Heves Megyei Hírlap, 2020. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

2020-11-07 / 261. szám

szerkesztősem terepasztal AZ ESŐK TERMESZETEROL Tf-fnni helyőrség „Az esőt tudni, hallani lehet előre, megérezni az erdő szagából, tudni a szelek irányából, hallani az álla­tok nyugtalanságából és a madarak hangjából. [...] A keleti szél mindig csöndes esőt hoz, a déli meleget, a nyugati nagy-cseppeset, az északi metszőt. Tavasszal a jégesők gya­koriak, októberben az ónos eső a legtöbb, novemberben pedig ha­ragos-eső esik. Nyári hajnalokon rövid, zizzenős esők esnek, de mire fölkel a Nap, nyomát sem látni a víznek. Télen ritkán esik az eső, és ha esik is, lucskossá változtatja a havat” - írja Boldizsár Ildikó Bo­szorkányos mesék című kötetének Amália és az esők fejezetében. Van valami valóban boszorká­nyos az időjóslásban! Nem a népi hiedelmek cáfolhatatlanul varázs­latos gyakorlatára gondolok, vagyis nem kizárólag arra, bár kétségkívül működő és nem elhanyagolható az égi eseményeken, állatok visel­kedésén, hőmérséklet-változáson, csapadékingadozáson, széljáráson, valamint egyéb természeti és néha társadalmi jelenségeken alapuló megfigyelések relevanciája. A faluban, ahol felnőttem, min­denki tudja, honnan milyen eső érkezik. Ha például a Hargita bur­kolózik súlyos viharfelhőkbe, biz­tosan nem kerül el minket sem az égszakadás, Naskalat felől viszont mindig elkanyarodik és megkímél az ítéletidő. Emlékszem, gyerek­ként milyen büszkeséggel töltött el, amikor végre én is megtanultam megállapítani! Bensőségesen ismerős kapcsolat van a természeti ember és az idő­járás között, amit a jóslás esetleges kudarca sem gyengíthet. Tudjuk mi azt, hogy milyen idő lett volna, s hogy mégsem lett, hát nem a hi­bánk! Méltatlankodás helyett in­kább megfigyeljük, milyen újabb következtetéseket vonhatunk le az anomáliákból. Bár nagyon is érdekel a népi hie­delemvilág, és talán nem is elvá­lasztható az egyéni tapasztalatok­tól, most mégsem erről szeretnék beszélni, hanem az időjóslás egy még személyesebb aspektusáról: a vágyról, hogy részt vehessek benne. Hogy közel lehessek eléggé, hogy érezzem az arcomon a szelet, az eső ízét, a köd gomolygó illatát, a köze­ledő viharfellegek sistergő hangját. Egy kis kertben, egy kis házban, ahol ajtó nyílik a világra, ahol ismét meg lehet tanulni az esők közeled­tét. Ahonnan kiugraszt a hirtelen támadó nyári vihar, hogy beszedjem a száradó ruhát. Ahonnan kicsalo­gat a kacér zivatar, hogy ne egye­dül nevessen bugyborékosan a fák levelein. És aztán: „Az esővel sok­féleképpen lehet játszani. Amália sosem bújik a kunyhójába, amikor esni kezd, hanem kiáll a Páfrányos Tisztásra és játszik. Először csak azt figyeli, hogy mi történik körülötte: élvezi, ahogy az eső végigcsorog a fák ágain és levelein, végigfut a tör­zseken, le, egészen a földig, s onnan, mint egy patak, lezúdul a völgybe. Nézegeti a páfrányokat, ahogyan mélyeket lélegeznek, mozgatják le­­vélkaijaikat, örülnek a vízcseppek­­nek. Ezután kezdődik az igazi játék: felemeli tenyerét, esővizet gyűjt bele, megmosakszik benne, az ég felé fordítja arcát, kicsücsöríti szá­ját, két kezéből iszik néhány korty esővizet. Órákig is elnézegeti, ho­gyan ugrálnak tenyeréből magasra a csöppek...” Minden esők természete, hogy megbabonázza az embert, ha engedi. Ágoston Szász Katalin Nem is tudok meghittebbet el­képzelni, mint végre bejönni a kis házba, csergébe burkolózva meg­száradni, hallgatni a tetőn doboló záport, a kályhában duruzsoló tü­zet, a sutban doromboló macskát, s figyelni a táncoló árnyakat a falon. Hát mégis lehet otthon lenni a vi­lágban! IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helvorseg.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztosegmgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. november Invazív virágok IV. (akril, 100 « 70 cm, 2017) Invazív virágok I. (akril, 100 * 80 cm, 2017) DUNA-PARTI NAPSZENTULET Leparkoltam a kocsival a szokásos helyün­kön, a kitaposott füvön. Kiszálltam, kinyi­tottam a hátsó ajtót és a résen azonnal kilódult a kutya. Gubancos szőre vágyta a Duna simító hűsét. Örömteli ugrálások és lelkes vakkantások következtek, nem zavarta a tikkadt nyár vérszomja. Dacolt a hővel, bár száját nem tudta összecsukni. Megitattam. Lefetyelése boldog vihánc­­ba váltott, és csöpögő rózsaszín nyelvvel, előző köreit kergetve futott körül engem. Örült a nyárnak, noha vastag bundája kályhaként melegítette boldogságtól ittas forró kis testét, tudta, már csak percek választják el a Duna hűvös medrétől. Ta­lán tíz méterrel odébb egy fehér autó állt meg. Fehér szalagok ékítették, mindenütt lógtak, ahova csak rögzíteni lehetett. A forró motorháztetőn halvány, szinte zöl­des rózsák kókadoztak tömör csokorba rendezve. Az ajtó kinyílt. Egy fehér gu­micsizma ereszkedett a ritkás fűre. Se­lyemfehér, hosszú ruha hullott rá, ahogy a fiatal lány kipréselte magát és terjedel­mes viseletét. A csizma orra látszott csak a sűrű tüli- és selyemhalom alatt. A lány magasnak tűnt. Hosszú barna haját a folyó szele elkapta és pajkosan tekerte ide-oda. Aggódtam a beletűzött virágért. A kutyám még mindig körülöttem futkározott, s bár néhány vakkantással jelezte a látogató észlelését, nem találta olyan érdekesnek, mint én. A hosszú fehér ruhás elindult a kavicsos úton a part irányába. Elnyújtott léptei ringásra sarkallták gyönyörű öltö­zetét. A nap néha megcsillant a derekára tekert aranyló szalagon. Jól állt neki. Egy kicsit belefeledkeztem ezekbe a lépések­be. Addig követtem tekintetemmel, amíg a fűzfák teljesen körbe nem ölelték. Csak a rengő iszapos talaj mutatta lépései nyo­mát. A kutyám követelte a játékot. Elhají­tottam a labdáját, ő utánairamodott, visz­­szahozta, kicsit bohóckodott, majd újra kezdtük. Évek óta ide jártunk és mindig találkoztunk valakivel. Hol kiránduló családdal, fiatal párral vagy vadásszal, horgásszal, de a horgunkra akadt már néhány fémdetektoros is. Mindig ráleltek valami apróságra, régi horgonyt, gráná­tot, szögeket, fejszét, horgászfelszerelést, töltényhüvelyeket, söröskupakot, antik evőeszközt találtak. A legérdekesebb egy ezüstpénz volt, persze csak véletlenül láttam, nem szokták megmutatni. Néha figyelgetem a pecásokat is. Mind más. Egyik csöndesebb, magányosan horgászó, mások többedmagukkal jönnek, ricsajoz­­nak. Van, akinek a rádiója szól egész álló nap. A vödrükbe is érdemes belekukkan­tani. Ott van a valódi fogás. Ám a legtöb­bet az igazi horgászok arcáról olvashatok. Még távolabbról is látni az érzelmeket, ahogy önmagukba feledkezve mélyülnek el saját belső világukban. Mindig kíváncsi voltam, vajon mire gondolhatnak. Lehet, hogy mindannyian ugyanarra? Lehet, hogy valami itt lakó horgászszellem köl­tözik a tudatukba egy időre? Aztán ő itt marad, nem viszik magukkal haza? Az biztos, hogy valami összeköti őket. Vala­mi. Megfejthetetlen. Kár, hogy a gondo­lataikat - mint a képregényekben - nem küldik egy kis buborékba írva a fejük fölé. Sétáltunk lassan, csöndesen. A kutyám fáradtan ballagott mellettem. Vizes szőre tréfásan csüngött megvékonyult testén. Füleit hátracsapta, fejét boldogan emelte a magasba. Fekete mancsait az iszapos homok minden lépésnél magába szippan­totta, majd egy cuppanással kivetette. Ehhez a kutya ereje is szükségeltetett. Én is hasonlóan cuppogtam. Cipőimért min­den egyes lépésnél megküzdöttem. Estére izomláz várható. Mezítláb sokkal kelleme­sebb lenne, de a sok üveg! A part lassan el­fogyott, sűrűre nőtt fűzfásban haladtunk. Jó játék a kidőlt fák közt bújócskázni, a vastag törzseken sétálni, akár a víz fölé merészkedve. Rég kidőlhettek, foszlott kérgükről a moha is lecsúszott valahova. Alattuk száraz ágkupacok jelezték, hogy . ők is éltek, bár éltük éke lassan termékeny humusszá vált. Felnéztem. Terebélyes ko­ronák magasodtak odafönt. A sűrűn ka­paszkodó levelek méltósággal álltak ellen a folyami szélnek. Sustorgásuk simogatta az arcom. Körülnéztem. Nem láttam a ku­tyát. Biztosan elbújt és valamelyik rönk Vass Veronika alatt jót mulat rajtam. Mentem hát tovább, oldalra tekintgetve. Kis méretű, bárhová befér. Óvatosan haladtam, minden zajra odafigyelve, hisz valószínű lesben áll és arra vár, hogy végre rám vethesse magát. Egy csöppnyi tisztásra értem. A kutya egy lelógó faág alatt ült, a vizet nézte. Nyirkos szőrén vékony ágak és elszáradt falevelek jelezték, hogy merre is járt. Előtte valami hevert a homokon. Odaértem. Két fehér gumicsizma volt. A kutya a vizet pásztáz­ta. Együtt néztük a hullámokat. A lassan sündörgő, érthetetlenül nehéz hullámo­kat. Egy megrakott uszály haladt a távoli tenger irányába. Leguggoltam a kutyám mellé. Csöndben megvártuk a hajó hul­lámait. Egyre intenzívebben fodrozódott a víz, egészen a lábunkig küldte a hajó­test üzenetét. A nap sugarai bágyadtan csillantak a víz tükrén meglovagolva az enyhén habos fodrokat. Mindketten sze­rettük nézni. A kutya hirtelen felpattant, füleit felcsapta és ugrott kettőt a vízbe. Épp szólni akartam, mikor én is meglát­tam azt, amiért ment. Elindult ki a vízből, egy zöldesfehér rózsával a szájában. A nap lemenőre fogta az irányt. A fü­zek egyre mélyebben tolták árnyékukat a Duna megunhatatlanul változó vize fölé, megijesztve a part irányába úszó idei ka­csákat. A kiugró köveken üldögélő hor­gász szedelőzködni kezdett, mára bevé­geztetett. Közeledett a napszentület. !3[í0Pll' helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. y

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents