Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: Mozaikok emberré válásom történetéből (novella)
iituHiiiiutnwinuiiiiimniitmuHiiiiiiuimHiiitiiMimiisiiui iiiuiimumiUHimmumiimiiitMiiniHiutJtiifi Maui síi iimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiuiiiimiiiuiiiiiiiiiiii IlilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllMIIIHHIIIIIIIIIIII^ | SZIGETHY ANDRA5: i Mozaikok emberré válásom történetéből £ x 3 I 3 aiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiininiiiiiiiiiiiitiiiHiiiiiiiiiiiiiiniiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiiHiiitiiiiiniiimni A zörejek erősödnek. Hangok, ne- szezés, csend. Érzem a csendet, kitapintom a csendet, tudom, hogy csend van. Tudom, hogy ezt az állapotot némaságnak hívják. Tudom a nevét. Tudom, hogy a csend megismeréséhez, meghatározásához meg kell törnöm a csendet, darabokra kell szaggatnom a csendet a hanggal, amely nélkül nem létezik a csend, hiszen a hang értelmezi a csendet és a csend teremt lehetőséget a hang számára, hogy meghatározza azt. Valami mozdul bennem. Felfelé száll, valamire törekszem, valamit akarok, valami formálódik bennem, megfeszül, egy pillanat és szétpattan . . . Beszélek? Vagyok. Megszülettem az emberek, a többi ember számára, kezdődik az egész. Levelet kaptam. Ilyen levelet még soha nem írtak nekem. A levélben ez áll: szeretném neked ajándékozni a világmindenséget, hogy bebarangolhasd. Szeretnék akkor is, most is, mindig veled lenni, . . Akkor és most. Mi ez a megosztott, kettős idő? Figyeljetek: elhatározom, hogy kimondok egy szót. Kimondom: jelen. Amikor elhatároztam, hogy kimondom ezt a szót, akkor még jövő idő volt, most már múlt idő. Hol van a jelen idő? Nem tudom. Nem tudok mit kezdeni az idő nyomasztó misztikumával. Hol van a jelen idő? Hol van az a pillanat, amely ék gyanánt verődik múlt és jövő közé? Lehet, hogy nincs is? De akkor hol vagyok én? Apám nagy, biztonságot adó tenyerét látom, látom az ágyam rácsa mögött rajzolódó megfejthetetlen valamit, ma már tudom, hogy árnyéknak hívják, hallom a kályha édeskés, mormogó dünnyögését, nevetés, anyám hangja, hosszú, egyre szűkülő folyosók, fehér kórházi ágy, a pap magas, vékony éneke . .. Amikor az ember rájön arra, hogy az időnek iránya van, hogy az idő visszajátszhatatlan, megfordíthatatlan, megpróbál ragaszkodni a jelen időhöz és állandónak kinevezni valamit vagy valakit. Jó, hogy ezt a levelet Írtad nekem. Sok mindent nem tudok. Sok minden titok előttem és szeretném minden titok nyitját felpattantam, mert kiváncsi vagyok, mert állandóan keresem a választ a millió miértre. De miért érdekelnek a miértek? Tudni szeretném. Szeretném tudni, hogy mi lesz ebből a mi korosztályunkból? Szeretném tudni, hogy lesznek-e közülünk is Írók, filozófusok, politikusok? Szeretném tudni, hogy ez a mi korosztályunk be tud-e kapcsolódni az emberi alkotómunka évezredes láncolatába? Es jó-e ha olyan nagyon simán és zökkenőmentesen bekapcsolódik? Szeretném tudni, hogy jó irányba haladunk-e a boldogság felé? Csináltunk autót, mosógépet, televíziót, villamost meg repülőgépet. Elmentünk a Holdra. Közelebb jutottunk-e a boldogsághoz? Biztos, hogy a leghelyesebb eszközt választottuk ki a cél megközelítéséhez? Megtanultam cigarettázni, udva- riaskodni, köpni, kávét inni, káromkodni, levelet írni, hazudni, táncolni. Megtanultam, hogy milyen étel után milyen bort kell inni, megtanultam, hogy kinek, mikor, mit lehet mondani, tudom, hogy mikor kell hallgatni. Pontosan begyakoroltam az alkalmazott üzemtani szerelem mozdulatait. Azt mondják felnőtt vagyok. Baj van fiúk. Segítsetek. Nem, nem bántott senki, nem akarnak legyűrni, meggyőzni, megbéklyózni. Bennem van a baj fiúk és most kell, hogy igazán segítsetek. •' Hogy mi a baj? Hát azt nem !s tudom pontosan. Mennek a napok, nem látlak, nem hallom a hangotokat, nem érzem, hogy vagytok és egyre kevesebb van belőletek velem, és egyre kevesebb van magamból. Még mindig farmerben járok fiúk, úgy mint akkor, és még mindig megfeszül az ér a nyakamon, ha valami nem úgy történik, ahogy azt a józan ész és az igazság megköveteli. De ez már nem olyan mint akkor. Más. Már nem mondom azt, hogy nem igaz, hogy marhaság, őrültség. Legfeljebb azt mondom, nem tartom helyesnek, ha a főnököm valamire azt mondja, annak úgy kell lenni, én meg tudom, hogy nem úgy kell. Csak nem hallom a hangotokat, mert messze vagytok. Miért nem tudok üldögélni a napsütésben a fény felé tartva az arcom? Miért nem tudok a délutáni esőkben csavarogni a város szélén? Miért nem kérdezek eleget? Miért válaszolok olyan dolgokra is amihez nem értek? Mi történt az éjszakákkal fiúk? Amikor nekiveselkedtünk egymásnak, istennek, politikának, a világnak. Miért nem váltjuk meg részletekben a világot, ha egyszerre nem sikerült az egészet? Hát mi van? Nincs hozzá elég ereje egyikünknek sem? Különben is fárasztó, hálátlan és kényelmetlen dolog világmegváltással foglalkozni. Nem, nem érünk rá. Értekezletet kell tartani világmegváltás helyett. Majd, maid elkezdjük valamikor a nagy Ígéreteket beváltani, de most még korai, most még nincs elég pozíciónk, még nem vagyunk elég magasan, hogy abszolút igazságot tegyünk, hogy mindig lelkiismeretünk szerint tegyünk. Most még igazat kell adni a főnöknek, mert ö segít majd a saját székébe, ha be- lesegit. Es mi belesegítjük a következőt. Mi ez a könyörtelen ritmus? Hát nem mi diktáljuk a ritmust? Elismerjük? Nem ezt fogadtam nektek, amikor hajnalig ültünk a lépcsőkön és ott tartottuk a markunkban a világot. Nem vagyok az aki voltam fiúk. Nem tudok küszködni, harapni, vágni úgy az igazságért mint akkor tudtam. Be vagyok zárva magamba és nincs aki kiszabadítson. Lehet, hogy belülről van a zár? Már nem ugrálom párosával a lépcsőket ha jó kedvem van. Nem, nem azért. Erőm az lenne hozzá. Csak mit szólnának az emberek. Komolynak kell látszanom. Göteborgból szoktam levelet kapni. Hát közülünk is itt tudta valaki hagyni ezt az országot? Hát közöttünk is volt aki hazudott? Hát közöttünk is volt olyan, aki mást mondott mint amit gondolt? Fiúk, hát mi is ugyanolyanok leszünk mint az előzőek voltak száz éveken keresztül. Fiúk! Mi sem vagyunk különbek, mint az előzőek voltak? Vagy már azt is titkoljátok, hogy különbek akartunk lenni? Igenis különbek akartunk lenni I a
