Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 4. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) III. fejezető

DON QUIJOTE: (megdöbbenve) Car­rasco? A laureátus? NAGYORRÜ: (hatalmas orrát, amit csak zsinórra rákötött ál-orr, elmoz­dítva fején, hangos óbégatással) Én meg Estebán vagyok, a harangozó! (két karját kitárva a még mindég a Ián guggoló SANCHO leié) Neked meg SANCHO, szomszédod és ko­mád! Kegyelem, nagyjóuram! Éb­redjen, laureátus uram! (A TÜKRÖS LOVAG megmozdul, de továbbra is fekszik, erőtlenül) DON QUIJOTE: Estebán? A laureátus? Mit keresnek erre kegyelmetek? NAGYORRÚ: Jöttünk nagyságotok utáni Hogy megint bajba ne keve­redjenek! Az volt a nemes szándé­kunk, hogy hazavisszük nagyságto- katl SANCHO: Nincs tán baj otthon a csa­ládommal, koma? (izgatottan még mindig a fa tetején) NAGYORRÜ: Nincs semmi baj, ko­mám! Csak ez a kóborlás döntötte gyászba az egész familliát! TÜKRÖS LOVAG: (próbálkozik, hogy felemelkedjék, de csak a fél karjára támaszkodva, a földön marad) Ezút­tal vesztettem, nagyjóuram I Köszö­nöm, hogy megkímélte az életemet! DON QUIJOTE: (lándzsával még min­dég a LAUREATUS leje fölött) Elég a hálálkodásból, lovag uram! Hallja parancsomat I TÜKRÖS LOVAG: (elhaló hangon) Vá rom, nemes dón Quijote uraml DON QUIJOTE: Vallomást akarok! Te­gye szívére kezét, lovag I Ki szebb, nemesebb, hűbb és előkelőbb, — az én menyasszonyom, Dulcinea del Tobosó, vagy az ön menyasszonya, Casildea?! TÜKRÖS LOVAG: (erőtlenül) Belátom tévedésemet! A hölgyek gyöngye: Dulcinea I DON QUIJOTE: Elég, lovag! (tejét az ég felé emelve, hangos kiáltással) Dulcinea! Dulcinea! Egy szolgával több hever a lábaid előtt! (SANCHO felé) Sancho! Mássz le a fáról, gye­rünk! (dárdáját és lándzsáját magas­ra emelve) Tisztul az ég! Az igazság győzedelmeskedik! Induljunk, San­cho! Spanyolországért! Isten segít­ségivei ! (SANCHO már lemászott a fáról és hátul, a LOVAG mellett áll, a SZŰR KE kötőfékjét fogva. Lassan sötétedik) TÜKRÖS LOVAG: (minden erejével, hogy feltápászkodjék) Estebán szom­széd ! NAGYORRÚ: (a TÜKRÖS LOVAG hó­na alá nyúl és nehéz küzdelemmel lábraállitja) Laureátus uram! Nem történt tán valami baja? TÜKRÖS LOVAG: Elmentek már? (hát­ratekintenek, amint a LOVAG és SANCHO éppen távolodnak a fák között) Ezúttal nem sikerült! De nem csüggedhetünk! Haza kell vinniI Meg kell menteni nagyjóurunkat! (A NAGYORRÜ segítségével hátra felé vánszorog. Közben mind jobban sötétedett) iimmmiim 1171 S 2 (És ahogy sötétedett, eleinte halkan, de mindjobban erősödő, csengő-bon gó, csilingelő, recsegő zeneszó hang­zik messziről, afféle kocsmai, lakodal­mas zene, mely végül már hangos harsogással betölti a sötétedő szín­padot. Újra lassan világosodik. A színpadot egy nagy, nyitott lélszer, afféle kocsmai „állás" gerendákból, oszlopokból és tetőből összetákolt váza tölti ki, hátul szabad kilátással az éjszakai mezőre, csillagos égre. A zeneszóra a színpad előterében nagy tánc kavarog. Afféle esküvői tánc, középen a VŐLEGÉNNYEL és a MENYASSZONNYAL, akik körül a táncoló NÁSZNÉP imbolyog. Háttér­ben, a csillagos szabad ég alatt, kis emelvényen a VŐFÉLY áll, aki han­gos szóval hívogatja, tereli be az ál­lás alá a VENDÉGEKET) VŐFÉLY: (mellén nagy kokárdával, vi rágós bottal kezében) Táncra, táncra sokadaloml Ez osztán egy lakodalom! (a háttérben megjelenő LOVAG le­ié aki mögött SANCHO húzza a SZAMARAT) Egy szára lovaguram! Tiszteljen meg, álljon közénk! Ne vesse meg szerény mulatságunkat! DON QUIJOTE: Kösd ki a Rocinantet, Sanchot! Megpihenünk! SANCHO: Meg harapunk is valamit, jóuram I Puszta dicsöségbű azé' mán mégse élhetünk! (A LOVAG leszáll a LÓRÓL, amit SANCHO hátravezet, de egy pil­lanat múlva újra megjelenik. A LO­VAGGAL együtt hátul állnak) VŐFÉLY: (nagy rendezéssel a TÁNCO­LOK felé) Helyet, helyet, emberek! Táncosok, pihenjetek! A TÁNCOSOK visszahúzódnak, kivéve a VŐLEGÉNYT és a MENYASSZONY T, mert a VŐFÉLY rájuk kiált) Héj, Maria! Héj, Bernardó! Köszöntsétek a lovag urat! DON QUIJOTE: (két kezét az előtte ál­ló MATKAPAR fejére helyezi) Isten segítsen benneteket, fiatalok! Le­gyetek tisztességesek, szorgalmasak, hűségesek! Ezeken nyugszik a világ! Szeressétek ezt a földet! (nagy moz­dulattal a csillagos égbolt télé) Az egészet! becsüljetek meg a világot, Spanyolországot! (SANCHO felé for­dulva) Tíz aranyat adj nekik, Sancno hadd gyarapodjanak! SANCHO: (morogva tizet oldalán lüg- gö tarsolyából) Bezzeg amikor én házasodtam, engem senkise gyarapí- tott! VŐFÉLY: (hangos kiáltással a hátsó jobbsarok felé) Pedro mester! Jaki­Maki! Elő a tudománytokkal I Szóra­koztassátok a nemes vendégeket! (Most a hátsó sarokban előbukkan PEDRÖ MESTER, a jövendőmondó. Középtermetű, vállas ember, akinek fél arcát és egyik szemét zöld bár­sonyból varrott álarc fedi. ölében láncrakötött makimajom) PEDRO MESTER: Türelem, türelem, vő­fély uram! (nagy bókolással a LO­VAG előtt) O, lovag uram! Urasága­im 1 Pedro mester a nevem! Tudós társam, ez a majom, ha kívánják közli uraságtokkal a múltat és a jelent! Két tallér az egész! DON QUIJOTE: És a jövő? PEDRO MESTER: Csak a múltat és a jelent! Két tallérért, manapság, ne várjon nagyságod csodát! DON QUIJOTE: Sancho, fizess ki négy tallért! Kettőt értem, kettőt magadért! (SANCHO vonakodva, morogva fi­zet) Ki vagyok én és mi a nevem? (A MAJOM felugrik PEDRO MESTER vállára, ott füléhez hajol és vicso­rog. PEDRO MESTER túlzott mozdu­lattal jelzi meglepetését) PEDRO MESTER: Don Quijote de la Mancha! Lovagok lovagja, a Búské­pű Lovag I (földig hajolva alázatá­ban) Az elnyomottak megbosszúlója I A szerencsétlenek és gyengék táma­sza ! SANCHO; Híjj, azt a magasságos jó­istenit! Ez osztán igazán csoda! Szó­ról szóra eltrafálta, el azt! (a LO­VAG elé íurakodva, megragadja PEDRO MESTER zubbonyát) Most mán az én családommal mi van, tu­dós uram? Élnek, halnak-e? PEDRO MESTER: (a MAJMOT újra vál­lára dobja, a MAJOM füléhez hajol és vicsorog. PEDRO MESTER széles mozdulattal meghajol SANCHO előtt) örvendezz, dicső fegyverhordozó! Családod szorgalmasan dolgozik, míg te a LOVAGOK Lovagjával a világot járod, egymásután aratva győzelmei­teket! Feleséged, Teresa asszony sze­retettel gondol reád és reményked­ve várja a hírt, hogy elnyerted hű­séged és bátorságod jutalmát: a kor­mányzóságot! SANCHO: (egyik ámulatból a másikba esik, lejét két tenyere közé szorítva) Tyűh, aki lelke van! Szóról szóra igaz ez is! DON QUIJOTE: Varázslat, Sancho! Vi­gyázz! SANCHO: Varázslat ide, vagy varázs­lat oda! Kóborlás közben nekünk is jól jönne egy ilyen tudós majom! (miközben keservesen fizet) Mert így csak fogy a pénz, uram! Ahelyett, hogy gyarapodnánk, mindjobban sa- nyarodunk! PEDRO MESTER: (miután átvette SAN- CHOTÓL a pénzt, titokban félrehúz­va arcán az álarcot) Bolond lovag! Álarc alatt nem ismerte fel a volt gályarabot! (Háttérben nagy dobpergés, harsány kürtszó, mozgolódás.; És néhány ki­áltás: Éljen a herceg! Éljeril 19

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents