Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 4. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) III. fejezető

vette, Dulcineóval! Mert jó lány, de nagy a pofája! DON QUIJOTE: Tisztelettel beszélj a hercegnőről, Sancho! Ezt nem tűr­hetem ! SANCHO: Hisz éppen hogy azzal be­szélek róla, jóuram! Nem azt mond­tam, hogy nem érti a tréfát becsület dógába! Meghogy nagy a pofája? Még hercegnő számára is van enné1 nagyobb erény? DON QUIJOTE: Eriggy be a kastélyba tisztességgel és jelentsd: dón Quijo­te de la Mancha, az Oroszlánölő Lo­vag megérkezett! Eresszék le a füg- gőhidat és fújják meg a kürtöket! SANCHO: Mán mint hogy húzzák meg a fürtömet? Én pedig mán semmiféle hídlásé’ be nem teszem ebbe a nyo­morúságos várudvarba a lábam, jó­uram! Úbégassunk inkább egyet, meglássa, majd kigyűn! Héj Aldon- za ül DON QUIJOTE: Dulcineát kiálts, te együgyű! (gitárt vesz elő és azt pen­geti, közben suttogva, szivének min­den epedésével) Dulcinea! Un, Dul- cinea! Itt vagyok, Dulcinea! (A ház erkélyén Dulcinea megjele­nik) DULCINEA: Kit keresnek kegyelmetek; (SANCHOT teiismerve) Sancho ko­ma! Hát mán megint idehozta az íz? SANCHO: Inkább a gazdámat, te lány! Éjjel-nappal csak azon kötözködik, hogy feloldozzon téged a varázslat alól! DULCINEA: Elég legyen a komédiából, mert kiveretem a faluból mindkettő­jüket! DON QUIJOTE: Csillapodj, hercegnő: Hódolatomat és alázatos szerelme­met helyezem lábaid elé! DULCINEA: Ián azt mondaná inkább, hogy a nyavalya töri, vagy eszi a frász! Dehát jó helyre gyüttek! (nagy sodróiét emel és a LUVAGOí har­ciason megfenyegeti) SANCHO: (riadtan) Inkább mégegy- szer az oroszlánnyal küszködjék meg nagyjóuram! De ezt a kemény lányt hagyjuk békiben! DON QUIJOTE: (békitőleg DULCINEA leié) Csillapodj, hercegnő! A varázs­lat aiól nemsokára feloldalak! DULCINEA: Takarodjanak ebből a ház­ból! Nem ég ki a szemük? Hát mán a szegény ember lányát se becsülik? DON QUIJUIE: Tagadd el, hercegnő, lábaid elé helyezem győzelmeimet! DULCINEA: Egy véka rozsot helyezzen talpam alá inkább az úr! Hát nem látja a szemeivel, hogy nem vagyunk egymásnak valók? Elment az esze vénségire? DON QUIJOTE: (könyörögve) Egy jó szót csak, hercegnő! DULCINEA: Pusztuljon innen az úr! DON QUIJOTE: Csak egy szál virágot! Egy testvéri csókot! egy hímzett kesz­kenőt! DULCINEA: Még egy mosogatórongyot se! De várjanak csak! Várjanak! (hátrafordulva egy láthatatlan sze­mély leié) Édesanyám! Fogja csak nyakon a Plútót, meg a Cigányt! Far­kukra csengetyűt! Most meg zsákba bele! így ni! (kezében egy zsákkal, amit most ledob az erkélyről, a ga- rádnak udvar-leié eső részére) Ezt osztán foghatják! Ez a válaszom! (A zsák ide-oda ugrál, gurul, benne hallatlan macskanyávogás, csengő csilingelés) SANCHO: Szentséges isten! ördögök! DON QUIJOTE: (kardját védekezőén maga elé emelve) Varázslat, Sancho! Most törik meg a varázslat! Most szabadítom fel rabságából Dulcine­át! Vigyázz! (Ebben a pillanatban a zsák szája felnyílik és két fekete KANDÚR ug­rik ki belőle, farkuk végén zöngő csengetyüvel. Nagy kavarodás) DULCINEA: Ha meg még ez se elég, itt egy kis keresztelő! (merítőveder­ből vizet zúdít a LOVAGRA és SAN- CHORA) Ide ne dugják mégegyszer a bolond pofájukat! Mert ha még ez se elég, a plébános úrral a temp­lomba is kiprédikáltatom! Madár­ijesztők! Naplopók! Semmirekelők! (Közben lassan újra visszahúzódik, vagy a szín alá süllyed az egész to- bosói kép. Ugyanekkor kétoldalt né­hány hatalmas fa bukkan elő. A LO­VAG és SANCHO hátul, egy mező szélén az erdő mellett állnak) ssniiiiiiiniii | fö[ ^ .,,11,1111,? (Most hirtelen, szinte egybefolyva egybemosódva DULCINEA átkozódá- saival, harsány kacaj hangzik fel a fák közül. Állati, vad kacaj ez, szinte alvilági, nem is emberi. Ügyanekkoi a fák között megjelenik lóháton, teh jes vértezetben a TÜKRÖS LOVAG. Páncélja fölött aranyos szövetből ké­szült zubbony, rajta csillogó apró hol­dakkal. Sisakján zöld, sárga és fe­hér toliakból hatalmas forgó. Hóna alatt nagy, nehéz lándzsa. Mellette földigérő lebernyegben, toliakkal dí­szített kalappal fején a FEGYVER- HORDOZÓ, akinek arcút óriási, bi- bircsókos vörös orr ékteleniti. Mind­ketten harsány, állati kacajjal állnak a fák között) DON QUIJOTE: (meglepetten, hangos kiáltással) Sancho! A TÜKRÖS LO­VAGI TÜKRÖS LOVAG: (fenyegetően) Don Quijote de la Mancha! SANCHO: Honnan ösmer bennünket ez az uraság, nagyjóuram? TÜKRÖS LOVAG: Hónapok óta hajszo­lom utanad Castiliát! Most aztán megtaláltalak I DON QUIJOTE: Csendesebben, lo­vag! Soha nem bujkáltam senki elől! TÜKRÖS LOVAG: Nyilván bújkáltál, nehogy vallomásra kényszeríthesse- lek! Most itt vagy és nem menekülsz! DON QUIJOTE: Mi a kívánságod, lo­vag? TÜKRÖS LOVAG: Felelj kérdésemre! Ismered hősi tettem! Fel tudsz mu­tatni az enyémhez hasonló győzelme­ket? DON QUIJOTE: Semmi szégyenkezésre nincs okom, lovag! TÜKRÖS LÓVAG: Haha! Híredet én is ismerem, igaz! Ezért kerestelek! Felelj kérdésemre, lovag! Elismered, hogy a te hölgyed, Dulcinea del Tobosó, nem vetekedhetik az én Casildeámmal?! DON QUIJOTE: Szentségtörő! Hogy hasonlíthatod a holdhoz a fénylő na­pot? TÜKRÖS LOVAG: Menyasszonyom és szívem hölgye, Casildea megparan­csolta nekem, hogy járjam be Spa­nyolországot, és ha kell, fegyverem erejével kényszerítsek rá minden kó­bor lovagot, tagadja meg menyasz - szonyát és hódolatát helyezze az ő lábai elé! (keményen) Ez a parancs, lovag! Különben élet, vagy halál! SANCHO: (könyörögve a LOVAG felé) Az isten szerelmire, hagyja mán rá, jóuram, ha csak ez hiányzik neki! DON QUIJOTE: (gúnyosan) Elég éles a fegyvered, lovag? (hátraugrat, ne­kikészülve a viadalnak) TÜKRÖS LOVAG: Hát akkor döntsön a párviadal! (hátraugrat, dárdáját keményen hóna alá szorítva) NAGYORRÚ: (hatalmas husángját emelgetve feje fölött, SANCHO felé) Hé, testvér! Ha mán gazdáink vere­kednek, mi se tétlenkedjünk! SANCHO: Hogyhogy? Hát emmán mi­féle szokás? NAGYORRÚ: Készülődj testvér! Mi se henyélhetünk! Lovag lovaggal! Fegy­verhordozó fegyverhordozóval! Anda­lúziában ez a szokás! SANCHO: Én már pedig ezt a szokást nem ismerem! Inkább meghúzódok itt a fa tetején! (hátul már is felmá­szik egy fára és elhelyezkedik egy kiugró ágon és onnan beszél) Az én ] családomnak rám még szüksége le­het! (hangos óbégatással a LOVAG felé) Vigyázzon, nagyjóuram! Hisz í ennek a tükrösnek vasból van a dár­dája! össze ne szurkáltassa magát! TÜKRÖS LOVAG: Utoljára kérdem: alá­veted a parancsomnak magad, lo­vag? DON QUIJOTE: Inkább a halál! (han­gos kiáltással, fejét az ég felé emel­ve) Dulcinea! Dulcinea! (A két LOVAG most előrenyújtott dár­dával és arc elé helyezett pajzzsal egymásnak ront. SANCHO fenn az ágon jajveszékel. Óriási por, kava­rodás. DON QUIJOTE dárdájával nyergéből kiemeli a TÜKRÖS LOVA­GOT, aki a földön elterül) SANCHO: Szentséges Szűzanyám! Jaj istenem! DON QUIJOTE: (dárdájával a TÜKRÖS LOVAG fölött, hogy megadja neki a kegyelemdöfést) Vesztettél, lovag! SANCHO: (a fa tetején éktelen ordí­tással) Döfje mán át a nyomorultat, nagyjóuram! Ne sokat gondolkozzék! NAGYORRÚ: (kétségbeesve a leterített TÜKRÖS LOVAGHOZ rohan és térd- reveti magút DON QUIJOTE előtt) Kegyelem, lovag uram! Meg ne ölje mán! Hisz csak tréfa volt oz egész! (felhúzva a leteriteit TÜKRÖS LO VÁG rostélyát) Carrasco Sámson úr ez! A laureátus I 18

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents