Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

2020-10-17 / 244. szám

2 szerkesztőségi terepasztal SZÁZADELŐ A KICSIKE FÖLDGOLYÓN Bonczidai Éva Mostanság gyakran jut eszembe, vajon miről szól igazából ez a kor. Évtizedek vagy évszázadok múlva az akkor élők hogyan látják majd, miről szólt a 2020-as évek eleje? Hiszen mi is érezzük, mit jelentett az 1920- as esztendő, traumákat, reményeket ismerünk, mintha magunk éltük volna át. De a máról mit tudunk át­örökíteni a dédunokáinknak és az utánuk jövő generációknak? Amikor a világháborúról olvas­tam személyes visszaemlékezése­ket, megdöbbentett, hogy többen megjegyezték, még zajlottak a me­zei munkák, amikor kitört a hábo­rú. Volt egy természetes prioritás az életben, a betakarítás rendje addig felülírt mindent, és ebbe az életre alapozott rendbe tört be a háború és a gyász. Furcsa, hogy ha egy különleges eseményt próbálunk felidézni, a hét­köznapi semmiségek jutnak először eszünkbe, hogy épp ezt vagy azt csi­náltuk, miközben megtörtént. Még a hirosimai túlélők is azzal kezdik a visszaemlékezést, hogy hol tartottak a reggeli rutinfeladataikkal, amikor bekövetkezett a tragédia: egy nor­mális világban 8 óra 15 perckor mit csinál egy gyerek? Negyed kilenckor mit csinál egy felnőtt? Vajon 1956. október 23-án há­nyán ismerték fel, hogy az addig ismert világ újabb határvonalhoz érkezett? A hétköznapok szintjén jelen időben felismerhetők-e a tör­ténelem mérföldkövei? „...soha még ilyen kicsike nem volt a Földgolyó, mint amilyenné mos­tanában lett - persze viszonylago­san. A szóbeli és fizikai közlekedés egyre gyorsuló irama összezsugorí­totta a világot - elhiszem, hogy ez is volt már, az is volt már, minden­ről volt már szó, de arról még nem volt szó soha, hogy amit gondolok, csinálok, amit akarok vagy szeret­nék, arról - ha úgy tetszik neki vagy nekem - percek alatt értesül a Föld egész lakossága -, s ha személyesen akarok erről meggyőződni, napok alatt ott vagyok, hipp-hopp, ahol lenni akarok. Tündérország, ami a hétmérföldes csizmákat illeti, eljött e világra - némi csalódást csak any­­nyiban hozott, hogy Tündérország sokkal kisebb országnak bizonyult, mint amilyen Valóság országa volt valaha.” Azt gondolnánk, hogy ez az idézet egy mai szövegből származik, pedig Karinthy Frigyes írta 1929- ben, a Címszavak a Nagy Encik­lopédiához című kötetében jelent meg. Mégis nagyon kortárs szöveg ez. Láncszemek a címe, ebben je­lent meg először a hat lépés távol­ság elmélet: ,Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, minden­féle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek — ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt -g más egyénen keresztül, kik közül 0 az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illető- 5 vei, csupa közvetlen - ismeretség ^ - alapon.” Azóta a tudomány iga- -ö zolta, hogy a hálózatok jelenléte és £ működése számtalan módon befo­lyásolja mindannyiunk életét. A hálózatkutatás legismertebb szakembere Barabási Albert László. Rejtett mintázatok / A hálózati gondolkodás nyelve címmel nemrég nagyszabású tárlat nyílt a budapesti Ludwig Múzeumban, ahol a hálózat­kutatással foglalkozó BarabásiLab elmúlt 25 évben véghezvitt projekt­jeihez kötődő vizualizációs modelle­ket mütatnak be. Esztétikai értékkel bíró, különleges ábrázolások ezek, de igazából attól lenyűgözőek, hogy tudjuk, elképesztő mennyiségű adat feldolgozása révén rajzolódtak ki ezek a formák, melyek leképezik - a kutatás tárgyától függően - a Nature magazin 150 évének hivatkozási adatait, vagy a nemzeti konyhák éte­leinek vizsgálatából kirajzolódott és szoborrá vált ízhálózatot, a vírusok terjedésének modelljét, az embe­ri betegségek hálózatát vagy épp a művészeti kapcsolatokat és együtt­működéseket feltáró művészeti há­lót. Hasonló érzés keríti hatalmába smw helyőrség a látogatót, mint amikor a tengerek mélyén elénk táruló világgal talál­kozunk, vagy mint amikor a galaxis­rendszerek szédítő hatalmasságát sejtjük meg. Mégis egy ezek mellett igen vissza­fogottnak tűnő videó volt rám a leg­nagyobb hatással. Illetve az, amire a tárlatvezetésen maga Barabási hív­ta fel a figyelmünket. Ez a videó az emberi mozgásról szól, a kutatók a mobiltelefonok helyadatainak alap­ján térképezték fel az emberek moz­gását. A képernyőn New York City térképét látjuk, mely annak függvé­nyében torzul, hogy az adott helyszí­nen épp hányán tartózkodnak: ahol sokan vannak, kiszélesedik, ahol kevesen, összeszűkül, és mindez egy folyamatosan pulzáló mozgást ered­ményez, mintha egy lélegző tüdő működésére látnánk rá. „Azt látjuk, hogy New York City hihetetlen intenzitással lélegzik, óriá si tömegek érkeznek a városba dolgozni, látogatni, és estére eltűn­nek a városból, keskenyebbé válik a tér - jegyezte meg a szakember - És íme egy másik kép, amelyen a város egy szűk sávvá alakul - ez 2020. március g-e.” És ekkor fogott el a borzongás: az egy nappal korábbi adatokból még a Covid előtti egészséges New York működését láttuk: egy szinte tojásdad formaként pulzáló várost, majd március 9-én egy alig mozdu­ló karcsú sáv lett belőle. Eltűntek az emberek a városi terekből, „össze­húzódott” a város, visszafogottabb lett a pulzálás. Az emberek elkezdtek félni. „Ez az utolsó óvatos hét, majd leáll a város. Gyengül a pulzálás, és egyszer csak kirajzolódik a nap, ami­kor New York City úgy, ahogy ko­rábban ismertük, megszűnik létezni. Ez az élő, dinamikus, pulzáló város egy időre lefagy. És onnan kezdődik a mai világ - mutatott rá Barabási Albert László - Ezek a képsorok lát­szólag az emberi mozgásról szólnak, de ez a videó a 21. századról szól. Ugyanis ez az a pillanat, amikor a 21. század elkezdődött.” tarca BIBORNOK Munka után mindennap betértem az Ittri­­um bárba egy kis lazításra. Mindig ahhoz az asztalhoz ültem le, amely a bejárattól a legtávolabb esett, ugyanazt a fajta italt ren­deltem ugyannál a pincérnél ugyanazzal a tőmondattal. Csak a kísérőket váltogattam, hogy ne legyen minden napom túlságosan egyforma. Átnéztem a híreket, válaszoltam egy-két levélre. Csütörtökön is így volt, illetve így lett vol­na, ha egy ismeretlen fickó le nem ül velem szemben, és a gyér szemöldöke alól villogó szúrós szemével el nem kezd feltűnően vizs­latni. Úgy tettem, mint akit nagyon lekötnek a gazdasági elemzések. Az idegen rögtön je­lét is adta nemtetszésének, mivelhogy alig hallhatóan mordult egyet. Aztán idegesen toppantott az asztal alatt. Felnéztem. Az or­­rcimpája mulatságosan reszketett, nem bír­tam megállni egy halvány félmosolyt. Ekkor lehajolt, előrántott valamit a földön heverő kopott bevásárlószatyrából, és az orrom alá dugta.- Ezt Biankóról írtad - mondta. Egy irodalmi folyóirat volt az. Diadalma­san tartotta, mintha bizonyíték lenne vala­mi bírósági ügyben. Amikor tudatosult ben­ne, hogy nem vagyok az a gyorsan reagáló típus, türelmetlen mozdulatokkal kinyitotta valahol a közepén.- Ezt Biankóról írtad. Bianka nevű hölgyekkel volt már szeren­csém, de arról a szóról, hogy biankó, csupán egy kitöltetlen csekk jutott az eszembe. Kö­zelebb hajoltam a kávéfoltos folyóirathoz.- Ez valóban az én novellám.- Biankóról - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.-Az ki? A fickó megvakarta az állát, miközben nem vette le rólam a szemét.-Tudod tejól. Amit biztosan tudtam, csak annyi volt, hogy manapság egyre több őrült mászkál szabadon az utcán, és a nagy számok törvé­nye alapján előbb-utóbb én is beleakadok egybe. Vagy ő belém. A pincérre néztem, mintha tőle várnék segítséget, de nem érde­kelte, miről beszélünk, egykedvűen fényezte a már amúgy is csillogó poharakat.- Te írtad ezt vagy nem? - hadarta az ide­gen, mintha sietne valahová. Nagyon remél­tem, hogy így van. Most nem tartottam rossz dolognak, hogy a helyiség be van kamerázva. Remélem, működnek is azok a vackok.- Beismerem. Nem ez a legjobb írásom. Az interneten talál jobbakat is. Ezt provokációnak vette, holott eszem ágában sem volt felidegesíteni.- Azt ismerd be, hogy Biankóról írtad - mondta lassan, tagoltan, a szeme körül mély ráncok alakultak ki. Ritkuló hajába túrt, előkapott egy telefont. Egy csinos, fia­tal hölgyet mutatott. Csak intettem a fejem­mel, hogy nem ismerem. Közben pörgött az agyam, miről szólt a novella, ami így kihozta a sodrából. Azt hiszem, volt benne egy fél­őrült pasas, aki a felesége munkatársait folyton azzal zaklatta, hogy szemet vetettek az ő Barbarájára. Az volt a pikáns az egész­ben, hogy még a nőkre is féltékeny volt. Egészen addig a pontig, amíg valaki el nem kocsikáztatta az asszonyt vidékre, s tréfából, hogy megleckéztesse a férjet, tekintélyes váltságdíjat kért érte. Egy heves szerelmi je­lenet után aztán Barbara megcsúszott a für­dőszobában, beütötte a fejét a kád sarkába, és többet nem moccant. A szívrabló meg el­gondolkozhatott, miként fogja ezt az egészet megmagyarázni a rendőrségnek. És ekkor világosság gyúlt bennem. Va­lószínűleg a fickó megírta már ezt a sztorit korábban egy Biankó nevű nővel, és most megkeresett, hogy plágiumot kiáltson.- Nincs új történet a nap alatt, csupán a régieket variálgatjuk újra és újra - mond­tam békítőleg. Alig értem a mondat végére, amikor egy nő viharzott be az ajtón, szapo­rán végigkopogva a helyiségen fel- és elme­háborodott zaklatom mellé vetette le magát.- Késtem?- Én nem is zavarnék tovább - emelked­tem fel.- Mutasd meg neki! - sziszegte a férfi. A nő engedelmesen felhúzta zsebkendőnyi felsőjét, hogy jól látszódjon a két melle kö­zötti anyajegy, a fickó pedig kettőt lapozott a gyűrött folyóiratban, és piszkos körmével a pirossal gondosan aláhúzott sorokra mu­tatott.- Tudom, ott is van anyajegy. De ez egy kitalált történet, minden írónak lehet a mel­le között... izé, az emlékei között... Szóval, fantáziája. Intettem a pincérnek, hogy fizetni szándé­kozom.- Nevetséges vagy - mondta a nő halkan, majd elvette az öngyújtómat, sokat vacakolt vele, mire rágyújtott. A másik meg le nem vette rólam a szemét.- Ismeije be.- Bármit beismerek, ha ettől megnyug­szik. Ezt én mondtam volna? A zaklató kivette a nő kezéből a cigarettát, beleszívott, majd elnyomta a csikket. Aztán váratlanul a kezét nyújtotta.- Bíbornok vagyok. A pirossal aláhúzott sorokra néztem. Az én novellámban is így hívták a féltékeny ür­gét. Na de hát ilyen hülye név nincs is, ezt én találtam ki! A fickó, mintha csak olvasott volna a gon­dolataimban, elővett egy igazolványt. Tény­leg ez a név állt benne. Ráncoltam a hom­lokom, közben abban reménykedtem, hogy nemsokára felébredek ebből az álomból. Lassan kortyoltam a maradék viszlát, hogy időt nyerjek. Mire felpillantottam, már az ajtó csukódott utánuk.- Még egyet? - kérdezte a pincér együtt­érzőn. Bólintottam. Z. Németh István Biankó... Csinos, szabályos arc, nagy barna szemek, hosszú szempillák. Nya­kában ezüstlánc, rajta skorpió. Kezdtem jobban emlékezni. Barbara is ilyet viselt a novellában. És az ujján a fehér gyűrű, ami­ből hiányzott a kő... Biankó ékszer. Hihe­tetlen, de azt is én találtam ki hat-hét évvel ezelőtt. Este ciripelt a telefon.- Elnézést, én vagyok az, a bárban talál­koztunk ma délután, véletlenül elhoztam az öngyújtót. Szeretném visszaadni. Holnap ugyanott, ugyanakkor, ha megfelel.- Ó, semmiség, egy vacak öngyújtó miatt igazán nem... - de már letette. Másnap óvatosan belestem az Ittrium bár ablakán. Ott ült, várt. Éppen nyúltam a ki­lincsért, amikor eszembe jutott, hogy vajon honnét tudta a telefonszámomat? Sarkon fordultam, igyekeztem másra gondolni. Pél­dául a másnapi wellnesshétvégére a közeli fürdővárosban, amire még a karantén alatt fizettem be. Végre befejezem a regényemet, más nem számít. Egészen éjfélig álmatlanul forgolódtam az ágyban, aztán felkeltem, felkapcsoltam a villanyt, a könyvszekrény aljából előkapar­tam azt a régi folyóiratot. Mi volt még abban az átkozott novellában? Az utat végigaludtam, a célállomásnál a sofőr szólt, hogy le kellene szállni. A portás, látva elrongyolt ábrázatomat, felajánlott egy ingyenkávét. Amikor átvettem a kulcsot, kacsintott egy nagyot. Akkor még nem tud­tam, miért. A szoba kicsi volt, tiszta, rendezett. Két­ágyas. Én nem ilyet foglaltam. Éppen indul­tam volna vissza reklamálni, amikor láttam, hogy a fürdőszoba ajtaja alól ömlik a víz. Odabent hangosan csöpögött a csap. A fo­gasról ezüstlánc csüngött, rajta skorpió.- Barbara? - tört fel kiszáradt torkomból a rekedt kiáltás. Semmi válasz. Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Weltmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyorseg.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztoseg.agmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. október

Next

/
Thumbnails
Contents