Heves Megyei Hírlap, 2020. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
2020-12-19 / 297. szám
szerkesztősem tereoaszta J imFii helyőrség A SZÉPSÉG SZOMORÚSÁGÁRÓL ÉS A SZOMORÚSÁG m m m ww SZÉPSÉGÉRŐL Ágoston Szász Katalin Gyerekként sosem gondolkodtam el azon, hogy mit jelent a szépség fogalma. Egyértelmű minőséget jelzett, amelyet nem kellett értelmezni, sem megfejteni. Relativizálhatatlan- volt. Abszolút érték. Aztán az iskolában megtanították, hogy „a szép az, ami jó lévén kellemes” és „szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Arisztotelész és Kant meghatározásai teljes mértékben jogosnak és elfogadhatónak tűntek, mégis olyan csonkának éreztem mindkettőt, hiányérzetem maradt utánuk. Ennyi volna a szépség? Akkor miért olyan torokszorító? Persze aztán kiderült, hogy egy egész tudományág foglalkozik a kérdéssel, és az esztétika szakirodaimának elolvasására egy élet nem lenne elég, már az ókori görög filozófusok is terjedelmes oldalakon fejtegették álláspontjukat. így kicsit biztatóbbnak tűnt a helyzet, elvégre hozzáértők foglalkoznak a dologgal. Mégsem hagyott nyugodni, hiszen éreztem, hogy valahol mindenki hozzáértő a témában, én is a saját életem vonatkozásában. Hogy fogom hát megtalálni a szépség számomra legrelevánsabb megtestesülését? Ez létfontosságú kérdésnek bizonyult, megválaszolatlansága a teljes hiábavalóság bizonyosságával fenyegetett. Mindezzel párhuzamosan a szomorúság is mindig foglalkoztatott. Hasonlóan, az is abszolút érvényességű. Cáfolhatatlan és vitathatatlan. Ahogy nem létezik ’szép, csak...’ vagy ’szép, de...’, éppúgy nem létezik ’nem is olyan szomorú’. Nem tudom már pontosan visszaidézni, mikor és hogyan kapcsolódott össze végérvényesen a fejemben a kettő. Először talán a megejtő jelző kezdte egybefonni őket. Mert a megejtő nemcsak a bájos, szeretetre méltó, kedvesen vonzó jelentéssel bír, hanem magába foglalja a megható, megindító, szívszorító jellegzetességet is. A szépség és a szomorúság ugyanolyan mélyre hatol a lélekben, ugyanolyan rétegekben gyökerezik. A végtelenséget öleli fel mindkettő. így jöttem rá, hogy nem létezhet egyik a másik nélkül. Nem létezik szépség szomorúság nélkül, szomorúság szépség nélkül. Mi tükrözné hívebben ezt az átjárhatóságot, ezt a tökéletes egyensúlyt, mint a születés misztériuma? A születésé, a halálé, a feltámadásé. És a várakozásé, ami által mindannyian újra és újra részesülhetünk benne. Mert hit a várakozás. Bizonyosságot feltételez, biztos tudást az eljövendőben. Mindennek híján csak vágyakozás lenne. Ilyenkor azonban valóban várakozunk, és bár várakozásunkban benne van a megfeszítés fájdalma is, az újjászületés öröme minden sebet begyógyít. (S hogy megtaláltam-e végül a szépség számomra legrelevánsabb megtestesülését? Megtaláltam, és a könnyeiről ismertem fel.) tarca CIPÓK A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi- cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el. A fürdőtől a hálószobáig bukkantak fel szalmaszálak, apró növényi részek és sár, ha a házigazda nem volt elég éber, hogy rögtön, miután a maszsza megszáradt, guggolva, kezében a kefével és lapáttal - partvisa nem volt - bejálja az előszobát, és feltakarítson. Amíg csak sár volt, legfeljebb csak szétmázolta volna a padlón. Időnként a besurranó macska súlyosbította a helyzetet, kicsi mancsaival fürgén telerajzolta a padlót lábnyomokkal. Az átmeneti évszak miatt még a szokásosnál is több cipő sorakozott a szekrény alá félig becsúsztatva, majd a szekrény mellett is felhalmozódott néhány pár, közvetlenül az ajtó mellett pedig a „kinti papucs” lábatlankodott. Természetesen minden cipő kinti volt, de a Kinti Papucs az egyik legfontosabb lábbeli szerepében tündökölt. Régebben a szerepet egy olcsó papucs töltötte be, de mivel az ilyen olcsó flip-flopok pár hét után elszakadtak, helyüket átvette egy-egy régebbi, kopottas balerinacipő, amelybe gyorsan bele lehetett ugrani. Végül a kerti műanyag klumpa tudott a fontos pozícióban meggyökerezni. Elég zárt volt ahhoz, hogy esőben is ki lehessen szaladni benne zöldségért vagy a kapu elé a postáshoz, nem volt izzasztó, kényelmes volt és menő, a sarat pedig gyorsan lehetett tisztítani róla. A szekrény alatti első helyen az éppen hordott cipő állt. Az, amelyik az adott napi időjárásnak felelt meg, ősszel zárt, barna, légáteresztő félcipő, narancsszínű díszítéssel. Olyan emberé, aki nem a divatra, hanem a kényelemre és a használhatóságra ad. Talán középkorú, sok a dolga, így a cipőben gyorsan és kényelmesen akarja járni útját, mert már tudja, hogy életideje véges. Ezért ez a cipő nemcsak a városba, a munkába viszi el gazdáját, de gyakran jár kutyát sétáltatni az erdőben, vagy sétálós randevúkra. A cipő fűzője a csomónál úgy össze tudott kötődni, hogy megbízhatóan tartott egész nap, viszont este, sietve, elgémberedett ujjakkal megesett, hogy kisebb idegtépés volt kioldozni. Mellette trendi bakancs foglalt helyet, még tiszta, mert csak előkészületként került elő az időjárás-előrejelzés miatt. Márkás, minőségi, vízálló darab, olyan ember vásárolhatta magának, aki érzékeny a hidegre és arra, ha elázik a lába, mégsem akar ormótlan gumicsizmában mászkálni, ami, bár vízálló, a talpa felől mégis hideget sugároz a sípcsontig, sőt, a veséig. A fekete bakancsot sötétkék nyomott virágmintákkal díszítették, ötvözve a csipke finomságát az acélbetét keménységével. Viselője hasonlóan meg tudta téveszteni a felületes szemlélőt: a finom, törékeny bőrt edzett személyiség hordta. Legutóbb a bakancs egy falusi rendezvényei? bukkant fel, és fodrozódást keltett az őslakos asszonyok körében, akik csipkésbakancs-ellenes és csipkésbakancs-mellettes pártokra szakadtak. A szekrény és az ajtó között rendetlen módon barna bőrcsizma hevert. A Kinti Papucs területén, az ajtó mellett volna az igazi helye, de az átmeneti évszak miatt még egyszerre kellhetett a papucs és a csizma azokon a napokon, amikor szakadatlanul ömlött az eső. Divatjamúlt darab, az egykori kobold trendből maradt a házban; amikor a fiatal lányok legginszszel hordták a mamuszszerű lábbeliket. A bőre már megkeményedett, bár nem a kopás csúfította el, inkább a gyakori impregnálás tette a bőrt élettelen hatásúvá. Legutóbb a csizma már ásott is, teleültetve gazdája kertjét gyümölcsfákkal. A valaha finom bőr csizma így vált gumicsizmapótló páncéllá, de belül a puha gyapjúbélés még kitartott, lúlajdonosa olyan fiatal nő lehet, akinek bőre kiszáradt az élet hideg szélviharaiban, de ha valaki belülről tudta volna megérinteni őt, még érezte volna lelkének lágy ölelését. De ki akarná saját testét látatlanul egy kopott csizma belsejébe bocsátani? Hacsak nem a macska ugrik fejest bele, majd fején hurcolva a munkáscsizmát, még több sarat oszlat el a padlón. A szekrény alatt a sorban két megkésett nyári cipő következett. A fekete balerina konzervatív, örök eleganciát sugárzott, némi módos gazda felhanggal, mivel a fazon karaktercipőre emlékeztetett. Készítői ügyeltek a részletekre, mert az ezüstcsatot nemcsak részletgazdag díszítéssel látták el, de mágnessel is, hogy a pánt magától záródjon be, ha a szorgalmas