Heves Megyei Hírlap, 2020. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
2020-11-14 / 267. szám
2 szerkesztősed! terepasztal TAJTÉKOS KEDDEK helyőrség Leczo Bence „Majd minden rendbejön, és én újra fiatal leszek.” (Boris Vian) Nem lehettem több tizennyolc évesnél, mikor azt a könyvet olvastam. Valahonnan mentem vonattal hazafelé, tűzött a nap, az emberekről szakadt a víz. Lamentáltam, hogy leszálljak-e cigizni Miskolcon, mert nehéz volt a bőröndöm, végül úgy döntöttem, hogy olvasok. Jó lett volna hazáig befejezni, a filmet láttam már, a regény pedig egész más oldalait villantotta meg a remek történetnek. A borítón egy macska figyelt - és még figyel is valahol, de a porvédőket rendszerint leszedem, otthon porosodnak egymáson, becsúsztatom őket a könyvek mögé -, ráadásul ennek szép, kötött borítója volt, olyan kis tengerzöld, jóleső, meleg fogással. Össze is izzadtam a vonaton, akkoriban pedig nem takarították ennyire őket, úgyhogy otthoií nedves ronggyal sikáltam le a fekete ujjlenyomatokat. Néha nem jó ötlet zanzásítani a regények tartalmát, de egész szórakoztató játék tud lenni. Elég annyi róla, hogy a tényleges megsemmisülés előtti társadalmi összeomlás története ez, a naivitás bukásáé, no meg az áthangolt zongoráé. Azt hiszem, a zongorát nem tudom kihagyni ebből az írásból. „Mint később visszahallotta, azért, mert őt, Esztert, már csak a zene érdekli, kizárólag a zene, s továbbiakban nem hajlandó mással foglalkozni, csupán a zenével, holott ha valaki, hát ő, Észtemé a megmondhatója, miféle fülhasogatóan hamis klimpírozást csap a szándékosan elhangolt zongorán, persze csak akkor, amikor az örökös henyéléstől legyengült test egyáltalán képes kikászálódni a puha párnácskák és plédek botrányos halma alól” - írja Krasznahorkai. A fülhasogatóan hamis klimpírozás az elhangolt zongorán pedig szükségszerű, hiszen „a tiszta hangolás valójában csak egy ábránd, hogy tiszta hangzótok tulajdonképpen nincsenek is, ha pedig mégis volnának, akkor is minek, hisz olyan jól elboldogulunk mi nélkülük”. Érdemes persze elolvasni az egész művet, a két részlet kiemelése még csak a zongorahangolás regénybeli dolgait sem tesz tisztába - én pedig csak reménykedni tudok, hogy legalább valamennyire képet fest arról, amit mondani akarok. A fülsértő kalimpálás megítélése amúgy emberfüggő. Hogy a tiszta hangolásra - a szférák zenéjére - vagy valami sokkal emberibbre, tökéletlenebbre vágyakozunk, alkat és ízlés dolga. Meg a koré, hogy a megkomolyodással - Anthony Burgess szavaival élve - az öregkor áll bosszút az ifjúkoron. És véletlenszerű, hogy ki melyiket szereti fiatalon és melyiket idősen. Nem mintha számítana, úgyis a visszájára fordul minden. De a zongora áthangolásával - mert egyszer úgyis bekövetkezik - benne van a megpróbáltuk érzése, aminél többre aligha vágyhat az ember. Mert aztán úgyis vissza kell hangolni, el kell adni. Ilyen idők járnak. Paradox módon most ugyanonnan ugyanoda jutottunk, és ha primer voltában nézzük meg, így is van. De a megpróbáltuk álelégedettsége mellé azért betársul a csalódás és a hiábavalóság is. „Meglepve tapasztalta, hogy ebben az értelemben visszahangolni sokkal könnyebb, mint amikor évekkel ezelőtt az arisztoxénoszira hangolta be a zongorát, de még így is beletelt vagy három órába, amíg minden egyes hang a helyére került. Annyira elmélyedt eközben, hogy csak fél füllel figyelt oda, midőn a folyosót egyszeriben - amúgy igen nagy - lárma verte fel, valamit húztak a kövezeten, csapkodták az ajtókat, s mintha Észtemét is hallotta volna, ahogy azt kiáltja: „Ezt ide! Azt meg tegyék le ott a végén, majd később aztán elpakolom!” Őt azonban mindez már nem érdekelte, tőle csapkodhattak és kiabálhattak, »ameddig jólesik«, egy gyors skálával még egyszer leellenőrizte a vigasztalóan tiszta hangszert, majd kihajtotta a kottát a megfelelő oldalon, s leütötte az Esz-dúr prelúdium első akkordjait.” tarca helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. CSERE Lakatos-Fleisz Katalin Mostanában mindig arra gondolok, hogy elcseréltek. Rögtön születésem után a kórházban. Volt már ilyen, hallottam róla. Nem lehet más magyarázat. Mert hiába fürkészem anyámat, semmi hasonlóságot sem fedezek fel közte és köztem. Nézem a lánykori képeit. A neonzöld szem, a pengeként elhúzódó száj, a hosszú, jelentékeny orr, az erőteljes állkapocs, az arc előreugró vagy homályban maradt részei, semmi sem előlegezi majdani önmagamat. Az esküvői fotóját, amin olyan érthetetlenül, indokolatlanul boldog. Szép volt, igen, semmi kétség. Apáról kérdezem. De apát elintézi néhány mondattal. Hogy gyenge volt, nem tudott helytállni ott, akkor, amikor kellett volna. De ez így túl egyszerű. Nem is csak egyszerű, hanem üresen szimpla. Mi lesz, ha majd találkoznak egyszer a túlvilágon? Mert találkozhatnak még, nem lehet tudni. Mit mondanak majd egymásnak? Jobb lenne, ha anyám titkon az apám fényképeit nézegetve sírdogálna vagy legalább az emlékezés ellágyult hangján beszélne róla. Jobb lenne nekem. Két dologra vigyáztam eddig, hogy elkerüljem, arra, hogy eltörjek valamit és hogy beteg legyek. Tegnap is elképzeltem pedig, amikor jöttem ki a konyhából a tele kuktafazékkal, és ott az a magas küszöb, hogy megbotlom, és a fémkukta hatalmas csattanással a kőre zuhan, elviselhetetlen az a csattanás, mindenütt cafatos húsdarabok, szétfőtt zöldség, a zsíros lé befolyik mindenhova, oda a vasárnapi ebéd. A drága húsleves. Amikor befőztem a levest és kitettem az asztalra, arra gondoltam, milyen jó, hogy ezt elkerültem. Pedig milyen könnyen megtörténhetett volna. Nagy megkönnyebbülés. Plusz nyereség. Hogy most nyugodtan kanalazzuk a finom levest, anyám csak az időjárásról beszél, hogy úgyis mindjárt elromlik, és nem arról, hogy milyen hülye vagyok, hogy nem ott az eszem, amit csinálok. És nem is arról, hogy ő, akármilyen elfoglalt, mert mindent neki kell csinálni, soha nem tör el semmit. És ezzel a különösen nehéz életét még feleslegesen terhelem. Ezt már ő nem mondja így, de én tudom jól. Ha valami rosszat teszek, a legszörnyűbb, hogy nem tudok megszólalni. A máskor áradó szópatak elakad, gombóccá gyűlik a torkomban, lenyelni sem tudom, ott csomósodik, ha mégis beszélnem kéne, a hangom vékonyan, sípolóan préselődne ki a gombócok közül, nem is próbálkozom. Mert mondhatnám, hogy nem is vagyok hülye, de ezt felesleges mondanom, mert már eleve meg van állapítva. Mondjuk, ha csak feltételezné, hogy hülye vagyok, avagy sem, pró vagy kontra, akkor még beszállhatnék, érveket hozhatnék fel, hogy miért nem vagyok hülye. Akkor még meggyőzhetném. De az ilyet soha nem szokták feltételezni, mindig csak megállapítják. Anyám mindig nagyon biztos abban, amit mond. Sőt már azt is tudja előre, hogy mi fog történni, és így azt a rosszat is, amit el kell kerülnöm. Az egyetlen baj az lehet, ha nem hallgatok rá. A betegségeket is többé-kevésbé elkerülhetem, ha rá hallgatok. Mondjuk erre büszke is vagyok, hogy a kötelező gyerekbetegségeket leszámítva nem is voltam igazán beteg. Azt már nem tudom, hogy azért, mert hallgattam rá, vagy csak úgy. Néhány félönkívületben, verejtékben fetrengő állapotomra emlékszem. Kellemes emlékek. Amikor elhatalmasodott rajtam a láz, látszott rajtam, hogy nincs mese, beteg vagyok, anyám már nem ismételgette folyton, hogy ő megmondta előre, tudta, hogy ez lesz, és ezzel is csak neki csinálom a bajt, hanem ilyenkor az ágyam fölé hajol és mély részvéttel a hangján megkérdezi, hogy vagyok. Tudom, hogy ilyenkor tényleg aggódik értem. Hogy egy velem. Az én fájdalmam neki is fáj. Csakhogy nekem ilyenkor nem fáj semmi, nekem ilyenkor a legjobb. Szeretnék még sokáig-sokáig ilyen lázas, szinte önkívületi állapotban feküdni. Hogy örökké tartson az a lázas tavasz. De nem tart sokáig, mert miután felépültem, a betegségem elrettentő példa a jövőre nézve.- Remélem, tanultál belőle. Ha felöltöztél volna rendesen, ez nem történik meg - dohogja. A legrosszabb az egészben az, hogy nem tudom, melyik az igazi anyám. Mert anynyira különbözőek, hogy igazából nem is lehetnek egy testben. Legjobban azt szeretném, hogy mindig úgy nézzen rám és úgy kérdezze meg, hogy vagyok. Hogy sírjon néha, de nem a keserűségtől vagy a dühtől, hanem egy film közben. Nem lehet, mert erősnek kell lenni. Mindig. Hogy ő semmilyen helyzetben nem hagyta magát. Pedig nem olyan élete volt, mint másnak. Illusztráció Carbonaro Gyerekkor. A Harizona. Csodaszarvas című írásához (In Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott I., Méry Ratio, Somorja, 2013) Más az ő helyében rég összeroppant volna. De 8 mindig minden bajt túlélt. Egyszer láttam egy filmet a tévében, Alaszkában vagy az Északi-sark közelében játszódott, anya és lánya egy kis faházban, és csak egy takarójuk van. Elképzelem, Alaszkában vagyunk vagy az Északi-sark közelében, és abban a kis faházban nekünk kell átvészelnünk az éjszakát, és csak egy takarónk van. Mit csinálna vajon, nekem adná azt az egy takarót, a testével védene, értem aggódna vagy magáért? De valójában egyik gondolatot sem vagyok képes elviselni. Ne add ide a takarót magadtól, ne vedd el tőlem! Miközben zsibbadok a hidegtől, belém szúr a fagy, és ő is ugyanazt érzi, mint én. Sír. Ő sír. Nem, nem akarom ezt a képet látni, helyette inkább arra gondolok, én fogom megvédeni őt, én fogom magam feláldozni érte, én adom neki oda azt az egy takarót, és boldogan halok meg ott, abban a kis faházban, hogy őt megmentsem. Ebben megnyugszom. És az életemet is el fogom rendezni valahogy. Érte. Mert szerintem az életem teljesen rendben van. A fejem felett ott az ég a vonuló felhőkkel, köröttem a mindig ismerős táj, amit hoszszan elnézegethetek. De szerinte ez nincs jól, ennyi nem elég, akkor hát elrendezem. És nem baj, anya, a kis faházunkban majd az időjárásról beszélgetünk, arról, hogy a végén mindig hideg lesz. És jó lesz így. Semmi kétség, cseregyerek vagyok. Mostanában mindig ez jár a fejemben. Meg az is, hogy szívesen találkoznék, nem is annyira a vér szerinti szüleimmel, hanem azzal a másik gyerekkel, akit helyettem neveltek fel. Hogy neki milyen volt. Valamiért azt hiszem, jobb, könnyebb élet jutott neki. Csak anyámat sajnálom mégis. Hogy egy idegen gyereket kapott, és még csak nem is tudott róla. Engem. Szegény anyám. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyorseg.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztoseg agmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. november
