba vontattak. Tudom, sokáig nem fogok repülni.

fi4