Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - HAGYATÉK - Berend T. Iván - Szabolcs Ottó: Történettudomány - történelemoktatás

Eddig azonban csak a tudomány oktatás, iskolai tanulás, sőt ennek is csak az írásbeliség, szűkebben a tudományos és oktatási publikációkon keresztüli csatornáira utaltunk. Hadd tegyük tehát sietve hozzá, hogy a szellemi kereslet és tudományos kínálat találkozása korántsem csak ezeken az utakon valósul meg. Az elmúlt évtizedre visszatekintve — s a számvetést vándorgyűlésünk előttünk álló különböző vitatémái kapcsán nyilván jobban elvégezhetjük majd — a tudomány népszerűsítés számos szép, hasznos teljesítményéről adhatunk számot. Több valódi könyvsikert hozhatunk fel példaként, mint például a vaskos dokumentumkötetek közül csak szinte véletlenszerűen egyet kiragadva: Wilhelmstrasse és Magyarország. Vagy példaként említhetjük a Munkásmozgalomtörténeti lexikon a világon egyedülálló vállalkozását, amelynek megjelent 35 000 kötetét, mondhatni hónapok alatt szétkapkodták. Népszerű kismonográfia sorozataink sikere is a történelmi érdeklődés mértékét látszik bizonyítani. Nem csupán a Kossuth Kiadó „Népszerű történelem" sorozatának számos kötetére gondolunk itt, Ormos Mária, S Vincze Edit és mások kiemelkedő, jó értelemben" népszerű írásaira, de pl. az Akadémia Kiadó H. Balázs Éva szerkesztette sorozataira, amelyek a magyar történelem és szellemi élet nagyjait ismertetik meg az olvasók széles rétegeivel, vagy a Történelemtudomány-történelemtanítás a Tankönyvkiadó gondozásában megindult sorozatára, amely a tudomány új eredményeit rövid, olvasmányos formában adja közre elsősorban a tanárok számára, de minden esetben első kézből, a legszakavatottabb történészek tollából. Hivatkozhatunk itt nagyobb munkák folyóiratokban közzétett részleteire, vagy összegezésére, mint legutóbb Szűcs Jenőnek a Valóságban Dózsáról, vagy Lackó Miklósnak az Új írás hasábjain az Új Szellemi Frontról megjelent munkáira, — amelyek többek között jelzik, hogy kutató történészeink egyre gyakrabban, egyre publikusabb formákban szólnak közvetlenül, áttételek nélkül tízezres (vagy több tízezres) olvasótáborhoz. Ennél is szélesebb közönséghez szólnak történészek — s számuk ez esetben is szépen emelkedett — a napilapokon keresztül. Korábban egy-egy e téren úgyszólván missziót teljesítő történész, sokáiq Pamlényi Ervin majdnem egyedül vállalkozott erre a feladatra. Ma már bontogatja szárnyait, rendszeressé válóban van egyfajta történész-publicisztikai műfaj. Erre jellemző, már méretei tekintve is egyedülálló kísérlet a Népszava 52 cikkből álló sorozata, amely a magyar munkásmozgalom történetének egy századát a kutató történészek írásaiban adja közre. A sorozat sikerére jellemző, hogy a Táncsics Kiadó gazdagon illusztrált kötetben, rövidesen az egész anyagot közreadja. Mindez azt mutatja,

hogy mostmár nem csupán tájékoztató írások, könyvismertetések formájában van megszületőben a történelmi publicisztika, hanem abban a legjobb értelemben is, hogy a kutató-tudós kutatási eredményei alapján foglal állást egy-egy történeti, s néha akár aktuális kérdésben.

De legalább ennyire gyarapszik a nem hagyományos „tudományos" vagy publicisztikai műfajokon keresztül érvényesülő legjobb értelemben vett népnevelő tevékenység. Ma már örvendetesen gyakran történik meg, hogy az akár véletlenül is felnyitott rádióban avatott történész kutató beszél, vagy beszélget kutatási eredményeiről. Benda Kálmán, Ránki György, Hanák Péter és sokan mások megkísérelnek iskolát teremteni, megmutatják hogyan kell kialakítani és művelni ezt — bármennyire is furcsán hangzik egy félévszázada életünk részévé vált technikai találmány esetében ezt mondani — az új „műfajt.” Az Iskolarádió történelmi műsorai pedig már évek óta, egyre szélesedő és változatosabb formában valóban nem csak iskolai oktatási szempontból lényeges, hanem a történelemtudomány egy sajátos új kommunikációs műfaját teremtették meg. Egy-kót éve azonban — s ez esetben a reagálás, az új műfajhoz való alkalmazkodás már sokkal gyorsabb! - a televízió is kezd fórummá válni a történettudomány eredményeinek egyre többrétűbb közvetlen továbbítására.

A történelem iránt megnyilvánuló érdeklődés és ezen érdeklődés tudományos teljesítményekkel történő kielégítése tehát az előrehaladás számos biztató jelenségét mutatja.

Most mégsem ezért gyűltünk össze, hogy megnyugtassuk magunkat tudomány és közönség kapcsolatának fejlődéséről. Annális kevésbé, mivel az eredmény, ami e téren felsorolható bármennyire mutat is előrehaladást, mégis nagyon kevés, s mégin- kább a kutatók nagyon szűk körére igaz!

Ezzel szemben azonban igen súlyos és rendkívül általános negatív jelenségek mélyítik a szakadékot a történetkutatás tudományos eredméavei és a történelem irán* érdeklődő közönség iqényei között. A részletes kifejtés igénye nélkül említsük meg n leafőbb negatív vonásokat és attitűdöket.

Tudományos életünkre változatlanul jellemző a műfaji egyoldalúság: a minél szélesebb körűen dokumentált, s minél nagyobb jegyzetapparátussal felszerelt, a fellelhető anyagok, feltárt források minél teljesebb közlésére alapozott, lehetőleg minél vaskosabb monográfiák írása és publikálása. (Ez részben az elmúlt két évtized „disszertációcentrikus” szemléletéből, de kis részben a sokszor bírált, terjedelem növelésre ösztönző szerzői honorárium rendszerből és egyéb hatásokból is következett.) A közönséghez közvetlenül szóló műfajok, a történeti esszé és pamflet ma is ritkaság. Az akár évtizedes anyagfeltárásra, kutatásra alapozott, de a nehézkes anyagtömeget már nem mozgató, arra csak alapozó olvasmányos, rövid terjedelmű népszerű írások, tanulmányok alig-alig készülnek. Az ötvenes évek elején szokásos volt egy-egy „súlyosabb” monográfiát rövid, „népszerű” kiadvánnyá hígítani és kiadni. Ezek csak ritkán sikerültek, de annak más, nagyon jól ismert okai voltak. Az elmúlt évtizedben viszont a népszerű műfajnak nem volt sok becsülete, az oly nagyhatású és jelentőségű iskolai tankönyvírást pedig nem is számították tudományos produkciónak, megjelenésüket a tudományos világ érdektelensége kísérte.

Még sokkal rosszabb azonban a helyzet az egyéb, „modern" műfajok esetében. Itt rendkívül erős sznobizmus, arisztokratatizmus, konzerva- tizmus érvényesül. S ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy „rangjára adó" kutató nem vállalkozik az ilyen „nem tudományos” feladatra, hanem abban is, hogy még bőven akadnak akik megszólják, elítélik azokat, akik mikrofon vagy képernyő elé állnak, akik „leegyszerűsítő” újságcikkeket publikálnak, mert az ú. n. szakmai közvélemény fanyalog ezektől a műfajoktól. Hogy miért? Részben nyilvánvalóan a megszokottságról van szó. Egy-egy újságcikk, vagy rádióbeszélgetés, egy-egy televíziós kerékasztal vita természetesen nem fejtheti ki monográfikus sokoldalúsággal és bizonyító apparátussal egy-egy állítást. Néha, ha úgytetszik, „rövidebbre zár" a kelleténél, máskor kiélezettebb, leegyszerűsítőbb és mindenkor személyesebb, szubjektívabb.

De az is elvitathatatlan, hogy a fanyalgás nem csak ezeknek a „gyengeségek” szól, hanem legalább annyira éppen annak, hogy bizony ezek a „modern” műfajok egy cseppet sem könnyebbek, sőt sok vonatkozásban éppen nehezebbek, mint a hagyományos monografikus műfajok. Nehezebb annyiban, hogy nagyobb stíluskészséget, irodalmi vénát igényel. A rövid terjedelem feszesebb, célratörőbb, szerkesztést, nagyobb szelekciós készséget, s hogy úgy mondjuk, több „egylapr« jutó gondolatot-ötletet” követe!. Ha valaki túlzottan nehézkes, „lassan-fordu!”, nehezen fogalmaz és takarékoskodik ötleteivel, könnyen hajlamos a „TV bohóckodás" és „olcsó publicisztika” leszólására, hogy adottságai mögé sáncolva magát a tudomány várából ítélkezzék. Ügy véljük, nem árt kimondani ezt az igazságot sem. Annál inkább nem, mert va'aha nem vált el egymástól ily nagy, s mondjuk azt is — egészségtelen mértékben - a szaktudományos tevékenység, a történelmi publicisztika és a minden fokú tankönyvírás. Elég, ha ez alkalommal példaként csak Márki, Marcali vagy Szegfű munkásságára utalunk.

1»