Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 4. szám - JELENÜNK - Farkas András: Beszélőn (riport)

G. L 1972 nyarán végrgszágúldoíta ez országot, lopással, szerzett fekete Pannóniákon, míg decemberben elfogták. A Kék fényben már szeptemberben hírt adtak róla, közölték fényképét és bűnlajst- romát, de neki többször sikerült ezek után is egérutat nyernie üidä». zői elől. Az alább közölt monológsorozat rövid váza és sűrített fogalmazása egy beszélgetésfolyamatnak, amelynek a másik résztvevője feladatát teljesítette a nem mindennapi bírósági eljárásban» míg a főszereplő magát mentve vallott életéről; amelynek formálója volt, és most áldozatának hisz.

Az adatok valódiságához nem fér kétség, hiszen a jogerős ítéletek indokolása egybeesik azzal a történéssel, amit a monológok feltárnak. Amiért a szerző az ügyet, G. L. sorsát röviden feldolgozta, az nem más, mint alkalom erkölcsi tanulságok levonására. És azért, monológ ez a beszélgetés, mert minden ellenvetés csak elszinez- né azt a késői magyarázatot.

•:!':'. i ■ ,f

HiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiuHiiiimiiiiiiiiiHiiiiimtiiiiiHMimiiiniiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiÉiirtiimiiMiiMiHHiiiiinu

| FARKAS ANDRAS:

r ■ s

Beszélőn 1

űiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiimiiiiiiuiMmiiiiiiiiüiiiiiiHiiiiimiiiiiiMiimMiríitiiMiOiMiiiiiiniiiiiiiifiuiiMiitiimiHiiiiiir

ELSŐ MONOLÓG

Most, a harmadik találkozásunkkor kell elnézést kér-: nem, hogy bizonyos feszengéssel és bizalmatlansággal vá-í faszoltam eddigi kérdéseire. Ez a bizalmatlanság nerrv egészen alaptalan. Sokszor, sokan kifaggattak már engem, biztosítottak jóhiszeműségükről, én hittem, feltártam sor-í sómat, aztán vegyelemeztek, kiszámították, hogy bennerh mennyi ez meg amaz van, és végül szenvtelenül a hűvös- re tettek. Ezt most nem azért mondom, mintha az előző- esetekben nem érdemeltem volna büntetéseket, de nem így, és nem ekkorákat!

Mindössze huszonkilenc éves vagyok és már három hónap híján tizenkét évet ültem. így igaz. De ha egy kicsit utána számolnának és levonnák belőle azt a két esztendőt, amikor valóban azt hittem, hogy sikeres életnek nézek elébe, akkor könnyen odajutnának, hogy az én bűnözéseim a gyermekkoromban kezdődtek. És egy gyerek mégsem egészen a maga hibájából lett azzá, ami. Vagy el tudja azt képzelni, hogy vannak született bűnözők? Én nem ismerem az elméleteket, a paragrafusokból is csak azokat pedzem, amik engem érdekelnek és érintenek, de azokat szóról szóra. A börtönben az idősebbek sok mindenre kioktatják az embert.

Tizenegy éves koromban eladtam az apám télikabátját, mert jól akartam lakni és mert szerettem az édességeket. Tizenhárom éves koromban írtam egy meghatalmazást és azzal felvettem az anyám fizetését és azt ugyancsak a barátaimmal tüntettük el. Nem, nem a testvéreimmel, azok rólam már korán úgy beszéltek, mint olyanról, aki kilóg közülük. Ma sem tudom, van-e annak is jelentősége az én szempontomból, hogy gyakran láttam a nyomorúságos lakásban anyám sorsát. Apám nagyon ivott és amikor este részegen hazajött, neki állt feljebb, miért nem kap ilyen, meg olyan vacsorát, és nem egyszer azzal végződött a szóváltás, hogy anyámmal feltörölte a konyha földjét. Nem, feltöröltette, feltörölte! Az anyámmal. Vad veszekedéseket éltem át, nem egyszer láttam a kés lendülését is. Lehet,: hogy mindezek élesebben rögződtek meg bennem, mint a többi testvéreimben, és nerr mosódtak el nyomtalanul bennem, hordom őket magamban.

Ne tessék azt hinni, hogy sohc- nem mosolygott rám a szerencse. Volt egy pillanat — nem is így igaz, hiszen két esztendő volt —, amikor megfogtam és tartottam is az isten lábát. Szorítottam is, hogy a markomban maradjon. Ejtőernyős voltam. Szerettem, imádtam ezt a sportot. Egyre magasabbról, mindig magasabbról! Törtem, gyötörtem magam, nem is hiába. Már több mint kéttucatnyi ejtőernyős

ugrás volt mögöttem, amikor egyszer ugrás után rosszul estem. El kellett eresztenem azt a magassógbeli lábat.

