Heves Megyei Hírlap, 2020. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
2020-12-19 / 297. szám
helyőrség utolsolaDSZűm •• •• ELKOSZONES HELYETT 3 Az élők szigete (olaj, vászon,150 *130 cm, 2017] Amikor 2018 nyarán elvállaltam az Előretolt Helyőrség lapcsalád főszerkesztését, a következőket írtam a határon túli mellékletek elindulását beharangozó cikkemben: „Nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint hogy visszahódítsuk a kortárs magyar irodalom olvasóinak azt a körét, amely az elmúlt két-három évtizedben igencsak megfogyatkozott, amiért az írók egy része olyan belterjes nyelven kezdett el írni, amit sokszor még maga sem igen értett. Az olvasás szeretete összefűz mindnyájunkat, és joggal várhatjuk el költőinktől, íróinktól, hogy műveikben a magunk életének nagy kérdéseire, küzdelmeire, kudarcaira és örömeire is hiteles igazolást találjunk. [...] Az alkotás szabadságra nevel, ugyanakkor felelősséget is rak az alkotóra. Mert az elkészült mű nem marad soha magántulajdon, sem magánügy. Annál jelentősebb, minél többen minél többfélét látnak, hallanak, olvasnak ki belőle, hogy kapaszkodókra leljenek általa életük zajlásában.” Az alapítók ennek szellemében indították útjára Magyarországon 2017 novemberében az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális mellékletet, ennek szellemében állítottuk össze a számait hétről hétre az elmúlt három évben, és ennek szellemében tesszük most le hűséges olvasóink asztalára az utolsó, 158. lapszámot. De a történet itt nem ér(het) véget. Hiszen nem búcsút veszünk egymástól, csupán más fórumra szervezzük át a találkozásainkat. Mint tudják, az idei költészet napján elindítottuk a lapcsalád portálját is, amelyen a világ bármely pontjáról elérhetővé tettük a magyarországi mellett az erdélyi, a vajdasági s ez év júliusától a fel-Szentmártoni János vidéki Helyőrség-számok tartalmait is. Míg a határon túli lapjaink nyomtatott változatban továbbra is megjelennek majd havi rendszerességgel, a magyarországi Előretolt Helyőrség teljes egészében felköltözik az online térbe, a helyorseg.ma portálra, amelynek főszerkesztését az eddigi felelős szerkesztő, Farkas Wellmann Endre végzi. Jómagam a határon túli lapokat fogom össze, ahogy eddig is. Olvasóinktól további hűséget és figyelmet kérünk, amelyre igyekeztünk mindvégig rászolgálni, és bízunk abban, hogy a világháló nyújtotta adottságoknak és lehetőségeknek köszönhetően a közeljövőben még több olvasót tudunk meghódítani. Számomra szívmelengető volt ez a két és fél év. S nem csupán kiváló szerkesztőtársaimnak tartozom köszönettel érte, és nem csupán szerzőinknek, akik jobbnál jobb művekkel tisztelték meg lapunkat - hanem önöknek, olvasóknak is, akik nélkül az irodalom csak hasbeszélés volna. Számos pozitív visszajelzés ért utol közvetlenül is, nem beszélve a szerkesztőségbe áramló olvasói levelekről, hát még olvasóink leközölt műveiről, amelyekből mind-mind erőt meríthettünk, hiszen éreztük, hogy értelme van a munkánknak, súlya annak, amit teszünk. Erre a feladat- és felelősségvállalásra építkezünk ezentúl is, és nem csupán hivatásunk tisztelete végett. Olyan időket élünk, amikor ismét nagy szükség van a leírt szó erejére és hitelére. A karácsonyi készülődés elcsendesülésében talán sokan osztoznak velünk ebben. A világ radikális átalakulása olyan kihívások elé állítja a nemzeteket, amelyekre nem mindegy, hogyan felelünk. Hagyjuk-e megkérdőjeleződni alapértékeinket, avagy megerősítjük évezredes kultúránkat, amely páratlan gazdagságával igenis képes megtartani minket az elnyelni készülő örvényekkel szemben. Irodalmi alkotásaink azért is értékelődnek fel napjainkban, mert a világjárvány okozta elszigetelődésünkben hidakat képezhetnek lélektől lélekig, hogy üzeneteink célba érhessenek. Jó volna, ha a pandémia - annyi fájó és pótolhatatlan veszteség árán - véget vetne a locsogás és a hangzavar korszakának, és új értelmet nyernének szavaink, amelyek kiüresedtek és elsúlytalanodtak. Tisztelt Olvasóink! Köszönjük eddigi figyelmüket, és igyekszünk megszolgálni a bizalmukat továbbra is. Áldott ünnepeket és egészségben, lelki békében gazdag új esztendőt kívánok mindnyájuknak! ARANYMETSZÉS Nagy Koppány Zsolt Gyanúsan sokat figyelem magam az utóbbi időben: vagy beteges nárcizmus ez, vagy megöregedtem és óvatosabb vagyok. De az is lehet, hogy van rá okom. Okom van rá. Ez az ok most éppen a printlapunk megszűnése/átalakulása/világhálóra költözése. Csöppet sem jó érzés. Tudom, persze, ez a múlt, az online a jövő, de mégis, mégis, miért temetni mindjárt mindent, ami a múlt? A nyomtatott sajtótermék, a nyomtatott könyv illata és tapintása semmihez sem fogható. Egy nyomtatott sajtótermékben közölni egészen más - már csak gyűjthetőségi szempontból is -, mint online közölni. (írtak már publikációs listát? Ugye mennyit kell vacakolni egy online cikk lehivatkozásával? És ugye milyen kristálytiszta ügymenet egy nyomtatásban megjelent cikk le-„papírozása”?) A nyomtatott sajtótermék volumenét tekintve is... van. Létezik. Megfogható. Nem enyészik el az árammal együtt. Kutatható. Lehet róla írni. (Vessük csak össze a régi, kézzel írt leveleket - mondjuk Kosztolányi, Móricz vagy Csáth Géza leveleit - a mi elektronikus levelezési rendszerünk kutathatóságával... kiadhatóságával... eltüntethetőségével.) Szóval: van, létezik, megfogható. (Vessük csak össze azt, amikor fiatalkorunkban szerelmes verseket másoltunk le kézzel - akár úgy is, hogy a neveket kicsikét aktuálizáltuk - azzal, hogy most mondjuk befényképezzük őket... ha egyáltalán.) Szóval azt figyelem magamon újabban, hogy mennyire kavar fel (a sztenderd, elvárható felkavarodáson kívül/fölül) ez a megszűnés. Azt eszeltem ki, hogy ezt a cikket legalább egy hónappal a megjelenése előtt kezdem írni, az aranymetszési pontnál megállók, és egy nappal a leadás előtt visszatérek a témához: megvizsgálom magam, és amennyiben változott valami, azt szépen leírom, a kellő szövegmenynyiségben... és azzal búcsút veszek. Most, november közepén iszonyatosan nyomaszt sok minden: néhány napja annak, hogy egyebek mellett az utcán is maszkot kell viselni, mindent bezártak, az idő rémes (az első hideg napok ezek), bizakodásra nem ad okot semmi, én meg szomorúan puttyogok... és azon a kalapon, amely a fentiekből áll össze, „csak” bokréta az, hogy még a print is megszűnt. Vigasztalhatatlannak érzem magam. És íme, lepergett az idő vasfogának homokszeme, itt vagyunk a leadás előtti napon. Önvizsgálat: on. Nem lett jobb semmi, viszont - ha lehet ilyet mondani - belenyugodtam a változtathatatlanba, áttekintettem az elmúlt éveket, és elégedett vagyok. A lelkiismeretem tiszta, a rovataimban közölt szövegek mindegyikéért tűzbe tenném a kezem a mai napig, és ha különösen érzelmes hangulatba kerülök, immár Ady Endrének a Móricz Zsigmondhoz írt sorait aktualizálom: „S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” (Jókat szerkeszteni.) Misszió volt ez: sok szerzőt segítettünk eljutni az olvasókhoz, és sok olvasónak juttattunk irodalmat — olyanoknak is, akikhez máshogyan nem feltétlenül jutott volna el, és - „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el”- az online-nunk sem fog vagy nem olyan mennyiségben és rendszerességgel, mint a print-időkben. Szóval ennek most mind vége. Búcsúzzunk tőle méltósággal, és bizakodva nézzük, ami jön, amivé alakulunk, ami lesz. (Kövessenek minket az online felületünkön!) Szép komolysággal álljunk meg egy percre. És hogy mint érzem magam, öszszehasonlítva az egy hónappal ezelőtti állapotommal? Hölgyeim és uraim: meg vagyok rendülve. Tigrisperspektíva (olaj, vászon, 130 « 100 cm, 2011] 2020. december IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET r
