Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 1. szám - IRODALOM - Suha Andor: Anyámnak immár örök az adósságom (próza)

Folytak a könnyeim. Elmentem a feleségemhez, mondtam, hagyja abba a munkát, meghalt a kisfiúnk.

A kórházban a főorvos is bocsánatot kért. A gyerek már nem volt benn az osztályon. Mentünk a boncolóba. Az orvosi szobában fiatal, hájas arcú, dagadt hátú orvos, fehér damaszt szalvétából hideg libacombot evett, lehér kenyeret harapott hozzá. Tele szájjal mondta, hogy még nem hozták le. Kimentünk az udvarra. Kisvártatva jött az ápoló, kezében fehér lepedő, ő, a kisfiam. Formájáról azonnal megismertem, hiába volt rajta a lepedő. Két óra múlva beengedtek. Ott feküdt szép világoskék kötött ruhában, egy feketébe öltözött néni lábánál. Fején is kék kötött sapka. Barna arca, halványsárga porcelán, rajta nincs mosoly, kissé rábillent a néni fekete, bakancsszerü félcipőjére. Eligazítottam aranyos kis fejét, az öregasszony fekete kartonszoknyáját is lejjebb húztam. Már az utcán jártunk, a nap bántóan tűzött. A halott néni csúnya, sötétbarna patentharisnyája járt a lejemben, melyet az életben maradott hozzátartozók szines rongydarabbal kötöttek meg a térde lelett. Ahogy a csirke lábát szokták .. .

A temetőben magam vittem a koporsót, de nem vihettem sokáig, anyámat kellett támogatnom. Párás, meleg volt, mi fekete varjak repkedtünk össze-vissza a júliusi fényben. A kövek alá szerettünk volna bújni, de itt csak sirhantok voltak, egy, kettő, száz, ezer.

Néhány hétig egy szót se szóltunk egymáshoz. Kerültük egymás tekintetét.

„Udvarunkban van egy kerek halastó, abban fürdik három fekete holló..."

Anyám is meghalt. Az erdő szélén, kertes kis házban pihent, talán még ki sem hűlt, amikor megérkeztem, öcsém hamarább jött, nyakamba borult, zokogott, alig bírtam tartani robusztus testét. A nővérem érkezett legkorábban. Ö itt lakott a közelben, az erdőtől néhány kilométernyire.

Anyám fél hatkor halt meg, állva a tűzhely mellett. A szív pillanatok alatt végzett vele. Jó kedvvel ébredt, örült az életnek, a napnak, a fénynek, a munkának ... Aztán, hogy eldőlt, még egyszer megpróbált felülni, de soha többé nem sikerült neki. Mindössze ennyit tudott mondani:- Segítsetek, ne hagyjatok ...

A két öregasszony, a barátnői csak ijedten álltak és nézték a haláltusát, megdöbbenve, félve, tehetetlenül.

Nővérem futva, lihegve érkezett. Kulccsal belülről bezárta az ajtót, sírt egy sort, szivaccsal lemosta anyánk meleg testéről a halálfélelem verítékét. Felöltöztette, ahogy illik, feketébe, fejére új fekete delénkendőt kötött, melyet anyám nemrég vett. Ujjára felhúzta karikagyűrűjét, kezét összekulcsolta és leterítette őt gyolcslepedővel. Elment telefonálni az öcsémnek és nekem.

Nővérem szótlanul felemelte anyám arcáról a lepedőt.- Nézd, milyen szép - mondta.

Közelebb léptem. Anyám békés arccal pihent, csukott szemmel, szótlanul. A kezét néztem. Soha, semmikor, senkinek nem volt még ilyen keze. Kicsiny, finom, vékony csontú, agyondolgozott kéz. A munka nem tudta tönkretenni, finomsága, bája erősebb volt 60 év kemény munkájánál. Az utolsó években térdepelve mosta a konyha kövét, nem bírta másképp, fájt már mindene.- Miiért lettél kommunista, édes fiam? - kérdezte néha és potyogtak a könnyei. Ilyenkor az öccse járt az eszében, akit 19 után agyonvertek a zsirosparasztok, pedig szép csizmákat csinált a nagygazdák bütykös lábaira. Dicsérték, áldották keze munkáját. Csakhát a föld, az szent dolog, a csizmánál is drágább kincs. Agyonverték a kommunista csizmadialegényt.

Amikor az öcsém érettségizett, ő is kommunista lett. Anyánk teljesen oda volt, látni se akarta. És engem szidott, ez a te műved, mondta szomorúan.

1956. novemberében, amikor megérkeztek a szovjet tankok, anyám kiszaladt az utcára és kiabált.- Gyertek aranyoskáim, gyertek, ne engedjétek a fiamat ... Gyertek, itt lakunk a közelben, gyertek el hozzánk.

Tíz nap borzalmas félelme, az anya gyermekét féltő szorongása és pánikja tört ki ebben a néhány naiv mondatban.

