Heves Megyei Hírlap, 2020. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
2020-12-19 / 297. szám
helyőrség A TIÉD ÉS MINDEMMÉ Bonczidai Éva Ha valaki olyan könyvet szeretne olvasni, ajándékozni, amelyik elkíséri az embert, annak jószívvel ajánlom Böjté Csaba füveskönyvét. És az ajánlás mellett azt is meg kell jegyeznem, hogy nem szeretem a füveskönyveket, sem azokat az írásokat, melyek azzal áltatják az olvasót, hogy pontos iránytűként szolgálnak, netán tuti receptet kínálnak a boldogsághoz, sikerhez, fogyáshoz és más sokak által vágyott dologhoz. Protestánsként azt is kissé hátralépve szemlélem, ha valakit szent emberként emlegetnek, de Böjté Csabát mérhetetlenül tisztelem, mert hatezer nehéz sorsú gyereknek teremt olyan otthont, ahol megtapasztalhatják a biztonságot és a szeretetet. Viszont sosem tartoztam azok közé, akik csüggnek a közösségi oldalán, olvassák minden sorát. Az utóbbi években általában az ismerőseim ajánlására olvastam el néhány írását, és bizony sokszor bólogattam. Tisztán látó ember - ez elvitathatatlan. És tiszta a tekintete is, ezért nem zavar, hogy ferences szerzetes létére már-már sztárként fogadják, ahol megjelenik. A füveskönyvet Csender Levente József Attila-díjas író írta, aki idén öt hetet tölthetett Csaba testvérrel, elkísérhette őt azokba a mindennapokba, amelyek tapasztalatai miatt a szerzetes hitelesen tud megszólalni és megszólítani. A beszélgetéseik kivonata ez a könyv, 136 témát érintő gondolatfutamot osztanak meg velünk. Úgy vettem kézbe ezt a Lettner Krisztina gyönyörű fotóival illusztrált kötetet, hogy valószínűleg egy jól szerkesztett szövegegyüttest találok benne, mely egy író és egy szerzetes közös útjáról tudósít. De az író teljesen a háttérben marad, csupán a szerkesztés íve és a kiemelt témák érzékeltetik, hogy őt mi foglalkoztatja, valójában csak Böjté Csabát halljuk. Közvetlen, emberi, őszinte, sokszor kitárulkozó beszélgetésfoszlányok ezek. És olykor humorosak is - bizony gyakran kuncogva lapozunk tovább. Különleges hatású könyv ez: az olvasó egyszer csak vágyakozni kezd arra, hogy jobb ember legyen. És Csaba testvér nem arról beszél, hogy tedd ezt vagy amazt, hanem azt mondja el, ő maga hogyan jutott el a meghatározó felismerésekig - látjuk őt fiatal bányászként, ahogy a kaolinbánya mélyéről felhozza az egyik társa holttestét, és értjük a félelmét; látjuk őt derűs és bölcs nevelőként, ahogy egy-egy gyerek vállára teszi a kezét, megértjük az örömeit és az aggodalmait is; látjuk őt haldoklók ágyánál, megszentségtelenített iraki templomok oltáránál, de látni engedi a derűt is, amely Isten szeretetének bizonyosságából fakad. Látni tanít minket, megmutatja, hogy olykor épp egy bosszúság, próbatétel, veszteség által érthetjük meg, mit kellett megtanulnunk. „A tiéd és mindenkié” - neki például egy elveszett könyv miatti bosszúságból fakadó felismerés életprogramot adott. Több ezer gyermek jóra fordítható sorsán keresztül nap mint nap bebizonyosodik, hogy a szeretet a legfőbb és legműködőbb nevelési elv. A könyv egyik fejezetét, A tanítók tizenkét parancsolatát nemcsak a pedagógusok és szülők számára tenném kötelező olvasmánnyá, hanem mindenkinek, aki gyerekekkel találkozhat. Örömhöz segítő gondolatok - ez a könyv alcíme, és valóban pontosan összegzi a küldetését. Nehéz ajánlóként egyetlen idézetet kiragadni a kötetből, hiszen csak fontos gondolatok vannak benne - a szeretetre nevelés fontosságáról, hitről és bizalomról, megtorpanásokról és felemelkedésekről, Európa és a kereszténység útjáról és jövőjéről. Egy olyan tanítást ragadok most ki a békéről, melyet Böjté Csaba szemtanúként közvetít nekünk, akiknek megadatott, hogy nem háborúban várjuk az ünnepet. 2017 tavaszán Csaba testvért Irakba hívták az olajfacsemeték ünnepére. Mint az Európai Unió díszpolgára, egy küldöttség tagjaként érkezett Erbilbe, majd onnan autóval Moszulba, a Ninivei-fennsík keresztény városaiba, falvaiba utaztak, hogy az ottani, részben vagy egészben lerombolt, megszentségtelenített templomokban imádkozzanak a helybeli káld és asszír keresztény egyház elöljáróival: „Az első helyiségben kíváncsian vártuk, hogy megszólaljon a pátriárka, vajon egy ilyen gyilkos háborúban, egy kirabolt, szétlőtt városban, ahol a tömegsírokban senki nem tudja, hogy hány halott nyugszik, mit mondhat Jézus Krisztus vérvörös ruhába öltözött főpapja. A pátriárka kezébe vett egy olajfacsemetét, megáldotta, magasba emelte, és szinte kiáltva mondta: »Vegyétek e törékeny olajfacsemetét, vigyétek haza, ültessétek el a véráztatta anyaföldbe, öntözzétek, neveljétek fel, hogy majd az árnyékába le tudjon ülni az én gyilkosom gyereke a te gyerekeddel a békéről beszélgetni.« Nagyon megrázó volt, ahogyan a családfők egyenként előjöttek, hogy átvegyék a törékeny facsemetéket. Járásukból, tekintetükből látszott, hogy ezek a kemény, sokat látott férfiak értik, és szó szerint úgy is gondolják a főpásztoruk szavait, ahogyan azt mondja nekik.” Böjté Csaba füveskönyvét olvasva megerősödik az ember a hitben, hogy minden vészjóslás, fenyegetettség és disztopikus jövőkép ellenére bízhatunk Isten szeretetében, és nem a világ vége közeledik, hanem egy új, nagyszerű korszak hajnalán áll az emberiség. Csender Levente: Böjté Csaba füveskönyve - Örömhöz segítő gondolatok. Helikon Kiadó, 2020. Hollét (olaj, vászon, 30 * 50 cm, 2017) FURCSA PALACKPOSTA Farkas Wellmann Endre Furcsa palackposta sodródott elém olyan hírekkel, amelyekről rég «tudom, hogy meg fognak érkezni egyszer és régóta kíváncsi is vagyok rájuk. Hodos László egy igazi dínó, de nem a kihalt fajtából, hanem az újrafeltámadó, az újra megmutatkozni képes költői élni akarás páncélosa, aki annak idején a második Forrás-nemzedék derékhadát erősítette, aztán valamikor a hetvenes évek közepén, tán a születésem előtt egy évvel éppen, elhallgatott. Több mint húsz éve ismerjük egymást, a néhai jó Szőcs Gézának köszönhetően, amikor épp A Dunánál-t gründoltuk és a Mester fejébe villant a kérdés: - Hallottál már Hodos Laciról? - Nem, honnan kellett volna? - kérdeztem vissza. Aztán pár nap múlva együtt vacsoráztunk. Vele, és még nem mondom meg, kivel, négyesben, a Rozmaringban. Kiderült, hogy Laci azóta sem ír, de nem zárkózott el, amikor kéziratot kértünk tőle. Mondta, előkeres valamit és behozza nekünk legközelebb. így történt, hogy valamikor a kétezres évek elején nagy örömmel szerkeszthettem be A Dunánál egyik számába a Hogy Babyra talála így köszöne néki című Hodos-verset. - Soha többé nem fogsz írni? - kérdeztem. - Hagyjuk - legyintett, s ezzel annyiban maradt ez a kérdés egészen a Helyőrség indulásáig. A szerzői gárdánk kiépítésekor természetesen rá is számítottam, így itt, lapunk hasábjain is sikerült néhány versét bemutatnom az irodalom kedvelőinek, és bár a szerzők születési évét mindig közöljük, tudtam, hogy szerzőnk igazi életrajza titok marad: kevesen emlékeznek a második Forrás fenegyerekére, aki szembeköpve a politikai