Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Dr. Varga Béla: Az örökletes lencseficam gyógyítása
HiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiHiiimimiiiiiiMiimiiiiiiiimmiiiimmiiiiiiimiiiiiiiitiii iiiiiimiiiiiimiiiiiiiiiiMiiiMimiHimmimiimmiiiiiimiiiimiimimmimiiiuiiiHmiiimiiiiiiiiHiimmi'tiiiimiiimiiitiiiiiiimiiiiiiii = 3 I DR. VARGA BÉLA I Az örökletes lencseficam gyógyítása TllllllllllllllllllllillllllMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIinMIIIIIHIIIMIIIIIHIIIIillllllHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIinilllllllllllllllllllltlIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIMIIIIIIIIIIIIinillllHlllinillllllllllllllllllllMlllllllir A fejlődési rendellenességek világszerte szaporodnak, azért kutatásuk az utóbbi évtizedekben jogosan került előtérbe. A szemek egyik fejlődési rendellenessége, az örökletes lencseficam, az az állapot, amikor a szemlencse a központi tengelytől jóval eltérő helyen fekszik, vagyis mintegy „helyéről kificamodott”. Olyan ez, mintha egy fényképezőgépben a lencséket alaposan oldalra tolná valaki és aztán mégis fényképezni szeretne vele. Az örökletes lencseficam az emberi szemeknek olyan fejlődési rendellenessége, amely mindkét szemen egyszerre fordul elő és így nyilvánvaló, hogy igen jelentős látásélesség-csökkenést okozhat a betegeknek. A lencseficamos gyermekek látása olyan csekély, hogy a szellemi fejlődésben, tanulásban elmaradnak. Mint azt egy régebbi munkámban kimutattam, a lencseficamos szemeknek 77 százaléka nem éri el a normális élet lefolytatásához feltétlenül szükséges 0,25 körüli látásélességet. (Ha a teljes látás értékét vesszük 1,0-nek, akkor a 0,25 érték ennek a negyedrészét jelenti.) Ráadásul az élet folyamán később további komplikációk is jelentkezhetnek s ezek a látásélesség további csökkenését okozhatják. A lencseficamos felnőttek nagyrésze munkaképtelen ember. Ha már a komplikációk beálltak és ezután végeznek sürgetően szükséges műtétet a szemeken, akkor a műtétek veszélyesek az eredmények nem jók és siker esetén is csak a komplikációk megoldására irányulnak. Ezért világszerte az volt a szemorvosok véleménye, hogy a lencseficamos szemekhez lehetőleg nem kell hozzányúlni, nem kell operálni. Az a kérdés azonban mindig fennállt, hogy vajon szükséges-e várni és a kétoldali lencseficammal született gyermekeket a véletlen sorsára bízni, tanácsos-e várni a komplikációk beálltára, vagy keressünk olyan műtéti megoldást, mellyel több esély van arra, hogy a betegek jobb látásélességet nyerjenek, mint amilyennel születtek. Ezáltal a lencseficamos gyermekek szellemi fejlődését meg lehetne gyorsítani, be tudnák fejezni iskolai, középiskolai tanulmányaikat, vagy akár főiskolán, egyetemen is tudnának képesítést szerezni. Saját eredményeink analizálása alapján megkísérlünk nehány ilyen kérdésre feleletet adni. Meg kell jegyezni, hogy az ilyen szemlencsék nem csak ficamodottak, azaz helyükről eltolódottak, hanem szabálytalan, torz alakúak is. A látásélesség tehát optikai úton — szemüveggel — legtöbbször alig javítható és a betegek rendkívül gyenge látása egész életükben megmarad, vagy romlik. Ezért azokban az esetekben, amikor már megállapítható, hogy a látásélességet nem lehet semmilyen szemüveggel megjavítani 0,2-nél többre, a látás javítása céljából az egyébként tiszta, de ficamodott, torz alakú lencséket (miután speciális eljárásunkkal az élő szemben lefényképeztük helyzetüket) műtétileg eltávolítottuk és gyógyulás után szemüveggel igen jó látásélességet értünk el. (Ilyen operált gyermekek közül, akik műtét előtt csak botorkálva tudtak járni, már nem egy egyetemet is végzett.) Annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy érdemes-e, kell-e látásélesség-javító műtétet végezni korán, még a komplikációk beállta előtt, nem látszott elegendőnek ösz- szehasonlítani a műtét előtti és a közvetlen műtét utáni eredményeket. Legalkalmasabb módszernek az látszik, hogy a műtéti eredményeket a műtét után, majd öt év-, tíz év, — sőt méghosszabb idő elteltével is vizsgálat alá kell venni ugyanazon operált szemeken. Mivel az orvosi szakirodalomban sem itthon, sem külföldön nem találtunk leírást ilyen öt, tíz, vagy ennél is több éves összehasonlító vizsgálatokról, eredményeinket összeállítottuk és nagy beteganyagról 1971-ben közzétettük. Nyolcvankét lencseficamos szem sok éves sorsáról számoltunk be. Ezek közül negyvenhat szemet operáltunk meg és harminchat nem került műtétre. Ez azt jelenti, hogy nem távolítunk el minden ficamodott lencsét, habár legtöbbször azoknak a látásélessége sem volt kielégítő, akiket nem operáltunk meg. Nagyon gondosan mérlegelni kell más szempontokból is a műtéti javaslatot. Ezekre itt részletesen nem térhetünk ki. Tanulmányunk megjelenésekor 37 műtét volt legalább öt éves, 27 műtétet több mint tíz évvel előbb végeztünk, és 12 műtét akkor már legalább tizenkét-tizenöt évvel azelőtti volt. (Több műtétünk azért nem szerepel a statisztikánkban, mert a műtétek után még nem telt el 5 év.) A megoperált 46 szem látásélessége a műtét előtt igen rossz volt, többségük (41) mélyen a feltétlen szükséges határ alatt. A szemek műtét előtti látásélessége az első táblázaton olvasható. A MEGOPERALT SZEMEK LÁTÁSÉLESSÉGE A MŰTÉT ELŐTT A látásélesség mértéke: 0,3—0,2 0,15—0,1 0,09—0,02 0,01 2 A szemek száma: 4 19 16 6 1 = 46 Meg kell jegyezzük, hogy a fenti értékek az elérhető legjobb szemüvegjavítással értendők. A betegek legtöbbje viszont nem tudja viselni szemüvegét a gyakorlatban, tehát a betegek látásélessége valójában a fenti értékeknél is sokkal rosszabb volt műtét előtt. Két szemet, bár látásuk jobb volt valamivel, mint 0,2, — a fennálló komplikációk miatt kellett feltétlenül megoperálni. Egy szem látása a beteg életkora miatt nem volt megállapítható. Mint említettük, nem minden lencseficamos szem került műtétre. Ezek látásélességét a második táblázat mutatja. 5
