Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 1. szám - IRODALOM - Gyurkó Géza: Negyvenen túl... (próza)
GYURKÓ GÉZA: Negyvenen túl... niiiiHimHiiiinniiiiiiiMiiiiiiiiiiniiHHiiiiiiHHiHmiiniiiiiiiMiiiiMiiiiimHiiiiiiiimimHitiiiiiiiiiimimimiimiHiiimimimiiiiiiuuiuiMiiiiiiHmiHiiMti H a az ember túl van a negyvenen, elkezd fiatal lenni. Én még nem láttam olyan húszéves fickót, aki sokat törődött volna azzal, hogy ö fiatal. Mert az. Negyvenen túl azonban az ember értéknek érzi még a maradékot is. Ha egyáltalán van maradék. Én természetesen fiatal vaqyok. Őrzöm a fiatalságom maradékát, beosztom, amim még van, s ennek aztán természetszerűleg annyi a fonákja, hogy legszívesebben a saját pofámba vigyorognék, ha olyan ostoba lennék, hogy saját magam futó éveit qúnyoljam ki. A dolog reggel kezdődik, amikor az ember óvatos, jobbra és balra pislogás közepette — mert ki szereti, ha kinevetik — mély és határozott jó- galéqzéseket végez. Utoljára tízéves lehettem, amikor jógagyakorlatokat végeztem, hogy megerősödjem, hogy férfias legyek mielőbb. Ha visszaqon- dolok, csoda, hogy életben maradtam a jógázástól. Sőt, az volt a csoda, hoqy a jógázós valamiféle edzeni és erősíteni való izmokat, rostokat, inakat és sejteket talált egyáltalán, lisztkukac vacak testemen. Tehát harminc évvel ezelőtt férfi akartam lenni a jógától. Most meq fiatal. Istenem, akár méq az a lisztkukac is újra, lám ilyen telhetetlen az ember, ha ostoba és túl van a negyvenen. Józan ésszel visszafordítani nem is akaria, mert tudja, hoay lehetetlen, nos, hogy nem visz- szafordítani akarja az időt. . . Nem. Megállítani sem. Csak lassítani a futását, olvan lassúvá tenni ütemét, mint a jógaléqzés. oly lassúvá, mint egv sóhaj a tűnt idők után. A ióqa természetesen csak bevezetés. Hoqv úgy mondjam, felkészítése a léleknek és a testnek a reqgeli torna izmokat sajdító, ízületeket csikorgató és szemet kápráztató erőfeszítéseire. Hogy utáltam a tornát! Az egész vacak bordásfalat, a bukfenceket, az istenverte lovat, amely mindig ott ütötte meq az embert, ahol a lányokat soha meg nem ütné. A terpeszállást, iqen, azt is utáltam, és a karlendítést is, amely csak arra volt jó, hogy tisztelt tornatanárom jutási őrmesterként úgy ejtse az egy-kettőt, mintha az anyámat szidná. A függeszkedést a kötélen teljesen értelmetlennek ítéltem, mert én matróz soha, de költő az mindig akartam lenni. És minek eqy lírai költőnek kötélmászni tudás? Miért, Arany vagy Baudlaire tudott kötélen mászni? És most ott hajlongok a szobában, mint egy szultán előtt a rémült rabszolga. Azzal a különbséggel, hogy a szultán megkegyelmezhet a rabjának, de az én szultánom, az idő, csak haladékot adhat. Semmi többet. És én a haladékért mellső fekvőtámaszt csinálok tízszer, törzsdöntögetést és kar- körzést vállból hússzor. Meg szőkéitek ötvenszer, mint valami tört lábú antilop és expandert is húzogatok ájulásig. S esküszöm, ha bordásfal lenne a közelemben, megcsókolnám, és az én bordáimat az ő bordáinak feszítve, nagy-nagy tornaölelkezésben újítanám fel satnya izmaim. . . És ó, hol egy kötél, amelynek vége valahol a magasba vész el? Hogy felkapaszkodnék rá, ha tudnék, milyen lelkesen, afféle részeg matrózként, fütyülve lírára, költészetre és egykori költő voltomra. Hol egy kötél? így aztán percek telnek el, míg képes vagvok kivenni az arcvonásaimat a tükör mélyén. Káprázó tekintetem mögött úgy viliódzik szőrös, nyűtt arcom, mintha valami szörny emelkedne ki eqy tiszta tó gyűrűző, sötét mélyéből. Égy kidöglött szörny, amely borotválkozni szeretne, ha az erőlködéstől karommá görbedt kezei nem remea- nének. Az első szeretőm feszes bőrű. kiapadhatatlan vérű, neayvenes nő volt. Azért imádott, mert olyan volt az arcom, mint eav Murillo-angyalé — mondta eqy imádás közben. Az angyalok uayanis