Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

2020-10-24 / 249. szám

I grannr______ folytatás a 1. oldalról I helyőrség könvv Tom és Jesse már barátokként, bajtársakként indulnak abba az üt­közetbe, amelyet egy darabig csak koreai konfliktusként emlegettek, ma pedig az amerikai közbeszéd­ben az „elfelejtett háború” névvel illetnek, hisz végül jóval nagyobb áldozatot követelt, mint ahogy azt kezdetben képzelték. A Leyte madarai ebben az idő­ben Skyriderek és Corsair típusú vadászrepülőgépek voltak, ame­lyek felfegyverezve a legegysze­rűbb gyújtóbombával, a napalm­mal, elképesztő pusztítást vittek véghez, rengeteg civil életét is követelve. F4U Corsairt vezetett Hudner és Jesse Brown is azon a jeges, decemberi napon, amikor az észak-koreai Chosin-víztárózó kö­zelében Brown gépe találatot ka­pott, és kényszerleszállást hajtott végre egy legkevésbé sem ideális terepen, hóval borított, dermesz­tőén hideg hegycsúcsok között. A tekintélytisztelő, szabálykövető Thomas J. Hudner hadnagy pedig a katonai szabályzatot és felettesei parancsát megszegve, hadbírósá­got és fagyhalált kockáztatva, gon­dolkodás nélkül landolt mellette, hogy megmentse barátját a biztos tűzhaláltól. A végtelen ég hősei egy nagyon amerikai történet. Mély barátság­ról, hősiességről szól; olyan érzel­mekről, amelyek túlmutatnak a faji előítéleteken, a konvenciókon, a rossz beidegződéseken és vala­mi felemelő emberség árad belőle. Ugyanakkor ennek a heroikus tör­ténetnek van egy pici, vidám, ma­gyar vonatkozása is, Marty Goode, a jó humorú, nőfaló pilóta szemé­lyében, de erről nem kívánok töb­bet elárulni, olvassák el a könyvet! Adam Makos ösztönösen ért ahhoz, hogy a legembertelenebb szituációkban, a frontvonalak poklában is meg tudja mutatni ezeket a könyörületről tanúskodó, reménykeltő helyzeteket. Legki­válóbb könyve a Felettünk a csil­lagos ég, amely 23 hetet töltött a The New York Times bestseller lis­táján, szintén egy különleges pá­rost mutat be, aprólékos, elmélyült alapossággal. A Luftwaffe mester­pilótája, Franz Stigler és a fiatal amerikai bombázópilóta, a Nyu­­gat-Virginiából származó Charlie Brown találkozását meséli el a má­sodik világháború bombázóktól és vadászrepülőgépektől zajos egén, majd pedig a két veterán 40 év­vel későbbi, újabb találkozását is, amelynek szemtanúja lehetett. Négy éven át beszélgetett a pi­lótákkal, légelhárítókkal, navi­gátorokkal. További négy évet szánt kutatásra, terepbejárásra. Ellátogatott német és osztrák ka-A NEW YORK TIMES BESTSEllERSZERZÖJE A VÉGTELEN ÉG «HŐSEI« EGY TÖRTÉNET TESTVÉRISÉGRŐL. MAKOS ÖNrtLÁLDOZASROL 2020. október tonai repülőterekre, angol, német és amerikai levéltárakba, és még helyreállított B-17-es bombázó­val is repült, hogy „megtapasz­talja, hogy veszi a fordulókat.” A sztorihoz rengeteget hozzáad az a mélységes háttértudás, amit nyolc év alatt összebogarászott. Szám­talan plusz információt kapunk a Luftwaffe működéséről, a náci birodalom kiépítéséről, a harmin­cas-negyvenes évek Németorszá­gának mindennapjairól. Köze­lebbről megismerünk legendává vált német pilótákat: Gallandot, Marseille-t, Günther Lützow ez­redest, a „Jégembert”, Steinhoffot, Barkhornt és másokat, akikkel Franz Stigler együtt szolgált. El­jutunk vele Észak-Afrikába, a JG-27, a Sivatagi Szárny főhadi­szállására, Szicíliába, majd vissza Észak-Németország fölé, ahol a hadviselés történetének mára már ikonikussá vált találkozása zajlott 1943. december 20-án. Adam Makos 23 éves korában kezdett ezzel a sztorival foglalkoz­ni, és nagyon szimpatikus, ahogy egyre több információhoz jutva szisztematikusan építi le saját elő­ítéleteit, és több részletre is rácso­dálkozik a szövetségesek hősies­ségének és a nácik gyarlóságának dogmává merevedett, fekete-fehér bűvköréből kitörve. „Lehetnek-e jó emberek egy rossz háború frontvonalának mindkét oldalán?” - teszi fel ma­gának a naiv kérdést, amire többek között ez a könyv is ad egy választ. A „náci” vadászpilóta, Franz Stig­ler 1933-ban még csak 17 éves volt, túl fiatal ahhoz, hogy szavazhas­son. Szülei sem voksoltak Hitlerre és az NSDAP-ra, akik a szavazatok elaprózódása miatt mégis 44 szá­zalékos többségbe kerülve kormá­nyozhattak, kiépítve a diktatúrát úgy, hogy valójában a németek 56 százaléka ellenük szavazott. Stigler sosem volt náci, nem is érdekelték a politikai ideológiák. Papnak ké­szült, de szerelmes lett, végül aztán repülőmérnökként végzett és éve­kig dolgozott a Lufthansánál, amíg 1937-ben a német légierő egy tisztje nem közölte vele, hogy a hazának mostantól szüksége van a szolgá­lataira. Nem volt választása, nem kérdezték meg a véleményét, hogy akarja-e, egyszerűen nem dönt­hetett másként. Illetve, Charlie Brownnal való első találkozása is bizonyíték arra, amit a logoterápia atyja, a holokauszt-túlélő Viktor E. Franki is hangoztatott, miszerint az ember még a legképtelenebb helyzetekben is mindig maga dönti el, hogy mivé válik. Makos idén megjelent, legújabb kötetét, a Lándzsahegyet is ha­sonlóan több oldalról körbejárt, részletekbe menő cselekményszö­vés jellemzi. Az amerikai 3. pán­céloshadosztály, a Lándzsahegy 32. ezredének egyik tizedesét, Clarence Smoyert kísérjük el az ardenneki offenzívába, majd az azt követő végső ütközetbe, Köln ostromához, megismerve közben a német páncélosegységek remény­telen küzdelmét is. Mélyreható ismereteket kapunk a harckocsi­zok mindennapjairól, az amerikai Shermanek és a Wermacht büszke­ségének számító Párducok legény­ségének megpróbáltatásairól Bel­gium területén, amikor 1944 telén az utak ragacsos sárszalagokká váltak, és annyi föld és mocsok bo­rította a tankokat, hogy krumplit lehetett volna termeszteni rajtuk. A Shermanek belsejét december végén már jégvirágok borították, de a legénységnek nem volt ideje dideregve, dermedten üldögélni. A páncélos hadviselésben a gyor­saság mindennél többet számított. Aki elsőként látta meg az ellensé­get, azonnal lőtt, mert az esetek 70 százalékában az elsőként tüzelők maradtak életben. Tisztában voltak ezzel a Tűzol­tóbrigád tagjai is, azok a Wermacht utolsó töredékét adó német harc­kocsizok, akik a Drezda lebom­bázása utáni teljes kétségbeesés, fáradtság és ellátáshiány mellett még a német lakosság megveté­sét is kénytelenek voltak elviselni, hisz 1945-ben már mindenki csak az értelmetlen harc meghosszab­bítóit látta bennük. Az egyik ilyen túlélő a sokat látott Gustav Scha­effler közlegény, aki épp csak el­múlt 17 éves, amikor egy Panzer IV-es tank géppuskásaként ösz­­szehozta a sors az akkor már egy Pershing irányzójaként harcoló Smoyerrel. A Pershing, „Ameri­ka válasza a Tigrisre”, ugrásszerű fejlődést jelentett a szövetségesek­nek a páncélostechnológia terén, amely szinte a háború végéig fáj­dalmasan lemaradt a német ipar vívmányaival szemben. Persze, eb­ben a kötetben sem a haditechnika a főszereplő, hanem az emberek a fegyverek mögött. Ismét egy nagy találkozás szem­tanúi lehetünk, és szinte hihetet­len, de a két ellenséges páncélos a háborút követően, 68 év után (!) Adam segítségével újból ta­lálkozott a kölni dóm előtt, és e lélekemelő pillanat során, egy emberöltő után tudtak helyük­re kerülni bennük a dolgok, mert vannak olyan sebek, amiknek a gyógyulásához még ennyi idő sem elég. Erről a tapasztalásról tanúsko­dik Az óceán hangjai című munka is, amelyet Makos egy barátjával, Marcus Brothertonnal közösen jegyez. Előző három, ismertetett művétől eltérően ezt a kiadványt maga a szerző sem tekinti saját alkotásnak, hisz valójában „csak” szóról szóra lejegyezték 15 tenge­részgyalogos veterán- visszaemlé­kezéseit. A japánokkal vívott ütközetek külön helyet foglalnak el az ame­rikai emlékezetben; mi Európában erről kevesebb tudással rendelke­zünk. Pedig a csendes-óceáni szi­geteken is kegyetlen csaták zajlot­tak, ahol a katonáknak a hőséggel, az állandó párától és nedvességtől képződő fekélyekkel, borotvaéles, a bőrbe mélyen hasító korallzáto­nyokkal, rákokkal, óriáskígyókkal, 3 a trópusi szúnyogok okozta malá­riával is meg kellett küzdeniük, csakúgy, mint az utolsó leheletü­kig elszántan küzdő ellenféllel. Mert az európai hadszíntéren is bőven akadtak kegyetlenkedő, az első genfi egyezményt semmibe vevő, erőszaktevő férfiak, akik ki­végezték a sebesült, magatehetet­len ellenséget is, de az a módszeres embertelenség, amivel a japánok halálra kínozták foglyaikat, isme­retlen volt Európában. Ezeknek a sokszor csak tizenéves ameri­kai gyerekeknek, akik a háború­ról semmit sem tudva kerültek a tengerészgyalogsághoz, örökké kísértő, fájdalmas és el nem múló trauma volt Guadalcanal, Pavuvu és Peleliu zöld pokla, Ivó Dzsima és Okinava szigete, és legtöbben életük végéig nem tudták letenni az ott kapott terheket. Amerikában a legnagyobb nem­zedék néven emlegetik a második világháború túlélőit, és ezen az el­képzelhetetlen borzalmakat átélő veteránok emlékeit megismerve nem is csodálkozhatunk. A magyar nyelvű National Geographic júliusi számában is olvashattunk egy majd’ . 50 olda­las visszatekintést A második vi­lágháború utolsó arcai címmel, amelyben japán, brit, orosz, ame­rikai, cseh és német túlélők szó­lalnak meg, hangot és arcot adva a történelemkönyvek lapjairól is­merős mozzanatoknak. Patay Pál régészprofesszor, néhai magyar tüzér hadnagy is megidézi benne a budapesti eseményeket, közel két­éves szovjet hadifogságát is. Idén szeptemberben volt 75 éve, hogy Japán kapitulációjával min­den hadszíntéren lezárult a má­sodik világháború. Ahogy telik az idő, egyre kevesebben lesznek azok, akik még képesek elmesélni közvetlen tapasztalataikat; las­san nem maradnak túlélők. Raj­tunk, utódokon a felelősség, hogy megőrizzük-e az emlékeiket, to­vábbadjuk-e az utánunk jövőknek azért, hogy sose ismétlődhessenek meg a borzalmak, amiket át kellett élniük. Adam Makos éppen ezen dolgozik, professzionális módon, mégis tiszteletre méltó alázat­tal. Érdemes figyelemmel kísérni munkásságát. Adam Makos, Larry Alexander: Felettünk a csillagos ég, ford. Bozai Ágota, Maxim Könyvkiadó Kft., Szeged, 2013. Adam Makos, Marcus Brother­­ton: Az óceán hangjai, ford. Bozai Ágota, Maxim Könyvkiadó Kft., Szeged, 2014. Adam Makos: A végtelen ég hősei, ford. Bozai Ágota, Maxim Könyvkiadó Kft., Szeged, 2015. Adam Makos: Lándzsahegy, ford. Tömöri Gábor, Maxim Könyvkiadó Kft., Szeged, 2019. LAPSZAMUNK SZERZŐI Ácsai Roland (1975) író, költő, drámaíró, műfordító Bodon Gergely Dávid (1998) költő, író Döme Barbara (1973) író, újságíró, szerkesztő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Fecske Csaba (1948) József Attila-díjas költő, író Gál Vilmos (1972) író, történész Kántor Mihály (1974) szakíró Lázár Emese (1968) író, újságíró Partmann Tibor (1983) költő Sinkó Adrienn (1980) költő, író Szilágyi Diána (1982) író, újságíró Tóth Erzsébet (1951) Magyarország Babérkoszorúja díjas költő IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents