Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Hétvégi pihenő (novella)
— Expresszív időjárás, barátocskám! Nagy Pál meglepetten nézett Bollára, mert — noha megszokta vibráló, de „kerekded” gondolatait — most nem tudta, mire gondol. — Mit mondasz? Bolla Jenő elégedetten nevetgélt, fújt és szuszogott a hátizsákra támasztott sítalp súlya alatt. — Jó plasztikus kifejezés, ugye? Kérlek szépen, én kétfajta időjárást ismerek. Van impresszív idő és van expresz- sziv idő. Az impresszív időjárás csupa levegő, szín, kellemes, hangulatos, alapjában vidám, megnyugtató. A fenét megnyugtató, tunyító. — Aha. Az expresszív pedig... — elhallgatott, és kicsit zavartan bámészkodott havattipró síbakancsaira. Nem tudta pontosan, milyennek kell lennie az expresszív időjárásnak. — No, tanár úr, szerinted milyen? Te vagy a szerző! | GERELYES ENDRE: f Hétvégi pihenő 5 E 5 E .............................................................. B olla pontosan lemérte a megtorpanás és furfangos faggatás lényegét, apró diadalérzését azonban elnyomta régi barátságuk becsülése, s Nagy Pál tisztes, csaknem kapituláló beismerése. — Az expresszív idő erőteljes, vad fájdalmakat vagy nagy örömet okoz, szuggesztív, rádtelepszik, megmarkolja a hangulataidat, irányít, rádtör. Érted? A vad hőség vagy felhőszakadás, a port kavaró szél, a ködös, nedves november egy folyó partján ... ez expresszív. Ebben karakter van. A rekordot tavaly tapasztaltam, január végén, a Balaton partján. Teljesen beborult, sötét, de tiszta idő volt, akkora jég fagyott a tóra, hogy kocsik jártak rajta. Kevés hó esett, a fákon vastag dér feküdt. A hideg és sötét levegőben különleges, ideges, rikácsoló madárhangok szálltak. Valami északi jégmadár volt, mit tudom én. Norvég hangulat volt, fjord, és idegen, vad ének. Megálltak, mert a mindeddig lankás, kényelmes erdei út meredeken vágott a felhők felé. Rágyújtottak egy cigarettára, gondosan takarva a széfutta tüzet, s szomjazva szívták a füstöt. — Környékünk gondolkodó emberei nevében mondok köszönetét fővárosi vendégünk fejtegetéseiért. — Objektivitás, elvtársam! Tudod, ha átadod magad primér benyomásaidnak, és csak a bőrfelületeddel gondolkozol, sokat vesztesz. A dolgok mögé kell pillantani, szétzúzni a látvány, a felszín egyeduralmát. Hahá! Látod, ez az. A „látvány" szóra Nagy Pál nyugtalanul pillantott szerteszét. — Gyerünk, öregem, ránksötétedett. Lassabban haladunk, mint kellene! Bolla kerek, okos arcán kigyulladt a műfelháborodás. — Fene egye meg, pedig még három bekezdésem volt erről a témáról! Nem köt le a dolog, mi? Nincs benned filozófiai igazolom, mi? Különben is, megbocsáss, elég fegyelmezetlen agyvelő vagy. Csupa tépett gondolat, semmi rendezési igény. Pedig — az órájára nézett — most már késő van, hogy megneveljelek ... Nagy Pál elnevette magát, mert tudta, hogy Bolla egy-egy ilyen önironizáló, oldó pillanat után megkönnyebbült. Noha tudta, vagy legalábbis remélte, hogy Bolla Jenő túljátszó, agyonlovagolja efféle szellemi termékeit, időnként mégis bizonyos zavart érzett mellette. — Elmondhatod különben — intett a meredeken léptető felé — ha bírod szusszal. A fák részvétlenül nézték, amint félodalt fordulva, szuszogva és meg-megcsúszva, cipőéllel támaszkodva kapaszkodtak felfelé. Most éppen a hátukba futta a darás, vizes havat a szél, az anorák, s a pullover is, egyre vizesebben tapadt a hátukra. Igenis, expressz,v idő volt. Az ágakkal dulakodva hágtak egyre feljebb, s Bolla Jenő kerek, okos arca egyre keményebb lett, s amikor a sítalp belegabalyodott egy mogyoróbokorba, barbár káromkodással rángatta elő. Nagy Pál lihegve nevetgélt. — Nevess csak — dühöngött Bolla Jenő, s hátizsákját egy fának támasztva pihent — ilyenkor engem olyan méreg száll meg, hogy szét tudnám verni az egész . . . — Hallod, ez nem hangzik túl filozofikusan. — Nem a fenét. Bennem ilyenkor az értelem ütközik össze az értelmetlen, buta körülményekkel. Hogyhogy nem filozofikus? — Filozófia ide vagy oda, a lapos tény az, hogy ha még éjfélkor is itt kóborlunk, akkor a nagy eszünkkel együtt fázunk halálra. Nyomás! A hóesés lassan elállt, felhő hömpölygött a hegyre, s amint ereszkedett lejjebb, belélegezték, valósággal füröd- tek benne. Egyre sötétebb lett, roppant csend fogta körül őket. — Mennyi lehet még? — Vagy hét kilométer, öregem, én megmondtam neked, mi a helyzet! — Persze. Hát nem is arról van szó, hogy hét kilométer, csak ez a hét kilométer, ez sokkol több, mint hét kilométer... ilyen időben! Az a mamusz biztosan ott lesz? — Gregusz bácsi? Persze. Mindig ott van. — Állandóan itt fönn laknak? — Nem. A felesége lenn él, Gyöngyösön. Ott a házuk, csak az öreg van fönn. — Télen-nyáron? — Mindig. Néha lemegy Szentivónra élelemért. Néha Gyöngyösre. Nagyon ritkán. Ismét lefelé haladtak, s Bolla fellelkesült, mert nem kellett kapaszkodnia. — Télen, nyáron. Akkor ez olyan, mint a Varázshegy. — Olyan a fenét. Kevés ember fordul meg erre, még nyáron csak-csak, kirándulók, üdülők. De még ősszel sincs fönn senki. Konfort sincs. Ilyenkor hetekig nem vetődik erre csak a madár. Vagy a vadak. Mint mi. — Látod, barátocskám, ez az. Kontemplativ életmód! Nyugodt, tömör, mély gondolatok. Pontosabban, ezek lehetősége. Bölcsesség, csend, napokig. Kötéllé erősödő idegek. Vasegészség. Látod, ilyen életet kellene élni! Nagy Pál elgondolkodva ballagott, biztos egyenletes léptekkel vágott át egy köves, itt-ott befagyott kis patakon. — Akkor miért nem élsz így? — Ne hülyéskedj. Nem taníthatok irodalmat meg filozófiát az ég madarainak. De mint életeszmény ... — Csoda tudja. Én nem kérek belőle. — Miért? — Jól érzem magam az emberek között. — Ha Pesten élnél, másképpen beszélnél, ne félj! — Lehet. Nem hiszem. Szerintem az egyedüllét em- bertelenít. — Korunk szociális téveszméje. Korreláció-pár. Én nem a magányról beszélek. Magány és egyedüllét, kettő, érted? Szíveskedj elgondolkozni! A magány vigasztalan, herme- tikus elzártság. Az egyedüllét — szcbadság. Szabad cselekvés. Állandóan megvan a lehetőséged, hogy megszüntesd. És ez óriási különbség. Odaértek a három tornyú kis kőtemplomhoz, megálltak a tetőn. — Komor vidék — mondta Bolla, s hangjában letagadhatatlan megilletődöttség rezgett. — Miért volna komor vidék? Sötét van, ennyi az egész. — Eh ... Két lövés dörrent, s azután még egy. A köd lefogta a puska hangját, tompán és bizonytalanul szállt le a visszhang. — Azt hiszem, ezt elhibázták — fülelt Nagy Pál. 5
