Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kálnoki László: Vallomás a líráról, Egy rossz költő halálára (vers)
imHmintmttiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMtiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiimimiiiiiiimiiiiiiiiiimmiiiiiiiMitiuiiiiHiimiiiimiiiuMnmmiiiiiiiuummti iimiiiiiimiiimiiiiiiiuimiiiuiiiiiiiiiiHiiuimiiiiiiiiiimiiiiiimiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiuiiiiiiiiiiu KALNOKY LÁSZLÓ: Vallomás a líráról Mikor 1939-ben első verseskötetem ,,Az árnyak kertje” címen megjelent, a Nyugat első nemzedéke nagy költőinek igézetében éltem. Nemcsak verseimben követtem őket, hanem esztétikai nézeteiket is magaménak vallottam. Eszményképem az olyan költészet volt, melynek középpontjában a költő személyisége áll, olyan költői személyiség, akinek jellegzetes hangja egyetlen sorából is fölismerhető, s az általa ábrázolt külső és belső világ az ő szemével látott, az ő szellemi alkatának jegyeit viselő költői tartomány. Versesköteteimet évtizednél nagyobb távolságok választják el egymástól. E viszonylagos terméketlenségnek legfőbb oka az volt, hogy sohasem írtam megszokásból és rutinból; költeményeim belső kényszerből születtek, lassan értek és lassan váltak egésszé. Van egyfajta megkerülhetetlen költői igazság, amely az igazi költészet aranyfedezete, és amelyhez nem lehet büntetlenül hűtlenné válni. Az úgynevezett költői ihletet sohasem tartottam földöntúli erők sugallatának, kívülről jövő titokzatos hatásnak. Tisztában voltam azzal, hogy a költő feladata elsősorban lelkiállapotok, legfőképp mások által még fel nem tárt lelkiállapotok ábrázolása, és hogy a költő erőfeszítésének eredményei javarészt belső szorongások gyümölcsei, hiszen a nyersanyagot a tudatalattiból vagy emlékeink peremvilágáról hozzuk napfényre. Ha pedig tudatos tapasztalatok, megtörtént tények mozgatják meg költői képzeletünket, maga az élmény nem hatol be a versbe, csupán annak érzelmi lecsapódása. A költészet mögöttes területe tehát homályos, feltáratlan vidék, és az anyag, mellyel a költő dolgozik, eredeti halmazállapotában formátlanul gomolygó benső tartalom, nem szabad a homályt szándékosan növelni, ellenkezőleg, a versnek a lehető legvilágosabbnak kell lennie, hisz amiről szól, túlságosan is bonyolult. Csak így adhatunk mások által is felismerhető formát annak, ami eredetileg a magunk számára is ismeretlennek és titokzatosnak látszott. Ha ezt tesszük, senkit sem fogunk, a látnokok álruháját magunkra öltve, megtéveszteni, hanem mások számára is lehetővé tesszük, hogy a megfoghatatlan és nyugtalanító benső folyamatokat a tudat tiszta fényében, nyugodtan szemlélhessék. Csak így maradhatunk hívek a költészet igazi céljához, ami nem a megtévesztés, nem a sötétségben hagyás, hanem az ismeretlennek feltárása és megvilágítása. Mivel az ember csupán mások verseit olvasva válhat költővé, mindenki mestereinek utánzásával kezdi pályafutását. Csak hosszú és szorgalmas utánzás árán lehetünk utánozhatatlanok. A gondos elemzés könnyűszerrel mutatja ki, hogyan halmozódnak fel az utódok munkájában az előzmények, ahhoz pedig, hogy az előzmények halmazata sohasem látott, újszerű alakzatot öltsön, a követés hűséges alázata szükséges. Ez a hűség hozta magával, hogy költészetemben megelégedtem a viszonylag egyszerű formák használatával, noha versfordítóként bebizonyítottam, hogy felkészültségemből nehezebbre is futná. Azonban méltatlannak tartottam magamhoz az öncélú formai játékokat, és egyébként is számos tetszetős és látszólag kívánatos mesterségbeli csapdát kerültem ki, mert eltérítettek volna az előre kitűzött céltól. Ha költészetemet témakörei felől vizsgálom, azt mondhatom, hogy életművem késői periódusának középpontjában az emberi fajtának hősies és drámai küzdelme áll a közönyös természettel, a pusztító kozmikus erőkkel, a meg- hódíthatatlan világegyetemmel. Az emberi lény tudása korlátozott, ő maga halandó, noha a mindentudás és a halhatatlanság vágya él lelkében. Ez a vágy hajtóereje a tudományok fejlődésének, nélküle nem jöhetett volna létre a technikai civilizáció. Költészetem utolsó szakaszának legnagyobb vállalkozásai, mint a „Hamlet elkallódott monológja" vagy a „Letépett álarcok” című költemények erről a küzdelemről szólnak, és e témakörbe tartozó verseimnek legszívesebben a következő gyűjtőcímet adnám: „Egy eposz töredékei.” • Elhangzott az egri Gárdonyi Géza Társaság rendkívüli ülésén. Egy rossz költő halálára rr Q volt a mesebeli tyúk: sohase költött, noha kotlott. Hol járt, göröngyös volt az út, s helyette is verslába botlott. Mint falkából kimart vadállat, rítt a sorvégről lemaradt rag. Rímei párra nem találtak, s végül is pártában maradtak. Mennydörgés volt ajkán a sóhaj, s átkot nyöszörögve kiáltott, mit visszapöcköltek azonnal fejére ügybuzgó szeráfok. Nem boldogul a föld alatt se, mert kötött formájú a kripta. Lábvizek nimfája, fogadd be lelkét szürke hullámaidba! 7