Az orosz masinisztákról szegény jóapám beszélt anyámnak valaha a háború után, a 20-as években, amikor

megtért Odesszából. Apám a mozdonyvezetőkre gondolt, akik részt vettek a forradalomban és akikkel összebarátkozott ott, a Fekete-tenger partján. Dehát szegény anyámnak a tankosok is masiniszták voltak.

Néztem ujján a gyűrűt, nehéz óarany, széles gyűrű volt, több mint ötven éve húzta apám az ujjára.

A temetésen is szépen sütött a nap. Álltam a rokonok között. Halála előtt épp egy hete, hogy meglátogattam a szegényt, összevesztünk. Vasárnap délelőtt volt, az ő utolsó vasárnapja, és töltöttkáposzta-költemény. Az udvaron az öreg fa alá teritett és hozta remegő kezével az ételt. Nagyon értette a taposott hordós káposztát is, füstölt csülökkel, dagadóval, de azt inkább csak télen és azt különben is mindenki tudja, hogyan kell főzni. De a nyárit, a gyengét, a kaprosat, azt csak ő főzte egyedül. A szomszédok csodájára jártak és ő örült. A káposztát leforrázta, kenyérrel, zöldszőlővel, kaporral erjesztette, minden jóval ösz- szefőzte, a töltés is finom volt, lágy. Ettem, mint a mannát, mert manna volt.

Ebéd közben a szomszédból átjött egy máié szájú parasztlány, rámbámult. Anyám abbahagyta az evést, telerakta a lány ételhordóját minden jóval. Az vihogott. Kiváncsi nézésemre anyám azt mondta:

— A méttóságoséknak lesz. Megígértem nekik, nogy küldök.

— Méltóságos? Nem túlzás ez, anyám?

Megsértődött szegény, de fegyelmezte magát.

— Igen, a professzor úr és a felesége már egy hete nálam étkeznek. Szegedről jöttek ide. Itt laknak a szomszédunkban - mondotta és hangja tele volt áhítattal, amely a sértett fájdalmon is átsütött.

Már bántam, hogy szóltam. Minek kellett odafigyelnem? Mélyen a tányéromba bámultam.

— Néni! - halottam a sipító, elfúló hangot. Odanéz- tem, a hang után egy remegő kéz nyújtotta az edényt a kerítésen át. Anyám helyett ugrottam. Fogtam az ételhordót, kissé megrettentem a képtől. A kéz tulajdonosa egy antik hölgy volt, valószinűtlenül öreg, bőre áttetsző, fején a félrecsúszott paróka alól taszítóan világított kopasz, lilakék- eres koponyája.

— Ízlett, méltóságos asszonyom? - kérdezte anyám az alkotók szemérmével.

— Drágám, mi nem szoktunk az ilyen vizes káposztához. A tejföl is savanyú volt, talán nem is friss. Nem tudtuk megenni.

Éreztem a drámát. Kezemet nyugtatóan anyáméra tettem, szememmel az övét kerestem, hogy csendre babonáz- zam őt. Hasztalan. Anyám felállt, odament a drótkerítéshez és fojtott, sírásba csukló hangon ennyit mondott:

— Drágám?! Én?

— Maga ... Maga . . . Béla kérem - pihegte a méltóságos és a megrökönyödéstől parókája a fűbe hullt. Jött a professzor, égimeszelő, csontkollekció, az asszonynál is öregebb. Keze, lába, feje, mindene remegett. Anyámtól bocsánatot kért és hogy nőjét is kiengesztelje, remegő kezével felemelte a lehullott parókát és visszahelyezte azt.

Anyám sirt, késő délután megnevettettem, de szemében hiába kerestem az igazi szivárványt. Tudtam: a méltóságo- sék trónfosztása fájt neki a legjobban. Késő este volt már, amikor elbúcsúztam tőle és elutaztam.

Apám mellé fektették. „Itt nyugszik..." Furcsa olvas ni a nevemet, illetve az apám nevét, amely azonos volt az enyémmel. Amikor az első föld a koporsóra hullt, megpróbáltam visszatartani a könnyeket, de hiába vicsorgottam a fogamat.

Félúton hazafelé megállítottam a kocsit. Kikászálódtam a reflektor lényéből. Semmi dolgom nem volt, csak hátramentem a kocsi farához. Szép, sötétkék langymeleg éjszaka volt. Már nem vicsorgottam o fogamat. Az jutott eszembe, hogy 800 forinttal tartozom anyámnak és én azt már soha nem fogom megadni.

Kocsik jöttek, szemük fehéren íelparázslott, majd ki- húnyt. Üjabb parazsak gyúltak, izzón és azok is elaludtak. Ismét lángok lángoltak vakító fénnyel, ritmikusan váltva egymást, ahogyan az országúton történni szokott ilyenkor, vénasszonyok nyarán, körte- és szőlőszagú éjszakákon.

12