Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-17 / 244. szám
^ÜTTTíTT-helyorseg folytatás a 1. oldalról B IS ortre Az abránfalvi iskola egykori tanterme, a falakon még láthatók a tanító, Derzsi Pál Fotók: Farkas Wellmann Endre- Mindenképp nagyon jó visszagondolni, még akkor is, ha az elsó' idó'kben naponta kétszer nyolc kilométer gyaloglást is jelentett az, hogy eljussak a munkahelyemre, majd haza. Mert ilyenkor az első évekre is gondol az ember. De nem a nehézségeket kell feltétlenül kiemelni, mert azok legyőzhetők, hanem a mögöttük álló őszinte kisgyerektekinteteket, amelyek miatt megéri végigcsinálni. Ez az, ami elhomályosítja a pedagógustársadalom mostani rossz megítélését. Visszagondolni azt jelenti, hogy ma sem csinálnám másképp. Az odaadás, az igényesség a legfontosabb. A nehézséget abban látom így, negyven év után, hogy a nyolcvankilences változásokkal együtt az emberek mentalitása is megváltozott, a szülő és a pedagógus viszonya kissé szabadabb lett, a pedagógusi szakma nagy tekintélyvesztésen ment keresztül, leértékelődött. A tanügyben eltöltött negyvenkét évnyi munkám után kissé keserű szájízzel maradtam, hiszen ott él az emlékeimben a régi időkből az az odaadás, amellyel a szülők ránk bízták egykor a gyerekeket - teljes bizalom volt ez. Most viszont mintha eleve ellenszenvvel bánnának a tanítóval, kritikusan, de olyan értelemben, hogy e kritikának a gyermek is részese, előtte zajlanak a beszélgetések, olyan dolgokba avatódnak be, amikbe nem kellene, márpedig rájuk hat vissza mindez, ők sínylik meg. Nincs más esélye a pedagógusnak, mint hajlékonynak lenni és helyén kezelni ezt a trendi váltást. Ha mégis oda tud hajolni a gyerekhez és magával tudja ragadni, nyert ügye van.- Tudjuk, hogy sokáig kifejezetten férjias szakma volt a tanítóskodás, a tanítónak egyegy közösségen belül kiemelt szerepe volt. Hogyan kezdődött az ön pályája?- Két helyre lehetett volna felvételiznem, amikor pályát választottam, de a zenei oktatás miatt a tanítóképző felé húzott a szívem. A felvételi vizsgákat megelőzően elmentem a képességfelmérőre a tanítóképzőbe, és ott akkora szeretettel fogadtak, hogy ez végképp meggyőzött. Persze Derzsi Pál rajzai ott volt bennem a hivatástudat is, ami aztán tovább épült. Tizenketten voltunk fiúk ezen az évfolyamon, ez akkor is kirívó volt, a tanítói szakma akkorra már alaposan elnőiesedett. Viszont a hivatástudat, az, hogy ezt a munkát csak felelősséggel lehet és kell végezni, nagyon hamar felerősödött bennem. Felismertem, hogy mi minden függ tőlem, attól kezdve, hogy a rám bízott gyerek szépen ír-e vagy sem, megtanul-e számolni, gondolkodni egyáltalán, és fontos az is, hogy mindeközben érdekes maradjak, át tudjam adni neki azt a tudást és lelkiséget, amit képviselek. Sokszor a tanterven túl, mert a hivatástudat azt is jelenti, hogy ne hazudjunk a gyermeknek. Erre épül rá a nevelési munka: az is, hogy a romániai kommunizmus kellős közepén is meg tudják tartani a lelkűkben a magyarságukat, hogy büszkék maradjanak erre. Én otthonról hoztam a nemzetem iránti szeretetet, ezt hol nyíltan, hol meg fű alatt próbáltam továbbvinni úgy, hogy ne legyen túl feltűnő sem, de meghatározó maradjon. Közben autózunk: Pali bácsi szülőfalujából elindulva be szeretném járni életútjának főbb helyszíneit, és közben felismerem a csodát: öszszesen oda-vissza nincs száz kilométer az a földrajzi tér, amelyben egy emberi élet ki tud teljesedni. Felkeressük a közeli Kányádot, ahol a templomkertben áll Toró Tibor emlékkopjafája, majd útba ejtjük Abránfalvát, ahol a düledező iskolát keressük fel. Itt tanítóként utoljára Pali bácsi csukta be az ajtót 1985-ben.