Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - A HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Németi Gábor: A "hatvani műveltség" ősi emlékei

NÉMET) GÁBOR:

| A „hatvani műveltség“ ősi emlékei

................................................................................................. iiii in ni iiMiiiiiiiiiiiiiiiiiii ii iiiiimiiimiiiiiiiiniimmiiiiiimim iiimi ni ni iiiHiiuiuiiuniimimMiHtmimiimn in ii i>iuiiiiiiininiiiniiiin«immumiHii»i«nM»MmamiiMMninim'

,

i . . . Míg a föld alvó lelkét lesem, Régmúlt virágok illata Bódít szerelmesen.”

(Ady)

A hatvani kultúra híre hazánk határain túl is elterjedt. Igaz, elsősorban a régészek körében. Köszönhető pedig ez annak, hogy városunk területén, az őskorban olyan emberek laktak, akik figyelemre méltó eredményeket értek el a műveltség gyarapításában. Erről az utókornak számos, köny- nyen nem pusztuló emlékét őrizgeti a talaj, de nem maradt fenn ezeknek az ősi, titokzatos embereknek sem nyelvi emléke, sem képzőművészeti emberábrázolása, de még csak csontvázuk sem, mert halottaikat is elégették. Nem ismerjük tehát termetüket, alakjukat, bőrük, hajuk, szemük színét, nem tudjuk, milyen nyelven beszéltek egymással, hogyan nevezték önmagukat, mi volt nevük a szomszédaik nyelvén. Pedig ebben az időben már egyes népek feltalálták az írást, de ezek igen messze laktak, ők sem adhattak hírt elődeinkről.

Mit tehet ilyen esetben a múlt kutatója? Adva van egy nép, amelyről beszélni kell, amelynek nevet kell adni. Rendszerint elnevezni arról a helyről, helységről, ahol nyomára bukkan. 1934-ben és 35-ben Tompa Ferenc régész irányításával folyt ásatás a hatvani Strázsahegyen, amelynek eredményéképpen nagy mennyiségű és nagyfontosságú régészeti lelet került felszínre, amely bizonyította, hogy az itt élt nép sajátos kultúrát alakított ki. Hasonló gazdagságban még nem kerültek elő e kultúra emlékei sehol az országban, ezért kézenfekvő volt ezt „hatvani kultúrának” nevezni, noha abban az időben egészen biztosan nem Hatvan volt e lakóhely neve.

Hazánk négy nagyobb természeti-földrajzi tája közül — mint köztudott — az Északi-középhegység foglalja magába városunk területét. Közelebbről a Mátrához, illetve a Mátra aljához tartozik. Hovatartozásának meghatározása azért nem könnyű, mert peremváros, az úgynevezett vásárvonalon alakult ki a Mátra és az Alföld találkozásánál. Határában a Mátra nyúlványa dombbá szelídül, melynek legkiemelkedőbb része, a Strázsahegy 179 méterre emelkedik a tengerszint fölé. A nyúlvány északról kelet felé húzódva fokozatosan alacsonyodik.

A város területének nagyobb része sík, alföldi jellegű, amelyet enyhén kiemelkedő halmok tesznek változatossá. A felszín kialakításában döntő szerepet játszott a Zagyva, mely a Cserhát és a Mátra szorításából itt érkezik ki az Alföldre. Az őszi és tavaszi esőzések alkalmával, amikor a folyó vize a normálisnak sokszorosára növekedett, az ősi időkben, amikor gátak nem voltak, itt tudott kilépni a víztömeg a medréből. Szétterülve a környéken hordalékával feltöltötte az alacsonyabban fekvő részeket. A víz egyengető szerepét a szél ellensúlyozta, mert az a homokos területeken halmokat hordott össze.

így vált Hatvan határának felszíne változatossá.

A vidék életében fontos szerepet betöltő Zagyva a Cserhátban ered és a Nagygombos nevű régi uradalmi központnál éri el Hatvan határát. Nyáron általában olyan alacsony a víz állása, hogy az egész környéken könnyedén gázolható. A tavaszi, őszi esőzések, de különösen a hegyekből lezúduló hóié annyira megduzzasztják vizét, hogy bár a múlt század végén már mesterséges gátakat létesítettek, 1940-ben és 41-ben elöntötte a várost.

A talaj legnagyobb része mezőgazdasági művelésre alkalmas. Homok főleg a Zagyvától balra eső területeken található. Többnyire azonban a humuszban gazdag fekete föld váltakozik a mezőségi barna talajjal. A csapadék mennyisége igen változó. Van amikor nem éri el az évi 500 mm-t (1920), máskor meghaladja a 800 mm-t is (1940). A hőmérséklet nem olyan szélsőséges, mint az Alföldön, de nem is hűvös annyira, mint az Északi-középhegység magasabb területén. Mindezekből látható, hogy a város területe napjainkban is, de a történelem előtti korban is kedvező feltételeket nyújtott az itt megtelepülni szándékozó emberek számára. Ezt már az őskori emberek is felismerték. Erről tanúskodnak a napvilágra került ősi tárgyi emlékek. Közülük a legrégibbek az újkoriak és a rézkoriak. E korok emberének jelentős muzeális értéket képviselnek ugyan, de csak véletlenül kerültek felszínre földmunkák alkalmával.

A bronzkor hagyatékát ezzel szemben részben tervezett ásatással, részben pedig úgynevezett leletmentő ásatással tudatosan tártak fel az idők során. Ilyen ásatás először már a múlt században lezajlott, amikor a nemzetközi őstörténelmi és embertani kongresszus résztvevői 1876-ban Hatvanba látogattak Sperlág József, a hatvani amatőr régész előre kiásatott bronzkori sírokat, de tartalmukat érintetlenül hagyta, hogy a kongresszus tagjai maguk szedhessék ki a sírokból a leleteket.

Az első nagyszabású, tervásatásra azonban csak 1934- 35-ben került sor a fent említett Tompa Ferenc irányításával. Ö ugyan beszámolóját azzal fejezi be, hogy „további kutatás egyrészt feltétlenül kívánatos, másrészt jogosan várható, hogy az a települési viszonyokra vonatkozó ismereteinket teljesebbé fogja tenni” ennek ellenére tervásatás azóta sem volt sem a Strázsahegyen, sem egyéb bronzkori lelőhelyen, csak alkalmi, leletmentő ásatások, melyek nem hozhatnak teljes értékű eredményt a kedvezőtlen körülmények miatt.

Az első bronzkori leletek előkerülése óta eltelt száz esztendő során igen sok bronzkori lelőhely vált ismertté. Ilyen a Sperlág által felderített régi Kálvária domb a Bikaistálló közelében: a Horváth Mihály utcai temető területén; a Delelő utcai új homokbánya területén (itt leletmentés volt); a Bér patak és a vasút találkozásánál (az itteni halmot elhordták a vasúti töltés építéséhez); a Báthori utcában; az új kórház közelében létesült Ifjúság utcában (leletmentés); a Balassi Bálint utcai „Tízhold” házainál; a Hársfa utcában; az új állami kavicsbánya központjában; a szolnoki vasút mellett; de a Strázsahegyen is újabb lelőhelyeket találtak.

Ezek a lelőhelyek különböző jellegűek. Vannak olyanok, amelyek magas dombon vannak (Strázsahegy, temető, Kálváriadomb) a többiek pedig vizenyős területből alig kiemelkedő magaslaton, domborulaton.

A strázsahegyi ásatás során lakótelepet tártak fel sírok nélkül, viszont sírokra bukkantak a Delelő — az Ifjúság- és a Balassi B. utcában. A strázsahegyi telep bronzkori lakói valószínűleg vagy uralkodtak a környékükön lévő telepek lakossága fölött, vagy legalábbis vezető szerepet töltöttek be. Minden esetre a strázsahegyi telep a legvédettebb helyen volt, sőt mesterségesen is megerősítették: a dombol39