Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-24 / 249. szám
roza SANYI LEKVÁRT FŐZ helyőrség Döme Barbara IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. Oktober Petikém, gyere már, siessél erősen, apád meghalt, itt fekszik, nem mozdul. Sanyi, ezt csak nem csináltad meg velem, hogy kinyuvadtál, mielőtt megfőtt a lekvár. Mit adok így a drága vendégeknek? Pétiké, várjál csak, hozzad a fényképezőgépet, apád gabonakörben fekszik. Vagy ha nem az, akkor majd mi annak mondjuk. Legyen már valami haszna, hogy a búzatábla közepén halt meg. Peti fiam szalad a fényképezővei, én meg közelebb megyek az uramhoz, hadd lássam, tényleg meghalt-e, vagy csak részeg, mint általában. Őszintén bevallom, nem tudom, melyiknek örülnék jobban. A temetése nagy attrakció lenne, annyi szent. Mióta megcsináltuk a drága vendégeinknek a Sanyi csodái elnevezésű programsorozatot, az uram olyan népszerű lett, hogy csuda. Már több követője van a Facebookon meg az Instán, mint egycelebnek. Például annak a,... na, mondják csak a nevét, annak, aki abban a törökös nevű sorozatban játszik. Mindegy is, a lényeg, hogy Sanyit imádják az emberek, s ha szeretik, hát jönnek a vendégházba, az meg termeli a pénzt. Szóval, ha valóban meghalt, akkor a temetéséből jó pénzt szakíthatok. Eladom a bulvárlapoknak, tán még a híradónak is. Más szempontból meg mégsem jó, ha elment, mert akkor ki csinálja tovább a Sanyi csodáit? Pót-Sanyit nem vehetek fel. Ahogy a szomszéd Juci lánya mondta: az uram már brand, jelentsen ez akármit is. Azt mondja, az olyasfajta dolog, hogy ő reklámoz minket, miatta jönnek hozzánk, tehát mégsem lenne jó, ha most keresgélnem kéne egy másik embert magam mellé. Kicsit félve közeledek az uram felé, hányom magamra a keresztet, mert valójában félek a halottaktól. Pétiké utánam settenkedik, azzal nyaggat: akkor most fotózzon vagy ne? Viszszakézből adok neki egy nyaklevest, azt mondom persze, hogy fotózzál, csak előtte megigazítom kicsit a gabonakört, hogy hitelesebbnek tűnjön. Sanyi továbbra sem mozdul, szerintem nem lélegzik, de ezt ilyen távolságból nem tudom biztosan megállapítani. Mondom a fiamnak: én elindulok egyik irányba, ő meg jöjjön velem szemben, szép köralakba tapossuk meg a gabonát, ahogy azt annak idején abban az ufós filmben láttuk. Arról volt szó benne, hogy valakit elvittek a földönkívüliek, aztán megoperálták, végül viszszahozták és egy gabonakor közepén hagyták. De az nem halt meg, csak a fejébe tettek valami kütyüt, hogy azzal meg tudják figyelni. Na, majd azt mondjuk, hogy az uramat is ufók vitték el. Ha halott, hát akkor megölték, ha meg nem, csak megoperálták. Még jó, hogy gyerekkorában volt egy vakbélműtéte, ami után a seb csúnyán elgennyesedett, mai napig látszik a nyoma. Eső előtt kivörösödik és lüktet. Majd azt mondjuk, hogy azt a földönkívüliek csinálták. Ha szerencsénk van, épp eső előtt jönnek a riporterek, és akkor jó piros lesz a heg. De ha nem, akkor is van megoldás. A komaasszonyom lánya, Erzsiké sminkes. Olyan ügyes a keze, hogy mindenki hozzá járt még a szomszéd faluból is. De ő nem a pénzre hajt, olyan, mint mi, neki csak az számít, hogy mindenki elégedett legyen a végeredménnyel. Éppen ezért különleges hivatást választott magának, pár hete a helyi hullaházban dolgozik, ott sminkeli az elhunytakat. Elképesztő, amit egy-egy halottal művel. A múltkor Eszti néniből olyan dívát csinált, amilyen életében soha nem volt. Fényképezték is erősen a rokonok a nyitott koporsóban. Valamelyik azt mondta, jobb lett volna, ha nem a halála előtti képet tesznek ki róla a ravatalra, hanem frisset. Ha minden kötél szakad, megkérem Erzsikét, sminkelje jó vörösre Sanyi hasát, akkor majd elhiszik, hogy friss műtét nyoma van rajta. Miközben agyalok, szépen letapostuk a búzát Sanyi körül. Úgy látom, tényleg szabályos kör, de ha nem az, majd azt mondjuk, valaki megelőzött minket, el akarta tüntetni az ufók nyomát, ezért ilyen csálé a gabonakor. Közelebb lépek az uramhoz, nézem, nem mozdul - halott ez istenigazából. Már épp sajnálni kezdem, amikor jó nagyot rúg a lábával. Szegény Peti fiamat épp eléri, az meg ösztönből visszarúg, az apja sípcsontját találja el. Sanyi káromkodik, hogy őt már aludni sem hagyják nyugodtan. Akkor mégsem halt meg, gondolom. Mondom neki, ne ficánkoljon, mert még le kell fotózni. Nyomom vissza a földre, mert persze fel akar állni. Petikém, fényképezzél már!, adom ki az utasítást, hogy lesz ebből ufósztori, ha nincs bizonyíték. Arra gondolok, ha az uram sokáig ellenkezik, fejbe vágom, hogy elájuljon. De aztán feladja a felállásért folytatott harcot, és visszahanyatlik a búzakör közepébe. A fiam nemrég járt fotóstanfolyamra, nem csoda, hogy kiváló felvételt csinált az apjáról meg a körről. Azt mondja, még kicsit babrál rajta Photoshoppal, akkor tökéletes lesz, már küldhetjük is az újságoknak meg a tévének. Persze nem ingyen nyilatkozik majd Sanyi. Azt még sem képzelheti senki komolyan, hogy egy ilyen népszerű és ismert ember csak úgy odaadja magát a médiának. Azt ki kell érdemelni, de leginkább meg kell fizetni az árát. Miközben Sanyi feltápászkodik és sepregeti le magáról a port, arról faggatom, hol van a baracklekvár, amit ma főzött. Mert eredetileg reggel azzal indult el otthonról, hogy lekvárt főz, amit aztán eladunk a piacon és a vendégházunkban. Valamit makog, hogy ott van, mutogat is a kezével a búzatábla széle felé. Nem értem, mit akar, még most is annyira részeg, hogy összeakad a nyelve. Sanyi, hogy miért ver engem veled az ég, kiabálom. Aztán ugrasztom a fiamat, menjen, nézze meg, hogy az apja mit mutogat, hátha tényleg van valami a búzatábla végiben. Pétiké ordít, menjek gyorsan, mert ilyet még nem láttam. Sanyit magára hagyom, én meg a bokrok felé sietek, ahol a fiam áll. Amint odaérek, látom, hogy egy piros kaszrojt bámul, amiben valami furcsa színű sűrű valami van. Hamar rájövök, hogy ez csakis az a lekvár lehet, amit az uram főzött, de sem a színe, sem az állaga nem hasonlít ahhoz, amilyennek eredetileg lennie kellene. Nem mondom, hogy életemben sok baracklekvárt főztem, de a jófajta házi cuccokat messziről felismerem. Nagyanyám régen sokat rotyogtatta az üstben a barackot, gyerekként imádtuk nézni. Én nem Czigóny Dezső: Csendélet szoborral í 85 * 58 cm, 1930-as évek, Magyar Nemzeti Galéra) Czigány Dezső: Csendélet almákkal (olaj, vászon, 50 « 61 cm, 1910 körül, Magyar Nemzeti Galéra) vagyok jó ebben, de prímán át tudom címkézni a diszkontból hozatott dzsemet, hogy aztán kézműves termékként kínáljuk. Persze, az állagán is változtatni kell kicsit. Ezt úgy csinálom, hogy kinyitom a bolti lekvárt, főzőedénybe rakom, adok hozzá egy kis vizet meg kicsi rumot, citromot és átrottyantom. Olyan lesz, mint ha tényleg én főztem volna. Viszik is, mint a cukrot a drága vendégeink. Egyszer a szomszédasszonyom, Juci megvádolt, hogy csaló vagyok. Hogy sülne ki a szeme, hát mit képzel ez magáról! Mondtam is neki: mindenki magából indul ki, biztosan ő téveszti meg a vendégeit, s hogy ne legyen feltűnő, inkább rám tereli a gyanút. Erre átküldött nekem egy videót, ahol épp szilvát felez, aztán lekvárt főz belőle. Na persze, biztos trükkfelvétel, manapság már mindent meg lehet csinálni. Tegnap épp készültem, hogy megrendeljem a diszkontból az idei főzésű baracklekvárjaimat, mire Sanyi beállított két nagy kosár kajszival. Kérdem tőle: honnan a nyavalyából szerezte a barackot? Remélem, nem fizettél érte, szidtam. Ha költöttéi a kosztpénzből, kikaparom a szemed! Röhögve felelte, hogy ingyen van. Kavicsokból csináltam, mosolygott, te mondtad a múltkor, hogy tegyek csodát, változtassam a követ kenyérré. Na, most ezt varázsoltam. De ez nem kenyér, te szerencsétlen, korholtam. Erre meghúzta a vállát és azt válaszolta: ez van, csak ilyen videót talált a neten. Amúgy meg azt hallottam, hogy most a lekvárfőzés nagy divat, bizonygatta. írták is a Facebookon, hogy azt csináljak, ne pedig kovászt. Annyira nem is hülye az én uram, gondoltam, még jól is kijöhetünk a dologból. Azt találtam ki, hogy a Facebookon élő adásban főzetek vele lekvárt, az legalább olyan sikeres lesz, mint a múltkori online péktanfolyam. Juci megint megpuk-Forrás: Wikimedia Commons kad az irigységtől, hogy lenyomjuk a szilvalekváros videóját. Özönlenek ismét a vendégek, gyűlik a pénz a nyaralásra meg új autóra. Mert persze Juciék azt is vettek, hogy a fene vinné el őket. Most nekünk is kell egy új, pedig a régi Skoda is jó nekünk, elvisz, ahová kell. De ha ők vettek, mi sem maradhatunk le, még a végén azt hinné, csórók vagyunk és elteijesztené a faluban. Szóval, mondtam Sanyinak, ha már itt az a sok barack, menjen, főzzön egy részéből próbalekvárt, holnap meg majd a neten élőben is bemutathatja a tudományát. Megint megzsarolt, csak két sör meg két feles után volt hajlandó rábólintani az ötletemre. De cukrot nehogy a boltban vegyél a lekvárhoz, csinálj azt is magadnak kavicsokból, kiabáltam utána, amikor elimbolygott a biciklijén. Azóta nem láttam, éppen ezért indultam el keresni. így találtam rá a búzatáblában. De, hogy ezt a gusztustalan masszát hol és miből főzte, nem tudom megmondani. Arra gondolok, meg kellene kóstolni, de nem merem. A fiamat utasítom, hogy ízlelje meg a piros kaszrojban lévő dolgot. Eleinte tiltakozik, de egy újabb nyaklevestől kötélnek áll. Az ujjával nyúl bele a lekvárba, megnyalja, aztán kiköpi. Borzalmas, állítja. De barackból van?, faggatom, hátha felismeri az ízéből. Ez?, röhög, inkább ufóból. Szerintem, amikor elvitték aput és rájöttek, milyen hülye, bosszúból ezt a lekvárt hagyták itt nekünk. Kisfiam, mondom, mennyire okos vagy. Miközben magamhoz veszem a kaszrojt és elindulok a házunk felé, lelki szemeimmel már látom is az újságok hatalmas címeit: Sanyi újabb csodát tett - ufólekvárt főzött. Az üvegek címkéjére kicsit nehéz lesz rárajzolni a zöld emberkéket, de majd megkérem az ügyes kezű halottsminkelő Erzsikét, ő ezt is biztosan prímán megoldja. É