helyzetet valamikor 1974- ben úgy döntött, hogy mentősofőr lesz. Aztán nyugdíjas. De mindeközben költő maradt, a feledékeny és általában hálátlan kortárs irodalmi közeg róla is elfeledkezett. Pedig nejn sok kortanú él ebből a nemzedékből, kár... „Első verseit az Igaz Szó, Utunk, Korunk, Ifjúmunkás közölte. Szerepelt a fiatal költők Vitorlaének (1967) és a Megtalált világ (1968) című antológiákban. Első verskötete: Belső táj, világgal (1969) a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál jelent meg. Mind a 790 példány elfogyott” - írja róla Komán B. János. Ez a szám és a távoli évszám valamelyest magyarázat is lehet a felejtésre, mindenképp egy olyan könyvről beszélünk, amit antikváriumban sem lehet beszerezni. Elsődleges üzenetként ezeket olvasom ki a palackpostából, aztán hátradőlök és nagy élvezettel végigolvasom a könyvet, Hodos László Megtalált versek című kötetét (Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2020). Hodos zsenialitásának lényegét abban látom, hogy most, 2020 decemberében is vérlázítóan frissek a versei, bármelyik mai szerző méltán irigykedhetne rá vagy állíthatja például maga elé. A mellékelt vers, amely annak idején Szőcs Géza Echinox-szerkesztői karrierjébe került, most kettőnk barátságának mementójaként álljon itt. A Hodos László Megtalált versek Mentor Könyvek sztorit egyébként Komán B. János is megemlíti a Hargita Népében megjelent méltatásában (Komán B. János: Hodos László kötete, In: Hargita Népe 2020. december 4.), A Dunánálra hivatkozva (2003. január, 2. évf.,i. sz., 68. o.), amelyet ajánlok a tisztelt olvasó figyelmébe. Itt találunk még egy kis adalékot e vershez: „Az Ovidiust - írja Laci - 1969-ben írtam. Székely Jánosnak megmutattam. Azt mondta: Hodos, maga megőrült. Börtönbe akar tenni minket? Vigye a versét innen, én nem láttam. Távozáskor utánam szólt: különben a vers kitűnő!”. Én csak egy mondattal kívánom immár ezt a mítoszt tovább építeni: saját bevallása szerint Hodos László 2019-ben újra írt egy verset, s ehhez az Előretolt Helyőrségnek is van némi köze. Várjuk hát az új Hodos-verseket! Hodos László Ovidius és kora Megrendelte énekem a császár bitang Augustus, Isten helytartója, pedig tudta, kettőn áll a vásár, s ha megteszem, gyűlölni fog Róma. Inkább lányával szűrtem össze a levet, kiről tudtam, kacagja bohóc-isten apját, s ágyékába írtam halandó verseket, míg egy hivatalban sorsom kiszabták: „Nem tűr árnyat a Nap birodalma, itt csak a fénynek van hatalma.” S én, Ovidius a költő elgondoltam: furcsa egy-egy emberöltő. A megszervezett világból száműztek, kirekesztettek engem, hol az emberiség sorsát egyengetik, tehetetlen lettem. Ó, világ köldöke, Róma, együttélő népek megrontója! Hitte volna egy athéni polgár, hogy jogait semmi meg nem óvja? Minden út Rómába vezet s nagy olvasztó tégelyébe dobál a birodalom minden nemzetet. Ti legyőzött népek istenei, kik a szent Pantheonban otthont kaptatok, vagytok volt-hazátok mérlegei s kalmár módra Rómának csalnak rajtatok. Lívia a vén kurva és latra bitang Augustus, földi sugallatra égi származásra célzó címet kaptak. A nagy birodalom minden templomában róluk istenszobrokat faragnak. S a nép, a megfélemlített, igába tört:- éljen a császár - tapsol és üvölt. Maradok tehát a vágyaimnál: „egyszer szegények lehessünk császárokban!” Hisz tudom, hogy kidől Augustus, mint vén ló, de jön Tiberius, Caligula és Nero. 2020. december IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