gazdaszszonynak nagyon sietős vagy a lusta gazdasszonynak nem akaródzik lehajolni. A cipő viselője bizonyára minimum az angol etikett szabályainak akart megfelelni, amikor ezt a lábbelit választotta, mert a balerina sarka mértéktartóan közepesen emelte meg a talpat, így a lábikra eleget tett a nemi jelleg megfelelő hangsúlyozásának, de nem ingerelte tolakodóan az emberek tekintetét, lúlajdonosa vagy szürke nadrággal, vagy pont térd fölött végződő egyszerű ruhával hordta. Délelőtti alkalmakon a ruha színe szürke, esti rendezvényeken fekete. A cipő a legutóbbi nyárias napon orvoshoz vitte gazdáját, miután közösen megbirkóztak az öltözködés egyik legfogasabb kérdésével: Mit vegyen fel az ember nőgyógyászhoz? Megvan ennek a kérdésnek a férfi megfelelője is, hogy nekik se legyen könnyebb az élet, ilyesformán:- Intimgyantáztassak-e urológus előtt, vagy sem? Mint fehér hattyú a fekete mellett, a sötét balerina társaságában gyöngyházrózsaszín, balettcipőfazont utánzó lábbeli állt, aranyozással a peremeken és az orrnál. Feltűnően elegáns, ugyanakkor dinamikus darab. Viselője évekig hordta akkor is, amikor a vasútállomást, ahonnan Szilágyi-Nagy Ildikó ingázott, felújították. Zúzott köves akadálypályán lehetett csak megközelíteni a síneket, így a finom cipő orra megkopott. A szükség, a praktikum és a kreativitás jegyében a lány bearanyozta a kopásokat, így antikolt, mondhatni, vintage stílusú, egyedi cipőt kapott. Azóta is közel áll hozzá ez a cipő, rózsaszín áttetsző pamutvagy csipkezoknival szokta hordani, fehér farmerral és testszínű pólóval. A lányt a cipő meztelen eleganciával és keresetlen egyszerűséggel öltöztette fel, de valójában az ő egyszerűsége ragyogta be a cipőt is. Az aranyozott cipő viselője olyasvalaki lehetett, akit már nem érdekelt a külvilág, csak az az út, melyen éppen jár. Legutóbb a lány randevúra készülve vette fel, de az illető, aki meghívta őt, nem jött el, így a cipő is otthon maradt. A szekrény mellett talált már csak helyet egy kávészínű, műanyag balerinacipő, ugyancsak a krokodilos márkából. Kényes lábujjú viselője szandál helyett hordta, így zokni nélkül sem kellett elszenvednie, ha ráléptek a lábára és meggyötörték körmeit. Már két nyár óta ez a cipő vitte* őt el, ha gyorsan el akart szaladni a postára vagy a boltba, csak a falun belül. A benti papucs csak akkor állt az előtér egy tiszta részén, ha gazdája házon kívül volt. A nő télen is ezt a flip-flop papucsot hordta, zoknival, sőt meleg zoknival. Ha esetleg kinevették, és rákérdeztek, azt válaszolta:- Miért? Japánban mindenki zoknival hordja - és nem zavarta, hogy nem Japánban van, hanem egy olyan magyar faluban, ahol az idő kereke lassabban jár. Egy pár szürke férfipapucs is felbukkant időnként. Ha a férfi sokáig nem jött, vagy látogató érkezett, akkor az asszony eltette a fiókba, hogy a vendégek ne használják, vagy ne találgassák, kié az idegen lábbeli. A sok pár cipő lehetett volna egy egész családé, de csak egyetlen nőhöz tartozott, akinek nem volt családja. A sok cipő számára a családias otthon érzését nyújtotta. Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katolin (gyerekirodalom), Bonczidoi Évo (felelős szerkesztő), Forkos Wellmann Endre (vers), Nogy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Forkos Orsolya, Nádoi László • Kiadja a Medioworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyőrség.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztoseg agmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. december V Emlék-komposztáló (olaj, vászon, 40 * 50 cm, 20141
