Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-24 / 249. szám
6-’TfíTjTíyr helyőrség vers Sinkó Adrienn • • Ötvenhatosok Szeretnénk hinni, hogy ők mások voltak. Hogy nem maradt utánuk félig kiivott bögre, mosatlan alsónemű, kimondatlan szó, nem hagytak a táskájukban zsírpapírba gyűrt morzsákat, újságkivágást színésznőkről, fecnire firkált postacímet. És nem volt anyjuk sem. Pedig ő vasalta zsebkendőjük, hogy később az utcakőről szedje össze véresen. Szeretnénk hinni, hogy régen voltak. Hogy arcuk múzeum-falakon felsejlő, fakó jelenés, nevük emlékműveken didergő betűsor. Pedig a tolószékből napba néző bácsi még ellát addig az őszig. És a néni a pultnál 56 deka húsnál hosszan időzik. Szeretnénk hinni, hogy hősnek születtek. Hogy nem féltek haláltól, fájdalomtól, s konok, forró fejjel rohantak vesztükbe. Pedig csak elmondták a véleményüket, elkísérték a barátjukat, vagy ajtót nyitottak neki. Szeretnénk hinni, hogy mások voltak. Pedig nem. Olyanok voltak, mint te. Vagy én. Hazatérők (a szentléránti temetőben) Hársfagyökereknek dőlnek rég simított, mohás kövek. Széltől fakadt levélkönnyek száraz bánatként pörögnek rájuk. Névtelen harcoknak zászlói, korhadt keresztek: krónikásuk sem maradt, hogy lobogtak és letétettek. Gyűlnek az ismerős holtak és az ismeretlen élők, friss halmokra feledkeznek a ritkábban hazatérők. Gyufa-sercenésnyi árnyék, a márványra viasz cseppen, lét és nem-lét összeolvad a krizantém-fehér csendben. Morzsák a tortapapírról 1980-as bajtársaimnak Nézd: hogy kapaszkodunk riadtan egymásba. Ünnepeket gyártunk, mert idén pont negyven vagy éppen huszonöt éve már... Szép indok. Ridikül mélyére süllyesztett maszkokban hagyunk mindent, ami észszerű, óvatos. Összeizzadt vállak körtáncában szítjuk az életigenlést, mert úgy volt jó, ahogy. Igazolást adunk szónak, mulasztásnak, harsogunk ma már üresen kongó refrént, hogy csituljon bennünk a halálfélelem. Megadjuk az elmaradt öleléseket, tétel-mondatokat idézünk egymástól, erősödnek a piák és a poénok, gyengül a gyeplő szorítása kezünkben. Egy potya-cigivel felköhögjük sárga buszok füstjébe fojtott indulatainkat. Kézen fogjuk tizennégy éves önmagunk, s ígérjük, megpróbáljuk végre szeretni, ne várja örökké másoktól ugyanezt. Partmann Tibor Jelölt kérgek Nézem a ráncos kézfejed. Pont olyan agyonhasznált a bőr, ahogy ez a fakéreg-hasonlat. És mégis. Itt-ott hasadékokat rágott belé az idő, mindegyikben nemzedéked egy-egy meséje fészkel. Elszórva májfoltok, mintha festékjelek lennének, amelyekkel a kivágandó fákat jelölik. Gyermekkoromban rendre lekapartam ezeket a halálpecséteket - ha beteg is volt, járt neki a lehetőség. Legalább az. Elbújva figyeltem a szentségelő, favágóvá avanzsált idénymunkásokat, ahogy bolyongtak az immár jelöletlen törzsek között... jót mulattam a tanácstalanságukon. Nézem a ráncos bőrödön a foltokat; édes nosztalgián keserű felismerés. Vásott kölyök voltam egykor..; de most csak tehetetlen vagyok. Mednyánszky László: Napfelkelte havas folyóparton (olaj, vászon, 72,5 Forrás: Wikimedia Commons Támpontok Kívülről pihenésnek látszik, de az érzelmek izmai Syenkor sziklákat morzsolnak porrá. Szipog. Nem, nem sír, ez annál mélyebb, az a bizonyos kőpor csípi a szemét. Kimoshatatlan. Némán ül a félhomályba merült szoba diszkréciójában; mert mit szólnak a szomszédok... - amikor a bensőben éppen az összevisszaság az úr, fontosak lesznek a külsőségek. Aztán az égből alászáll egy mozdulat, s megérinti a vállát, amelyről lassan csorogni kezd a felelősség. Lecseppen a frissen mosott parkettára, és ennyi volt. Egy cseppenésnyi pillanat; a hétköznapok apró támpontjai ezek, amelyeken az élet egyenetlen tömegű falai egyensúlyoznak. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. október Mednyánszky László: Tűz mellett leselkedő (olaj, vászon, 85,5 * 99 cm, 1911-13) Forrás: Wikimedia Commons