sohasem borotválkoznak. Ezért angyalok. Akkor vérig voltam sértődve, férfiasságom megcsúfolását éreztem pironkodó, borotvát még nem érzett arcom mögött: azért kíván egy ilyen remek, megöregedni soha nem akaró nő, mert valamim nincs, s nem azért, mert valamim van. Amint egy fiata- labbra találtam, vagy amint egy fiatalabb talált rám — ezt soha nem lehet ugyanis tudni a párválasztásnál — nos, egy szóval, amint akadt más, röqtön véqet is vetettem emiatt a szerelemnek. De azért minden héten kétszer is meqborotválkoztam apóm hóhérkezekben is veszélyes borotváiéval... Eay év után már volt is mit, hála makacsságomnak. . . . . .és most sehogyan sem tudom, még visszaidézni sem tudom a szőrös, gyűrött férfipofa mögött ama egykori Murillo-angyalt. Nem tudom, igaz-e, vagv csak művészettörténeti anekdota az Utolsó vacsora Jézusának suqárzó szépségű és fiatalságú modelljéről szóló történet, aki egymaga lett később e kép Júdásának is a modellje. Lám, azért itt még nem tartok, s én nem is akarok Júdásbái Jézus lenni, csak fiatal maradni, amíg lehet. — Azt akarok! Ezért e gondos borotválkozás is. És ezért immáron a tűnődés a szekrény előtt, melyik ruhát, melyik inget és melyik nyakkendőt vegyem fel — hogy elegáns, friss és fiatalos legyek. A sötétszürke elegáns ugyan, de úgy nézek ki benne, mint egy bánatos temetkezési vállalkozó, s hiába kötök hozzá harsogóan bordó nyakkendőt, legfeljebb arra gondolnak mások, hogy egy munkáskórus basszistája lehetek és gólyalépteimmel éppen próbára loholok. A világos öltönyömhöz színes, sima inget veszek majd fel, egy kicsit csiricsáré nyakkendőt — döntöm el végre és közben valósággal beosonok a szekrény mélyébe feleségem alamuszian gúnyos tekintete elől. A feleségek nem szeretik, ha korosodó férjeik öltözködni kezdenek. Nem szeretik a színes nyakkendőt. És nem szeretik a férfiszagú parfőmöt. Attól teljességgel feldühödnek. . . .még szekrényem sem volt. Nemhogy ruhám. Húszéves voltam, sovány, mindig éhes és rongyos. Nem úgy rongyos, mint egy koldus, nem úgy, mint egy gyermekét sirató rabbi, aki megtépte ruháit. Én úgy voltam rongyos, hogy voltaképpen egyetlen lyuk sem volt a ruhámon, hogy voltaképpen azért zakó is volt rajtam gombokkal, nadrág is, nem is veszélyesen rojtoson, ing is volt rajtam, sőt még nyakkendő is.. . És valahogyan mégis rongyos voltam. Hányavetin, nagyvonalúan, gőgösen, a világot lefütyülő pökhendiséggel rongyos. Csak egy kalandor és egy világmegváltó tud olyan rongyos lenni, amilyen én voltam. Pedig a rongyok, az egyetlen viharvert öltönyöm, az egyetlen, kaffogó pár cipőm, olyan embert szolgáltak, aki még minden lehet. Minden! S a fiatal asszonyok, a szende lányok oly alázattal és megértéssel varrták meg szakadt gatyám, lyukas zoknim, feslő ingem, ahogyan azt a legmélyebb tisztelet diktálja egy királyfi palástja iránt. . . Megvan: sötét zakó, szürke nadrág, kék ing, bordó nyakkendő és természetesen bordó zokni is! A koldus és királyfi, egy személyben én voltam ők — mivé lett, mivé lettek? No, nem, király az nem lettem. A királyság nem a legjobb karrier mifelénk és manapság. S különben is, király mindenki lehet, aki annak születik, de valakivé lenni, amikor az ember voltaképpen senkinek születik — az a valami. Most kellene meghalni! Most még elmondhatnánk a sírom felett, hogy viszonylag fiatalon. . . élete virágában. . . delelőjén. .. még nagy jövő előtt állt... beteljesedése előtt ragadta el... De tíz év múlva, vagy tizenöt múlva? Amikor alig leszek több, mint ami most vagyok, pedig most se vagyok fele sem annak, ami szerettem volna lenni, nos, szóval tizenöt év múlva mi! mondhatnak rólam majd? Tettekben koldus-e vagy királyfi. Sőt király! Még azt se, hogy viszonylag fiatalon. .. Magas vagyok, nyúlánk fajta. Most éppen annyi súlyom van, mint ameny5
