Heves Megyei Hírlap, 2020. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
2020-11-07 / 261. szám
www.helyorseg.rn IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET n 2020. november 7. IV. évfolyam 45. szám ha az elmúlást csöndnek nevezzük, akkor az élet kimondott 3 Találkozások Krlezával 4 Juhász Kristóf novellája 7 Az1849-es nagyenyedi mészárlásra emlékezünk szavakból áll n XXI. századi átváltozások (akril, agyag, papír, 120 vezervers Marcsák Gergely Somogyi Gábor hazatér Izzadt és meztelen a város, mint hűtlen, kit párja tetten ér. Minden apró mélyedésben sáros sebtiben mosott munkástenyér. Életvonala piszkos folyó, a hegyek hömpölygő panasza. Tükrén az életemmel fogyó törött Hold kísér engem haza. Eltűntek a korzó lányai, és kávézók lettek a kocsmák. Nem feledteti a Bányai Izabella életünk mocskát. Nem ölel többé már ez a hely. Hideg szelet küld a nyárutó. Egykori barátom, hát felelj: melyikünk a nagyobb áruló? „Soha ezt az estét nem feledtem el" Bonczidai Éva Erkel Ferenc 210 évvel ezelőtt született. Az ilyen évfordulón meg-megtorpan az ember, ha azzal szembesül, hogy alig pár mondatban össze tudja foglalni mindazt, amit tud az ünnepekről. A himnuszunk zeneszerzőjét és a magyar nemzeti opera megteremtőjét tisztelhetjük benne, a Bánk bán operát és a Hunyadi Lászlót talán még azok is ismerik, akik nem rajongói a műfajnak vagy csak ritkán jutnak el egy-egy előadásra. Valójában mégis az emberi arcát volna jó meglesni az évszázadokon átsuhanva. Korának megbecsült művésze volt, több portréja is ismert. Míg Barabás Miklós 1845-ös litográfiáján még lágy vonásokat is láthatunk Erkel Ferenc arcán, addig Pollák Zsigmond metszetén, melyet az 1880-as évek végén készített Ellinger Ede fényképfelvétele alapján, már egy szigorú tekintetű, tekintélyt parancsoló férfit örökít meg. Olyan, mint amilyennek a korabeli visszaemlékezések alapján elképzelnénk a Pesti Sakkkör elnökeként. Kortársa, idősebb Ábrányi Kornél zeneszerző és zenei író „kultúrtörténelmi korrajzot” írt Erkel Ferencről, ebben jegyezte meg, hogy a zeneszerző „nem tartozott azok közé, kiknek életszüksége: a társadalmi élet forgatagába való belevegyülés. [...] Egyedüli szenvedélye a sakk-játék lévén, melynek maga is nagymestere volt, a sakk-klubot - melynek elnöki tisztét is sok éven át viselte - mindennap fölkereste s órákig elnézte a játszmákat, anélkül hogy maga éveken át csak egyszer is részt vett volna a játékban. Pazarnak épen nem volt mondható, de lángész annyi időt talán még sohasem pazarolt néma szenvedélynek, mint Erkel Ferenc a sakknak. Gyakran kérdőre is vontam ezért, mire rendesen azt felelte: »Ha a sakkot nézem, legalább nem kell zenéről nem is mindig szellemes zenészekkel társalogni.«” Bár a zeneszerző sokszor kerülte a társaságot, ez nem jelenti azt, hogy közönyös lett volna az aktualitások iránt. Mint a korrajz írója megjegyzi: „A világ folyása, a politikai események s a társadalmi mozgalmaknak mindig élénk megfigyelője s kísérője volt. Nyilvános helyekre, kaszinó, írói kör vagy klubokba nem járván, - kivévén a már említett sakk-klubot - a hírlapokat rendesen saját lakásán olvasta, melyekből mindennap többfélét s többféle politikai irányút hozatott magának rendes előfizetések nélkül, kivévén a zenészed szaklapokat, melyeknek rendes törzselőfizetője volt. Mindennap tájékozva volt mindenről, ami körülötte s kívüle történt. Irodalmi olvasmányokkal is szerette lelkét táplálni, de e tekintetben igen válogatós volt s csak oly műveket olvasott, melyek vagy univerzális vagy speciális magyar nemzeti értékkel bírtak.” Gyakran, ha neves művészek, tudósok életútját felidézzük, csak azt látjuk, akivé lettek. A visszafelé tekintgetve íródó pályaképek általában épp a legmeghatározóbb évek kapcsán a legszűkszavúbbak, a gyerekkor és ifjúkor éveit gyakran csak helyszínváltozásokkal, esetenként veszteségek felemlegetésével jellemzik. Pedig ezek a rácsodálkozás évei. Ezek a lelkesedés évei. Ezek a csodálkozások és lelkesedések, az ekkor köttetett barátságok inspiráló közege befolyásolja döntően egy alkotó élet kiteljesedését (illetve ezek hiánya is okozhatja az alkotói hivatástudat elsorvadását). Gárdonyi Géza tagja volt az Erkel Ferenc által vezetett sakk-körnek, ő tudósít egyik esti beszélgetésükről, melyben épp a gyermekkori rácsodálkozás meghatározó pillanatát idézte fel a zeneszerző: „Volt nekünk egy furfangos mindenesünk, akit én nagyon szerettem. Este is, ha csak tehettem, kiszöktem hozzá a konyhába és lestem minden szavát. Hol tréfált, hol mesélt, de nekem mindenképpen a legérdekesebb ember volt a világon. Egy este ott ült a tűz mellett és álmosan pipázott. De nem is pipázott talán, csak éppen hogy a szájában volt a pipa. És amint ott ül bóbiskolva a tűzhely padkáján, hát hallom ám, hogy dudol valamit. [...] Hallgat egy percig, aztán megismétli. Megint hallgat egyet, megint fuj egyet. A dallam hol emelkedik, hol leszáll. De csak éppen annyit fuj belőle egyszerre, amennyire egy lélekzetvétel éppen elég. Én bámulva hallgattam s a dal bűbája és szaggatottsága megragad. Csodálkozva látom, hogy a dal egységét ezek a szünetek nem hogy zavarnák, hanem inkább emelik. Pedig mondom, csak úgy halkan a foga közül dúdolt s magának, mint a macska, mert félig aludt. Én aztán lefeküdtem, de soha ezt az estét nem feledtem el. Később is, hogy zenész lettem, sokat gondolkoztam ezen. Ebből értettem meg, hogy mi a rubátó és hogy a metronómot, a taktusmérőt hova tegye a magyar muzsikus? Csapja a földhöz! Az az egyszerű parasztmindenes, aki írni-olvasni se tudott, az lett a vezetőm az egész pályámon.” Erkel Ferenc fiatalkorában hat évet Kolozsváron töltött, itt kezdődött életre szóló barátsága a kor egyik legnagyobb gondolkodójával és polihisztorával, Brassai Sámuellel. Inspiráló közeg volt akkoriban a kincses város, Ábrányi Kornél így fogalmaz: „Kolozsvár volt az időben a magyar szellemi élet gyupontja”, és megjegyzi: .Állandó magyar nemzeti színház dolgában Kolozsvár jóval megelőzte Budát és Pestet” vagy ,Á magyar színművészet, irodalom s tudományosság mellett a zene terén is distingvált élet folyt már akkor Kolozsvárit, hol a mágnási s értelmiségi körökben talán több zongorát lehetett találni, mint tiz-husz magyarországi vármegyében összevéve.” Erkel Ferenc pedig így vall ezekről az évekről: „Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét, és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok áljával, melyektől nem tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg ki nem öntöttem lelkemből, amit már akkor éreztem, hogy ki kell öntenem.” 1
