Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 4. szám - JELENÜNK - Farkas András: Beszélőn (riport)

Papírjaimmal innen mentem be a gyárba. Fogadtak, mert mi mást tehettek, hiszen kiközvetítettek és munkába kellett állítaniok. Úgy tudom, szigorú rendelkezés van, hogy a rehabilitációsokat úgy kell bevezetni az üzemi kollektívába, hoqy a munkatársak ne értesüljenek a „flepnijéről". A rendelkezés üres malaszt persze, mert már a belépésemet követő öt percen belül mindenki tudta, hogy a „sittről'' jöttem és úgy is néztek rám.

Ha most azt mondom, hogy a szégyenkezés, a paragrafus és az élet gyakorlata közötti különbség csaknem az őrületbe kergetett, nem hiszi! Pedig, úgy volt, uram. Otthon nem tudtam enni, az apámmal egy értelmes félmondat erejéig nem beszélgettem vagy vitatkoztam. Amit az öregem közölni akart velem, azt az élettársától, ettől a rosszul szőkített negyvenestől tudtam meg, aki mindig serényen vállalkozott arra, hogy velem társalogjon. Bírtam, bírtam egy ideig, aztán egyszerre elég lett!

Még volt némi pénzem, elhatároztam, lemegyek a Balaton mellé, hátha a vidámabb környezet helyre hozza egyensúlyomat és tisztázom magamban, maradjak-e az apám házánál, maradjak-e a rám sandító üzemiek között, vagy menjek tovább, más vidékre, ahol mégsem lesz ekkora ez a szorítás? Megkísértett az a sok álom és látomás is, amelyet a börtönben kiszíneztem magamnak, és úgy képzeltem, hátha egy siófoki szálloda és egy nyári éis^aka hoz nekem valami véletlent. Nem hozott, Egész éjszaka csak kóboroltam és töprengtem, kerestem a megfoghatatlant, az érdekeset, de nem jött se ember, se gondolat formájában. Döntés nélkül érkeztem haza, visz- sza, s azzal a fájó érzéssel, hogy nem tudtam magam felől dönteni.

Bementem másnap reggel hát a gyárba. S ekkor jött az egyik munkatársam is. A bejárat mellett letette a bukósisakot, a bőrkabátot, és leállította a fekete Pannóniát. Még az aktatáskáját is rajtahagyta. Pillanatnyi tétovázás nélkül fejembe csaptam a sisakot és berúgtam a motort és neki az ismeretlennek! Ne tessék érte kinevetni: hosszú idő után először éreztem magam boldognak.

MÁSODIK MONOLÓG

Érdekes megfigyelni, uram, amikor egy-egy ilyen sértettel, mint az enyéim is, másodszor találkozik az ember. A tett elkövetésekor, vagyis, amikor a vendégük voltam, nem tudtam megfigyelni őket teljesen. Nem vettem egészen szemügyre azokat, akikkel hosszú vándorlásom alatt, júliustól november végéig, szembe kerültem, mert akkor lefoglalt a hirtelen támadt szerzési ötlet. Olyanok is akadtak, akikkel valószínűleg akkor sem tudtam volna mit kezdeni, mint ahogyan most is olyan üresen néznek rám, mint egy feketekávés csésze, amiből a kávét régen kiitták.

Annyit általánosságban bevallhatok, hogy a férfiaktól mindig is idegenkedtem, azoktól sohasem akartam elvenni semmit, mert nem esetem az erőszakos fellépés, és a férfiak nem is oly hiszékenyek, mint a nők. Ezt a véleményemet egyszer már feltártam, nagyon helytelenül, éppen egy fontos nő előtt, aki aztán azzal fizetett a nők hiszékenységéről és gyors megdolgozhatóságáról vallott nézeteim ismertetéséért, hogy fölényes hangon, mint egy tort ülve rajtam, vágta oda nekem elítéltetésem után: „No most aztán megkapta a magáét!" Valóban megkaptam.

Uram, ismeri az elkövetett bűncselekményeket, így elhiszi nekem, hoqy a férfiakat csak akkor rövidítettem meg, ha múlhatatlan szükségem volt a szerzésre, főképpen a ie^ete Pannoniakra, mert éppen menekülnöm kellett, vagy mert defektem volt és nem tehettem másként, vagy olyan ostobán viselkedtek, hogy önmagamat nevettem volna ki, ha másképp cselekszem.

A nők, az egészen más! Néhány fogás, néhány jól ütemezett, jól hangsúlyozott félmondat, az időpont helyes megválasztása a cselekvésben, korra való tekintet nélkül a szemtelen hízelgés fék nélküli, korlátlan alkalmazása, a hiúság meglegyezgetése, az elmondott mesének bármilyen csekély alátámasztása és valószínűsítése elegendő, hogy a legvakmerőbb mozdulatok és tervek célba találjanak. Nélkülük Budapestről kiindulva nem jutottam volna el Kistarcsáig sem. Ajaj! Ehelyett a falu helyett valami más nevet kellett volna mondanom!

Ott kell folytatnom, azzal a motorkerékpárral, amit a gyárból, attól az embertől megemeltem. Boldognak éreztem magam, mert bőgött a gép alattam, az első kilométerek után annyit vettem ki belőle, amennyit birt, százhúsz- szal mentem Vác felé, vagy nem is tudom, hová. Az első gondolat az volt mindig, hogy a rokonaimhoz megyek, mert támpont nélkül nem lehet élni ebben a világban. Töprengésem második menete az volt, hogy végiggondoltam, vajon milyen magyarázatokat kérnek. Ettől elszégyelltem magamat — már a változatok végiggondolása közben is —, így aztán nem maradt más hátra, mint frissen szerzett vagyonomat, az első motorkerékpárt értékesíteni. Ha volt egy fekete Pannónia már egyszer szabadon az utcán, lesz az még többször is. És bárhol voltam az országbon, városban, vagy falun, félórás keresés után mindig találtam egy ilyen bőgő „kecskét”.

Nvár volt. a szezon derekán, élni kellene. Mondataimat, mozdulataimat már régen betanultam, csak le kellett verni róluk a börtönben rárakódott rozsdát. Irány Dobogókő!

Ott üdülők vannak, lazító emberek. Az egyik csinos kis ház elől elemeltem az újabb Pannóniát és innen indultam a Mátrába. A Benevár étteremben lehetett hasznos isme- rettséaet kötni. Kiadó szobát béreltem, mert a nyár csendesebb a Mátrában, mint az ősz meg a tél. Meqkérték az árát és hogy nekem ne kerüljön túl sokba az éjszakai menet, hát elemeltem a gazda apróságait: karórát, bukósisakot, plédet, sporttáskát.

Már többször kérdezte, itt most megismételem a választ. Hogyan tudtam az apró, de nekem mégis fontos tol- vajlásokat végigcsinálni, hogv a harmincöt esethen egyszer sem jöttek rá? Figyelem és összpontosítás kérdése az egész. Fel kell ismerni az alkalmas pillanatot, pár mozdulattal kell végrehajtani a cselekményt és utána nyomban eltűnni. Nincs idő fontolgatásra, tétovázásra. Az elhatározás, a véqrehajtás és eltűnés mindig a legkisebb időt vette nálam igénybe.

Eleinte szükségem volt ezekre a sportos kellékekre, meg a kisebb-nagyobb tolvajlásokra, hiszen kellett forgó alap a vándorláshoz és allűrjeimhez. Később már csak azért vittem el néhány dolqot. mint eqy öregasszonytól azt a vacak vekkert, amely húsz forintot sem ért, hogy megbosszuljam, amiért egy éjszakára váltott szobáért három esti szállás árát kérte. Ö úgy indokolt, hogy ez neki így üzlet, én úgy indokoltam, hogy elvittem a vén kufár vekkerét, s az első utcasarkon eldobtam. Legalább emlékezett rám. Innen Lillafüredre hajtottam, majd onnan Vácra, onnan Debrecenbe, meqint csak lopott motorral, de az Törökszentmiklóson lerobbant, ezért azt otthagytam az egyik utcában, hogy átnyergeljek egy újabb feketére, és inne" már n Balatont vettem célba. Még csak kóstolgattam a „dolce vitá"-t a nagy tónál, mert onnan ismét a Mátrába karkáztam. Mátraszentimrén éooen egy Skodából sikerült volna kiemelnem eqy táskarádiót, de rámkiabáltak és a motorral megfutamodtam. Higyje el, nem éreztem különösebb izqa'mat vaay ijedtséget.

Galyatetőn börtöntársammal találkoztam, akivel elmentem szüleihez Tiszavalkra, onnan visszajöttem Galyatetőre, de ott igazoltattak és el kellett húznom a csíkot más irányba. Nagykőrösre futottam le, ahol egy kétségbe- ejtően dicsekvő és vendégszerető ember házához kerültem, megvendégeltek és így kellett magamhoz vennem egy jó táskarádiót és egy értékesebb zsebórát.

Zamárdiban már sátrat béreltem, mert így ranqrejtve maradhattam. Ezt a sátrat természetesen eladtam 250 forintért. Siófokon is megfordultam, hasznom eqy villanybo- rot/a és táskarádió volt. míg egy másik siófoki lakásból egy fiatalember teljes nyaralói ruhatára került a birtokomba.

Leányfalun szereztem újcbb Pannóniát, Pesten a rendőrök elől megszöktem, onnan Esztergomba keveredtem, szállodába, de onnan fizetés nélkül távoztam Dunántúlra.

Bajna községben — ezt nem szabad kihagynom — a kútnál szóba elegyedtem egy fiatal asszonnyal, aki éjsza«2