Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-25 / 173. szám

4 ' JLHÍ'lli 1 Ui elyorseg Fehér Csenge novella m w EGY DÉLUTÁNI KOCSIKAZASROL Visszük a nagymamát, visszük, apu felkötözte őt az autó tetejére, hul­lámzik utánunk a keze meg a lába, ahogy megyünk, mert a nagyi egy nagy pók. Hová visszük a nagyit, nem mondták nekünk, minden kátyúra egy fejkoppanás, minden kátyúra egy nyálfröccsenés, csorog a hab a szélvédőn, ugye jól van a nagyi? Alig hallható nyöszörgés kintről, anyu elkékül, anyu belesápad, rosz­­szul vagy, szívem? Nem, csak ezek a hangok, olyan, mintha csont pat­tanna, olyan, mintha foga törne, csorog a nyál a szélvédőn, csorog a vér a szélvédőn. Anyu szédül, meg­állunk pihenni, a nagyi szája véres, ne menjetek közel hozzá, mert ha­rap! Múltkor is az erdőben kóvály­gott meztelenül, a fák kérgét harap­­dálta meg megcsócsálta az állatok lábát, hát igen, mondja anyja sírá­sán, az állatokat mindig is nagyon szerette. Májas kenyeret uzsonnázunk, a nagyi lába rángatózik, a nagyi lába lelóg, apu egy vörös szalagot köt a nagyi lábára, hogy ne menjenek közel hozzá a többi autósok. Szán­jatok már be, könyörgöm, el fogunk késni, csak a dobbanások felettünk, mert a nagyi a tetőcsomagtartón szörfözik meg kotkodácsol. Apu szerintem nem szereti a nagyit, fél­reáll és megkötözi megint, vinnyo­gás meg nyüszítés, összetaknyozott anyád megint, a picsába már. A nagyi egy nagy horkoló zsák lett, szétvetett kezekkel meg lá­bakkal hever az autó tetején, csak a copfja himbálódzik előttünk, azt vihogjuk, ablaktörlő. Megérke­zünk, jönnek a fehér emberek, tar­goncával emelik le a nagyit, nagy a nyikorgás, nem értem, miért nem mozdul, múltkor egy nagyot só­hajtva még a szőnyegre is rápisilt, amiért ismételten elnézésüket ké­rem. Vigyék inkább arrébb a gyere­keket, veszélyes ez a nagyi, ki kell kúrálni belőle a boszorkányságot, de a nagymama csak fáradtan pis­log le a targoncáról, a haja meg lóg a semmibe. Bőgök, el akarom vinni a nagyi haját, de anyu nem engedi, me­gyünk az úton, fehéren tekereg, kurva élet, eltévedtünk már megint, haza akarok menni, ne visítsatok már, csak haza, de nem lehet, hol a kibaszott térképem, a fehér össze­­kuszálódik és eltekereg a messzibe. RÉSZLET EGY CSALÁD­TÖRTÉNETBŐL Jött a tavasz, lebbent és fodrozódott a fák menyasszonyi ruhája, a szü­leim a tornácon ordítottak, apám szája sarkában pókszálként csillant a nyál, a rügyek pattanásig feszítet­ték nedves burkaikat, anyám hasa az ötödik szülés után már nem hú­zódott vissza többé, kerek és érett maradt az anyám, apám sem volt már fiatal, göbök nőttek a hátán, a bőre alatt összecsomósodtak az iz­mok és az inak és az erek, és hiába próbáltuk, nem tudtuk kioldani őt, nem tudtuk megoldani őt. Át kell vágni keresztben, mondta az öcsém, aki egy kis hülye volt. Majdnem minden nap arra kel­tünk, hogy ordítanak, majdnem minden éjjel arra aludtunk el, hogy ordítanak, a létük egyetlen fény­lő ordítássá vált, anyámból aztán egyszer csak kifogyott a szusz, akkor fonnyadni kezdett, akkor szürkülni kezdett szépen lassan és összement, és egyik reggel arra kel­tünk, hogy egy magányos, hervadt csutka hever a tornácon, na az volt az anyánk. Mellesleg az apánk sem volt már teljesen ép. Mikor szóba került a válás, magára zárta a hálószoba aj­taját, és nem beszélt az anyánkkal többé. Bekukucskáltunk az abla­kon, és láttuk, hogy úgy tesz, mint­ha olvasna, lehet, olvasott is, fogal­mam sem volt, hogy tud-e olvasni. Az az irdatlan nagy ember attól a naptól fogva nem lépett ki a szobá­ból, bezárta az ablakokat, de később még a függönyöket is behúzta. Csak feküdt az ágyban a sötétben, és az istállóban közben sorra pusztultak el a teheneink. Valami ennivalót azért adtunk be neki néhanapján, hármat kopog­tunk, ő pedig az ajtóhoz kúszott és kikémlelt a kulcslyukon, aztán mi­kor látta, hogy nem az anyánk az, résnyire nyitotta az ajtót, közben áradt ki a bűz meg a meleg, hal­lottuk, ahogy liheg, láttuk, ahogy izzad, ahogy mancsával a fényhez nem szokott szemét takaija, nagyon szőrös volt már akkor az apánk és a színe is igen fura kezdett lenni.- Miért vagy ilyen kék? - kérdez­tük.- Azért, mert nincs itt levegő.- Miért vagy ilyen büdös?- Azért, mert nincs itt víz.,- Miért állnak ki a bordáid?- Azért, mert nincs mit ennem! - ordította az apánk, majd megra­gadta a kis hülye öcsénket, és be­rántotta a sötétbe. Döbbenten álltunk az ajtó előtt, még sokáig hallottuk, ahogy csám­csog, ahogy koppannak a csontok a földön.- Megette a kistestvérünket - sírtuk anyánknak, akit apánk el­tűnése láthatóan új életre keltett, csendesen keringett a vér viaszos bőre alatt.- Tudom - mondta az anyánk, és nagyon nyugodt volt. Kifordult az ajtón, és nem láttuk soha többet. BÁRKA A sziksók marta pusztán álltak a szemükbe olvadt éggel. Álltak és fáztak és zörögtek, ha a szél meg­rezgette száraz tagjaikat. Mikor a sötétség átcsúszott a fejük felett, a legidősebb megnyalta sótól cser­zett ajkát, aztán besétált a zárda boltozatos termeibe. A másik ket­tő követte. És az idő belecsordult a levesestálba, és hullámokat vetett a reggeli mosakodásnál, és csep­­penként csordult le a vállukon, ha a látóhatárt kémlelve éppen őt vár­ták, vagy legalábbis valaki hozzá hasonlót. Aztán csak ketten voltak már. Az idős és a görbeorrú, akit úgy szeret­tek kertészkedés közben ellepni a legyek. A szalmakalapját olyankor a szemébe húzta - legalább azt ne bántsák, orrlyukai pedig nedvesen tágultak ki és szűkültek össze, míg metszőollót tartó keze remegett az indulattól. Az idősebb szeretett délutánonként elszundítani a nyug­ágyban, olyankor elmélyítették rán­cait a vonuló árnyékok. Egy nap egy tollpihe jelent meg a látóhatáron táncolva. Körvona­lai megbomlottak, és egyre inkább emberi alakot kezdett ölteni, ahogy közeledett. A harmadik volt az, az egekbe libbenő szőke fürtökkel. Nem nagyon beszéltek. Az idő­sebb egy gyors pillantást vetett rá, amelyet beárnyékoltak homloka redői. A görbeorrú még inkább a szemére húzta a szalmakalapját, ahogy kikászálódott a bozontos palánták közül. A harmadik nem nagyon törődött velük. Kiválasztott egy árnyékos sarkot a zárdában, és csendes szorgalommal fészket ra­kott. Mikor kifejlődtek a szárnyai, az idősebb egy hosszú, zaklatott levelet karistolt a pápának. De vá­lasz nem érkezett. A görbeorrú a történteket isteni jelnek tekintette, és egy szeles napon végleg eltűnt a zárdából. Az a hír járta róla, hogy dizőznek állt: kitűnően bőgi a pa­naszos sanzonokat. Közben az idő föltört a talaj szi­kes repedéseiből és magával ra­gadta a zárdát. Az idősebbik napjai nagy részében a küszöbön áll és lomha pupillával követi a hótenger hullámzását, a pusztai jégzajlást: élhető szárazföld után kutat. Köz­ben zöld homály kúszik a szemére és méhét megeszik az egerek. 