Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - HAGYATÉK - Berend T. Iván - Szabolcs Ottó: Történettudomány - történelemoktatás

Van azonban még egy fontos tényező, amit érdemes megemlíteni. A szaktudomány által üresen hagyott területet ugyanis benépesítik írók, irodalmárok és a történelem iránt érdeklődő, magukat a történelem anyagán keresztül kifejező művészek tömegével készültek történelmi tárgyú „laikus” írások, történelmi témát feldolgozó filmek, színdarabok, televízió játékok, vagy dokumentum filmek stb. Ezek természetesen — s ezen a ponton helyesbíteni is kell előbbi kategorikus állításunkat - nem egyszerűen „helyettesítik”, „pótolják", amit a népszerű tömegműfajokban a szak- tudomány képviselői elhanyagolnak. A történelem nem védett magánterület, ahova csak felszentelt történész léphet be. S valóban, a történelmi anyagot forgató író vagy filmművész nem egyszer népszerűt alkot, valóságos tömegekhez szól és hasznosat mond. Akkor is ha nem történész elemzés a célja, ha nem a szó szoros értelmében vett történelmet akar írni saját eszközeivel. Születhetnek, s születnek is gyenge vagy téves alkotások, tapasztalhatunk kiagyalt történelmi koncepciókat és valóban, tényekkel szembenálló szemléleteket.

Mindenesetre feladják a leckét, amit a szaktörténésznek meg kell oldania: mi legyen a történettudomány képviselőinek szakmai magatartása? Hallgatással mellőzze, ne is vegye figyelembe az illetéktelen „betolakodást"? A tények nyilván precízebb ismeretével bizonyítsa rá a bemerész- kedőre hol vétett? Oktassa ki a té- vedőket? Ismerje el az elismerésre méltót és vitázzon a vitatandókkal? Mindegyik magatartásra van példa, de leggyakrabban mégis a közömbös (vagy ellenséges?) hallgatásra.

Csakhogy a magyar nép történelmi tudatának formálásában (és nem egyszer hamis tudati elemek erősítésében is) bizony az az irodalmárközíró és művész tevékenység talán nem is tesz kevesebbet, mint a szak- tudomány. Mindenesetre a tömegkommunikáció rohamos fejlődésével szerepe egyre nő: az újságok hasábjáról az éter-hullámaira a színpadról a televízió képernyőjére terjed át és százezrekhez, néha egyszerre milliókhoz szól, miközben a legnépszerűbb szaktörténeti telitalálat legfeljebb ezrekhez, legjobb esetben tízezrekhez jut el. Annál inkább, mert a tömegkommunikáció mondhatni forradalmi fejlődés igen gyorsan forradalmasította, átalakította a szélesen vett érdeklődő tömegek, különösen a fiatalság megismerési, történelem befogadási mechanizmusát. Az arányok eltolódtak és egyre inkább eltolódnak az olvasáson keresztül szerzett történelmi ismeretélmény és a rádión, vagy a televízión keresztül kapott történelmi élmény között. Az utóbbiak hatása épp közvetlenségénél, képszerűségénél és könnyebben hozzájuthatósága miatt ma már gyakran erősebb az előbbinél. Egyre inkább begyökereződik a hallás és látás alapján való megismerési, ismeretszerzési mechanizmus. Ezzel nem lehet vitázni, csak tudomásul venni, s mint a tudomány köztudat- formálló feladatának vetületét, mint olyan adottságot, amelyhez oktatásban is alkalmazkodni kell.

Mindezek figyelembevételével fel kell vetnünk azt a kérdést, hogy a történészek egy része, és a művészvilág között fennálló csendes hadiállapot, vagy fanyalgó egymást nézegetés, gyanakvás tovább semmiképp sem tartható fenn. Megítélésünk szerint történelemmel, a történelmi anyaggal természetesen mindenki foglalkozhat, eltiltani tőle amúgysem lehet senkit, illetéktelennek pedig csak az tekinthető, aki rosszat, vagy rosszul csinál.

Hogy mi a történész teendője ebben a kérdésben, azt a következő napok vitái remélhetőleg kialakítják. Amit általában mondhatunk aligha több: a kötelező odafigyelés és reagálás. Nem azzal a kiindulással, hogy mikor, kit lehet kioktatni, hanem azzal: mit lehet tanulni, mire érdemes felfigyelni, mit kell a szaktörténész fegyvertárával is támogatni és mivel kell vitába szállni. (Azt sem feledve,

hogy néha egy színvonal, szellemes tévedés is hasznos lehet, élesztője az eredményes vitáknak, indukálója jó gondolatoknak.) A kapcsolat ebben az esetben fejlődhet egymásra figyeléssé, sőt szorosabb együttműködéssé. Ez vezethet el oda, hogy közíró és művész is igényli az értő szaktörténész közreműködését és ebből a kapcsolatból mindkét fél csak gyarapodhat: történeti felkészültségében, vagy a kifejezési formák és eszközök újszerű módszereiben. A történész biztosabb talajhoz segítheti a történeti anyagot forgató publicistát vagy rendezőt, cserében pedig nagy segítséget kaphat az oly szükséges modern műfajok elsajátításához. A tanár pedig mihelyt nem a közíró és művész és szaktörténész egymás iránti fanyalgását, vagy felemás vitáit, hanem együttműködödését tapasztalja, bátran felhasználhatja a tömegkommunikáció történelmi adásait, a jó értelemben vett népszerű munkákat az oktatásban. így egyrészt megszűnik az a napjainkban még gyakran tapasztalható kettősség, ami az oktatási anyag, a tanárok tudományos ismeretei, s a nem sajátosan történelemtudományi csatornákon a tanárokhoz és ami a tudatformálás szempontjából még problematikusabb, a tanulókhoz eljutó információk között van. Másrészt megoldódna a tudományos eredményeknek a történelemoktatásra adaptálásában tapasztalható elmaradás, vagy legalábbis csökkene ennek időintervalluma. j

A Magyar Történelmi Társulat fennállásának több mint egy évszázada során mindig azon munkálkodott, hogy történelmi kutatást, oktatást és történelmi ismeretek terjesztései segítse elő. Ügy érezzük jó tradícióihoz marad hű, amikor napjainkban ezekkel a kérdésekkel is szembe kíván nézni. Lehet, hogy most még a kérdéseket sem tudjuk pontosan megfogalmazni, de törekednünk kell a tisztázásra, hogy eljussunk a jó válaszokhoz.

20