Az utolsó büntetésemet, öt évet, egyébként 1972 júniusában töltöttem le. Nem érdektelen talán elmondanom, hogy a hírek szerint anyám azért lett öngyilkos 1967-ben, mert nem bírta el ezt a szégyent, ő nem birta ki az én öt évemet. Ma is sajnálom, hogy viselkedésemmel, hálátlanságommal fájdalmat okoztam anyámnak, de mégsem hiszem el, hogy az én sorsom miatti szégyene vitte őt a végzetes lépésbe. Sokáig kísértett azért még ez az öngyilkosság, de a börtön, a környezet megóv az okok keresésétől.

Lakatos szakmámmal különben viszonylag jól megvoltam az öt év alatt, és még homoszexuális sem lettem. Amikor kiléptem a kapun, az életbe, már túljutottam az első megrázkódtatásokon. Mit kezdjek majd magammal, huszonkilenc évesen, ilyen múlttal, ekkora teherrel — itt az anyámra gondolok —, azzal a rengeteg fintorral, amellyel majd az életben fogadnak a finnyások? Egészségesnek, majdnem azt mondanám, erősnek éreztem magam, hittem is annak a biztatásnak, hogy ne tartsak semmitől, a társadalom befogod, menjek vissza a családhoz, mert ez a legtermészetesebb, a munkahelyet megszerzik, illeszkedjem pe a környezetbe és akkor gyógyulni fog az a seb1 amelyet magam ütöttem önmagomon.

Hittem is, nem is, hogy ez így lesz! Nem tudom, ismeri-e, uram, azt a belső remegést, amikor az ember megérzi, mekkora veszély leselkedik rá? Talán a frontkatona érzése lehet ilyen. Már korábbi szabadulásaimkor is émelygett a gyomrom az izgalomtól, hogyan néznek majd az emberek, mit mondanak, mivel sértenek meg először és én mit tudok majd nekik válaszolni? Helyzeteket képzeltem el most is, arcokat, akik az ismeretségem köréből és az ismeretlenségből tűntek elém, egy kicsit mindig kancsalítva, talán az éh izgalmaim miatt, és soha nem biztattak semmire.

Ezzel a reszketeg gyomorral mentem haza apám címére. Azt, hogy köszönni is alig tudtam a küszöböt átlépve, azt nem kell mondanom. Apám is nyögött valami köszönés- félét. A székek mocorgása és a bútorok recsegése volt a viszontlátás zaja, dallama azon a nyári napon, amikor hétágra sütött a nap, de én sötétnek láttam mindent. És ettől a bakacsin-feketétől mégis megnyugodtam. Apám szeretett volna eltűnni, hogy ne is lásson, de otthagyni mégsem akart, mert hátha teszek megint valamit, hiszen túdta, hogy lopásért voltam elítélve, és enyves a kezem. Nem kérdezte, hogy eszem-e, vagy kellene-e valami. Csak ült az asztalnál, kopasz fejét ingatta erre-arra, mint aki' jajveszékelni szeretne, vagy mint aki kálikét kapott. A végtelennek tűnő semmibe-várcst hirtelen ajtónyitás zavarta meg. Bependerült egy rosszul szőkített hajú asszony, ideges lépésekkel, apámnak gyors szervusszal köszönve. Apám nem állt fel, csak ült és várt. A nő odament hozzá, csókot nyomott a kopasz fejére, majd néma kérdéssel meredt rám. Apám felnézett rá és csak annyit nyögött ki: „Ű az.”

A nő jól végigmustrált, pedig egy fejjel magasabb voltam nála, majd némi habozás után rámköszönt és kisvártatva hozzátette: „Én vagyok az anyád!” Apán alatt e pillanatban megroskadt a szék, mintha az elhasznált anyag nyögött volna fel, az ő lelkiismerete helyett. Meg’ is mozduit az összegörnyedt test és mint aki menekül, las-' san felállt: „Még el kell mennem pénzügyben, addig készíts neki valamit!"

Az új anyám — utóbb tudtam meg — csak néhány1 hete jött a házhoz és voltaképpen csak élettársa az apámnak. A nyelve fel volt vágva, ami a szívén volt, az a száján, s így egy-kettőre értésemre adta, hogy apám négy: fattya közül még mindig én vagyok neki a legrokonszenvesebb. Fanyalogva megköszöntem „jóságát”, és ha akkor ennyiben maradtunk volna, bizonyára nem tett volna olyan vallomásokat minden fórumon, hogy az apám házát ki akartam rabolni és a megtakarított, eldugott hétezer forintját is én loptam el. Akkor jöttem rá arra is, hogy a nők — korosztályon innen és túl — azt hiszik el, amit mondanak nekik, feltéve, hogy jól hangzik és hízeleg a hiúságuknak. Képzelje el, hárman lakunk néhány napig a lakásban. Az apám iszik és öreg. A nő negyven sincs. És én ötéves szabadságvesztés után végre kiszabadultam. Perzselt a levegő!

41