- Abránfalva meghatározó volt: ez volt az első munkahelyem, osztatlan oktatás folyt hét gyerekkel. Kihívás volt úgy megszervezni a munkát, hogy minden gyerek úgy tanulhasson, ahogyan erre szüksége van, az életkorának és a tananyagnak megfelelően. De a nevelői munka volt a meghatározó mindemellett, a gyerekeket család- és nemzetszeretetre, az életre kellett nevelni - így gondolom. Meg kellett értetni velük saját történelmünket, hogy miért éppen Romániában élünk és miért beszélünk magyarul, tudatosítani bennük, hogy székelyek vagyunk. — Milyen érzés visszatérni ide negyven év után?- Nosztalgikus és szomorú. Ahogy most látjuk a lepusztult iskolát, szomorúsággal tölt el. Nem így kellene viszontlátni ezt a helyet. De előttem vannak a régi képek az udvaron futkorászó gyerekekkel... Teljesen friss minden az emlékezetemben. Még jó egyébként, hogy azokban az időkben nem voltak nagy kartonlapok, így a falra próbáltam festeni olyan dolgokat, amelyek kicsit otthonosabbá teszik a tantermet. Ez egy áldása volt a félreeső helyeknek, hogy rovásírással írt szövegek és kopjafák mintái lehettek a falakon... Ezért maradhattak meg mostanig, és míg össze nem dől majd az épület. A falu őslakossága többnyire kihalt, mára tán 2-3 őshonos abránfalvit találunk itt. De a falu mégsem halt ki teljesen, hétvégén sokan látogatják, az elszármazottak. De ezek még azok az idők voltak, amikor egy tanítónak mindent kellett tudni: egyszer egy idős néni fordult hozzám, hogy áram nélkül maradt, és nem megy a rádiója, segítsek rajta... az lett a vége, hogy a villanypóznán kicseréltem a légbiztosítékot, mert nem volt más, aki megtehette volna, és segíteni márpedig kellett...- Milyen irányba tartanak az újabb generációk?- Szomorúan látom azt, hogy ezek a lelkes fiatalok sok helyen falakba ütköznek, sok rossz módszer épült be a tanügyi gyakorlatba, különösen az adminisztrációba, például az, hogy számítógép sorolja be a gyerekeket a továbbtanulásban. De hogy milyenek lesznek, azt a nevelés határozza meg. Ez állandó érték kell hogy legyen. Az alapvető értékrendjük határozza majd meg a jövőjüket. Továbbgurulunk Nagygalambfalvára, ahol az iskola udvarán egy négy és fél méteres kopjafát nézünk meg: Pali bácsi faragta az intézmény fennállásának 450. évfordulójára, de találunk még két emlékoszlopot a falu főútja mentén is. Köztéri alkotásokból itt ennyi, pedig termékeny művész Derzsi Pál: a magyarországi Szánkon láthatjuk még néhány köztéri munkáját, egy többedmagával készített székely kaput a helyi óvoda előtt, és más faragványokat is. Székelykeresztúrra érkezünk, ez az életút másik térbeli pólusa. Előkerülnek a versek. Megdöbbentő, hogy szerzőjük talán nincs is tudatában, mekkora kincs ez a gazdag kézirat. Ötven kilométernyire se jöttünk el Jásfalvától, mégis bejártunk mindent - még mindig csak a gazdagság babonáz, érzem mindazt, amiről nehéz érdemben beszélni: szobrok, kopjafák, versek - csupa beszédes műalkotás, hátrahagyott jelek a következő nemzedékeknek: egy hittel és hivatással teli élet tanulságai. 2020. október IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET A faragómester most készülő székely kapujának kaputükre
