Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-24 / 249. szám
helyorseg 7 vers 1 Partmann Tibor A korlát Észre sem veszed, ahogy az ujjad önkéntelenül végigsimít egy repedést, akár múltba révedő jós az életvonal utolsó millimétereit. Recsegnek a korhadt deszkák, de nem mikszáthi a hangulat. Lépd át a korlátáid... Az ilyen klisévé kopott látszatbölcseletek tán az emberiséget is túl fogják élni... Hát gyermekként - tudat alatt - beléd nevelték. Soha semmire nem volt jó, és nem is lesz. Egyetlen szerepe, hogy gyökeret veijen az elmédben, s fel-felvillanjon, ahogy a filmekbe bevágott, oda nem illő képkockák, amelyek nem hagynak nyugodni. Lépd át a korlátáid; mindig ez jut eszedbe, ha átsétálsz egy hídon. Negatív Integetések hullámai csapódnak a hajó oldalához - ringatózik, mint a bizonytalanság. A látóhatárra horgonyzom tekintetem - mintha ez lenne közöttünk az utolsó kötelék s nézem, ahogy távolodsz, míg el nem tűnsz - létigéim biztonsága - az óceán csendjében. Csak állok, s hirtelen megértem a kikötők magányát. Aztán elkezded küldözgetni a fényképeket; neked tarka, új élet, nekem 16 megapixel... neked hétköznapi sztorik, nekem megtelik egy több gigás SD kártya egy idegen világ harsány színeivel... S mégis, erről az egészről többet mond nekem a házunk közelében fekvő fekete-fehér nyírfaerdő - gyermekkorunk negatívja. Katona Nándor: Kora este (olaj, vászon, 60 « 68 cm, 1900 körül, Szlovák Nemzeti Galéria) Forrás: Wikimedia Commons Bodon Gergely Dávid Embernek farkasa Mohó szemünk tükörbe nézni túl vak. Ugyan minek, s ki várna fényt örökbe, ha vágyaink a fény elől gyötörve az állatok közé, az éjbe húznak? Anyánk, apánk a kegyből így kihulltak. Ha látna most az ördög, úgy örülne. A semmiért megyünk ziláltan ölre. E létezés szab át, s növeszt gonosznak. Lehet szabályokat találni, tény, de mily sovány erény. A vad karámba zárva is vadállat, s a szépkedés csak áltat: reszelgetés a szemfogak hegyén. A jog talán lazít a harc hevén, azon: Tiéd? Enyém! S a házfalak között, ugatva holdat emésztjük önmagunkat, az ős-bozót egy árva szegletén. Ácsai Roland Szarvasbogarak és szarvasok A szarvasbogarak egy tölgyfa sebe körül gyülekeztek, csupa koronás, pünkösdi király, és a fa lombja széllel telt meg, zúgott a van és a volna, a létezés feltételes módja, s a bogarakat nézte a gyermek, a gyerekünk, amíg fújt tovább pünkösd szele, ahogy ilyenkor szokás, azt súgta, hogy „gyere!”, és visszafújt a gyerekkorig. Fejünk felett lángnyelv nőtt, aztán megjöttek az igazi szarvasok is, sokan, valószerűtlenül és valóságosan, mint a felhők, amíg álltunk a tölgyfa alatt, és tudtuk, hogy az idő olyan gyorsan rohan, amilyen lassúak ezek a bogarak, amiket egyszerre nézett bennünk a gyermek és a felnőtt néhány percig, aztán továbbmentünk. Mini Egyik legelső emlékem: Mini őszes bundáján a csillagalakú hópehely. Mini a kutyánk volt. Nem túl csili-vili. „Csak” egy keverék. Most felemel, ami lehullott, a hó. A jelenbe múltat kever, ha ez így mondható, és Miniből nagy lesz, szinte már Maxi. Azóta a kutyamennyben lakó, régen más lett neki a gazdi, és hogy Minire még emlékszem annyi év után is, nem sok, nem kevés: ez a minimum. Csak becsukom a szemem és... Mielőtt minden hócsillag kihuny, a bújócskában vajon ki keres, ki huny? 2020. október___________________________________________________________________________________________________________________________________________________________IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