2012-ben elnyerte az Érdemes Művész címet, 2015-ben közösségi munkájáért a Magyar Ér­demrend lovagkeresztjével tüntették ki. Nemcsak művészként, hanem művészeti szervezőként is fontos pályát tudhat ma­gáénak. 1994-től alapító elnöke a Magyar Illusztrátorok Társaságának. Neki köszönhe­tően a magyar illusztrációművészet repre­zentatív módon mutatkozott be a világ előtt: két díszvendégséget szervezett - 1999-ben a frankfurti könyvvásáron és 2006-ban a bolognai könyvvásáron, és 14 katalógust adott ki. 2000-től alelnöke a Magyar Alko­tóművészek Országos Egyesületének, 2003- tól elnöke a Hungart Egyesületnek, ahol 38 művészeti kismonográfiát adott ki a kortárs képző-, ipar- és fotóművészet témakörében. 2005-ben alapító tagja és alelnöke a Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövet­ségének. 2014-től a Magyar Művészeti Aka­démia Köztestületi Tagok képviselője. * Részletgazdag művei, montázs jellegű kom­pozíciói rádöbbentik a nézőt, hogy a háború létezése, szemben a béke törékenységé­vel, kellemetlen félelmet szít, mégis furcsa egyensúly kerekedik, ha egymás mellett lát­juk ezt a két pólust - mint amikor az Esterházy Madonna egy tankot mutat meg a kisdednek. Különös korrajz. Akkor is az, ha békeidőben fogant, hiszen Sárkány Győző képein az euró­pai civilizáció látleletét ismerhetjük meg. Ilyen a bizalmas párbeszéd a düreri tradíció­val, ilyenek a reformáció 500. évfordulója alkalmából Bálványok bukása/50 kép - 50 gondolat címmel egy helyre válogatott művei és ilyen a legutóbbi nagy vállalkozása, a 100 grafikát felvonultató Trianon anzix. Lélektá­­jakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok, Lapszámunkat SÁRKÁNY GYŐZŐ grafikusmű­vész alkotásaival illusztráltuk. Sárkány Győző 1951-ben született Sáron, grafikai munkássága az 1980-as évek elején indult, eddig mintegy 307 csoportos és 23 egyéni kiállításon szerepelt. Munkásságáért Parafrázis I. (színes ceruza, 29,5 x 21 cm,1982) Arc I. (toll, 29,5 x 21 cm, 2010) antik és reneszánsz mesterek remekei fakad­tak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sér­tettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni - mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség? Érzünk itt valami nagy-nagy ellentmondást, amelyből remény fakad. Hiszen Sárkány Győző amellett, hogy érzékenyen reflektál a világ változására, ma­kacsul ragaszkodik a széphez. Még szörny­alakjai is borzongató harmóniából vétettek, a bukás-felemelkedés egyazon tengely, mutat rá ravaszul. Esze ágában sincs sopánkodni. Már-már szenvtelen tökéletességgel tárja elénk lelkiállapotaink röntgenképét. Küzdelem (tus, papír, 15,5 «10,5 cm,1979) Trianon anzix XLII. (vegyes technika, 70 * 50 cm, 2020) IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET 2020. iúlius

Next

/
Thumbnails
Contents